amelyben Szilvia nyomára bukkanunk
- Nem
láttatok egy öreg nőstény oroszlánt piros pulóverben? - kérdeztem másnap a
munkatársaimat.
Éppen nagy
csend volt, mindenki a terveivel volt elfoglalva, csak a ceruzák sercegése
hallatszott.
-
Megőrültél? - néztek rám. - Piros pulóverben? Hülye vicceid vannak!
- Ez nem
vicc - mondtam. - Szilviát meg kell találnunk.
Több szó
egész nap nem esett Szilviáról. De én tudtam, hogy valakinek kell lennie
köztünk, aki tud Szilviáról. Nem is csalódtam. Fél ötkor, mikor befejeztük a
munkát, az egyik lány odasündörgött hozzám. Félve, nehogy a többiek
észrevegyék, a fülembe súgta:
- Viktor,
szeretnék mondani valamit.
Ezt a lányt Gabriellának
hívták, mindig szótlan volt, látszólag barátságtalan, de amúgy nagyon helyes,
formás. A haja meg különösen szép, vörösbe játszó szőkés.
Egy darabig
szótlanul ballagott mellettem. Végül aztán megszólalt, halk, félénk hangon:
- Ugye
komolyan mondta?
- Mit? -
kérdeztem, de már sejtettem, hogy Szilviáról lesz szó.
- Az
oroszlánt, piros pulóverben.
- Persze -
feleltem. - Persze hogy komolyan mondtam.
- Én tudok
róla - mondta a lány, és nagy, kerekre nyitott kék szemével rám nézett. Így
éppen olyan volt, mint egy nyolcéves kisfiú.
Egy levelet
húzott elő a zsebéből.
- A barátnőm
Amerikában él. Ezt ő írta. Itt van.
Kezembe
nyomta a levelet, és a közepe táján rámutatott egy bekezdésre.
Így szólt a
bekezdés:
„Az emberek
itt nagyon furcsák. Mindenki rohan, mintha valamit elszalasztott volna, és
képzeld, ezt eddig nem vettem észre. De a napokban itt volt a városban egy
cirkusz. A bejáratnál egy ketrecet állítottak fel, és ebben a ketrecben egy
piros pulóveres, nagyon szomorú oroszlán ült. Senki sem állt meg előtte, és
senki nem vette észre, hogy az oroszlán szomorú. Csak rohantak, rápillantottak,
és elnevették magukat. »Nicsak, egy oroszlán, piros pulóverben - mondták. -
Milyen muris.« És szaladtak tovább. Biztos eszükbe sem jutott többet az öreg,
piros pulóveres oroszlán...”
- Talán ő
lesz - mondta Gabriella, és kérdően rám nézett.
Senki más
nem lehetett, csak Szilvia. Minden egybevág.
- Siessünk!
- mondtam Gabriellának. A Levendula utcai ház előtt már ott állt a kisfiú, és
messziről integetett.
- Van
valami? - kérdezte izgatottan.
- Bemutatom
Gabriellát - mondtam.
- Szervusz.
Peti vagyok. Tudsz valamit Szilviáról?
- Amerikában
van - mondta Gabriella. - Itt egy levél.
Beosontunk a
kapun.
- Gyorsan,
mert apa itthon van - figyelmeztetett bennünket a kisfiú.
Bruckner
Szigfrid a pajta előtt heverészett, és a felhőket nézte.
- A felhőket
nézem - mondta komoran. - A felhőkről mindig a szavannák jutnak eszembe.
- Megvan
Szilvia! - mondta neki Peti.
Szigfrid
felugrott és körülnézett.
- Hol van,
mutassátok!
- Itt ez a levél
- mondta Gabriella.
Szigfrid
elolvasta a levelet. Elszomorodott, és a sörényét babrálta.
- Az
Altamero cirkusz. Ők ültetik az öreg oroszlánokat a kapu elé. Szegény Szilvia!
- Aztán felkiáltott: - Altamero! Hurrá, fiúk!
-
Megbolondultál, Szigfrid? - kérdezte a kisfiú.
- Dehogy!
Berohant a
pajtába, és egy újságot hozott ki.
- Ide
nézzetek!
Vastag betűs
címre mutatott:
AZ ALTAMERO CIRKUSZ
VILÁGHÍRŰ ÁLLATSEREGLETÉVEL
KÉT HÉTRE VÁROSUNKBA ÉRKEZIK
VILÁGHÍRŰ ÁLLATSEREGLETÉVEL
KÉT HÉTRE VÁROSUNKBA ÉRKEZIK
Egész este
terveket szőttünk Szilvia kiszabadítására.
- Megtámadom
őket! - mondta Szigfrid, és kidüllesztette a mellét.
- Ugyan,
ésszel kell! - mondta a kisfiú.
- Persze -
mondta Gabriella -, nem szabad grimbuszt csinálni.
Szigfrid
szigorúan Gabriellára nézett.
- A hölgyet
még nem ismerem.
- Ugyan,
Szigfrid! Hát nem látod, hogy a barátunk?
- Az nem
számít - mondta Szigfrid -, illemszabályok is vannak a világon.
- Gabriella
vagyok - mutatkozott be a lány.
- Tudom -
mondta csendesen Szigfrid -, ne haragudj rám. De szeretném megtámadni őket.