IV. FEJEZET,

amelyben Baltazár elmosolyodik

Mindennap találkoztunk Szigfriddel a pajtában. Csodálatos dolgokat mesélt a szavannákról és a cirkuszról, de mindig kicsit sietve és felületesen; látszott rajta, hogy egyre csak azt a napot várja, amikor az Altamero megérkezik.

Végre aztán eljött az a nap is. Mindenki az utcán tolongott, mert a cirkusz látványosan vonult be a városba. Elöl egy hatalmas elefánt jött, díszesen felszerszámozva, a hátán egy törpével. A törpe erős, mély hangon kiabált:

- Itt az Altamero, a világ nyolcadik csodája! A legpompásabb állatsereglet, amelyet valaha is láttak! Az Altamero a Csodák Csodája! A műsoron csak világattrakciók.

Az elefánt meg a törpe után hatalmas kocsi következett. A kocsin aranyozott ruhás légtornászok és erőművészek nyaktörő mutatványokat végeztek.

Aztán nagy ketrecekben különféle állatokat hoztak. Zsiráfok, fókák, orrszarvúak és tigrisek. A tömeg ujjongva nézte a színes fölvonulást, és időnként hangos éljenzésben tört ki.

A hosszú sor végén, a lakókocsik és a felszereléseket cipelő autók után egy rozzant kis teherautó baktatott. Zöldre festett acélketrec billegett rajta. A rács mögött egy szomorú oroszlán ült piros pulóverben.

A cirkuszt a vásártéren állították fel. Hatalmas sátor, égnek meredő csúccsal, körülötte kocsik sokasága. Az állatokat még külön kerítéssel is körülvették, s ha valaki meg akarta nézni őket, jegyet kellett váltania.

Csak Szilviát lehetett megnézni ingyen, mert Szilvia zöld ketrece ott állt a bejárat előtt, alatta egy felirat:

SZILVIA
CSODÁLATOS ATTRAKCIÓK!
NÉZZE MEG AZ ALTAMERO MŰSORÁT!
ILYENT MÉG NEM LÁTOTT!!!

Szilvia nem törődött a nézelődőkkel, fáradtan legyezte magát a farkával, és valamerre a ketrec belseje felé pislogott. Néha elaludt, ilyenkor a nézelődők benyúltak egy hosszú bottal, és megpiszkálták. Szilvia vicsorogni próbált, de ez egy cseppet sem volt félelmetes, mert hiányoztak a fogai.

Peti, Gabriella és én még az első nap meglátogattuk Szilviát.

- Mondjátok neki, hogy Szigfridtől jöttök - tanácsolta Szigfrid, és egészen a kapuig kísért bennünket.

- Szervusz, Szilvia! - mondta Peti izgatottan. - Szigfridtől jövünk.

Szilvia ránk nézett fátyolos, öreg szemével, aztán újra elfordult.

- Nem érted? - kiabált a kisfiú. - Szigfridtől jövünk!

- Ne hazudj, menjetek innen - mondta Szilvia.

- De értsd meg, Szilvia, ki akarunk szabadítani - mondtam.

- Igazán Szigfridtől jövünk - mondta Gabriella is -, nagyon hiányzol neki.

- Lehetetlen - mondta Szilvia gyanakodva -, be akartok csapni. Szigfrid meghalt.

- Dehogy! Él, és jól van.

- Még a fekete keretes szemüvege is megvan.

- A szavannákról szokott mesélni.

- Az öt tigrist is elmesélte? - kérdezte Szilvia, és izgatottan felállt.

- El. Így csinált a fejével... és az öt tigris hatfelé szaladt.

- Drága, hazug Szigfridem! - mondta elérzékenyülve Szilvia. - Hol van?

- Nálam lakik a pajtában. Gyere el hozzá! Nagyon szeretne már látni, és a pajta elég tágas, elfértek benne ketten is.

- De hogyan? Láthatjátok, hogy be vagyok zárva. Soha ki sem nyitják a ketrec ajtaját. Lehet, hogy már a kulcs is elveszett.

- Nincs olyan ketrec, amit ne lehetne kinyitni - mondta Gabriella.

- Ezt nem lehet. Ez nagyon erős ketrec - szomorkodott az oroszlán. - De beszéljetek az igazgatóval. Talán elenged.

Az igazgató egy nagy, vajszínű kocsiban lakott, az asztalán mindenféle írás hevert.

- Légy szíves, add nekünk Szilviát - mondta a kisfiú.

- Hogyisne! - mondta az igazgató. - Ki lesz akkor a reklám?!

Az igazgató magas, barna ember volt, az állán kunkori szakáll ágaskodott.

- Gonosz vagy - mondta neki Gabriella. - Nem tudom, ha megöregszel, és így bánnak veled, mit szólsz majd!

Az igazgató fölényesen nevetett, és a szakállát simogatta.

- Ti sem bánnátok jobban vele.

- Dehogynem, mi a barátai lennénk!

Valaki kopogtatott az ajtón. Egy csupa izom, atlétatrikós óriás lépett be.

- Dirikém, Szilvia nem akar enni. Sétálni akar.

- Mi az, hogy sétálni?! - ordított az igazgató. - Nincs séta!

- De dirikém...

- Semmi dirikém! Azonnal eltakarodsz... Ti is takarodjatok! Nem érek rá veletek foglalkozni, fontosabb dolgaim vannak.

Az óriás előreengedett bennünket. Szomorúak voltunk, lógott az orrunk, Gabriella legszívesebben sírt volna.

- Rossz kedvében van - mondta vigasztalóan az óriás -, nem kell azért elkeseredni.

- Nagyon kegyetlen a gazdád - mondta Peti.

- Persze, hiszen ez a foglalkozása. Cirkuszigazgató. Ha szeretné az állatokat, etető lenne, mint én. Mert én etető vagyok. Baltazárnak hívnak.

Sorban kezet fogott velünk, és ránk mosolygott.

- Hadd hallom, mit kértetek. Hátha segíthetek. Csak etető vagyok, de azért sok mindenben segíthetek.

Mindent elmeséltünk neki. Figyelmesen és megértően hallgatott.

- Én is ismertem Szigfridet - mondta végül. - Rendes oroszlán volt. De nagyon nagy fába vágtátok a fejszéteket. Gondolkozni kell.

Összeráncolta a homlokát, és gondolkozott, aztán egyszerre csak mosoly terült az ábrázatára.

- Megvan! Arabellával kell beszélnünk.