Egy kis faluban élt egy nagyon szegény asszony a fiával. Az asszony már
nagyon öreg volt, a fia meg hosszú idő óta beteg, sebes volt a lába. Nem tudtak
miből élni, hát koldulásból tartották el magukat. A fiatalember a falujában mán
szégyenlet koldulni, hát elment a szomszéd község be. Egy erdőn keresztül
vezetett az útja. Ott folydogált egy kis patak, abban szokta megmosni a sebes
lábát. A patak szélin ült egy öregember. Köszönt neki: - Adjon isten jó napot,
édes öregapám! - Adjon isten neked is, édes fiam! Hova mégy? - Nagyon szomorú
azt mondani, édes öregapám, hogy én hova megyek. Koldulni megyek, mert beteg
vagyok gyerekkorom óta. Szegény öreg özvegy édesanyámot is koldulásból tartom
el, mert rólunk mán a jó isten is megfeledkezett. - Dehogy feledkezett meg, édes
fiam, a jó isten senkiről meg nem feledkezik. - Hátha senkiről nem is, de
rólunk biztosan megfeledkezett. - Édes fiam, ott van előtted a patakban egy
fehér kő, add azt nekem ide! Lehajolt a fiatalember, kivette a követ, odaadta
az öregembernek, az meg kétfelé törte. - Nézd meg, édes fiam, mit látsz abban a
kőben? - Egy nagyon kicsike férget. - Látod, édes fiam, a jó isten nem
feledkezett meg erről a kicsi féregről se, rólad se feledkezett meg. A fiú hitt
is meg nem is. Megmosta a lábát, bekötözte pólyával, aztán elindult tovább.
Ahogy ment egy darabon, a pólya egyszer csak lecsúszott a lábáról. Megnézte,
hát a lába meggyógyult. - No, ez az öregember a jó isten volt, õ segített
rajtam. Most mán nem mehetek koldulni, munkát megyek keresni. Talált is munkát.
Estére vitte haza a pénzt az édesanyjának. Nagy örömmel mondta: - Meggyógyult a
lábam, édesanyám, meggyógyította a jó isten! Éltek tovább boldogságban,
egészségben.
