Egyszer
megunta Jankó a sok lábszíjazást, bement az anyjához.
- No,
édesanyám, én már nem szívelem tovább ezt a sok verést, már nagyocska vagyok,
majd elmegyek világra, úgyis csak olyan tedd ide, tedd oda legény voltam
itthon, nem tudták semmi hasznomat venni, hiába ettem édesapám kenyerét, csak
olyan voltam a háznál, mint az ötödik kerék.
Az anyja is
helybenhagyta, elindult hát Jankó. Amint megy, mendegél, beér egy nagy rengeteg
erdőbe, meglát egy öreg embert, amint cipekedik egy csomó rőzsével, de sehogy
se tudja felvenni. Odamegy hozzá Jankó.
- Adja ide,
öregapám, majd hazaviszem én. - Haza is vitte az öreg ember kunyhójáig, ott
letette, azzal tovább akart menni, de az öreg ember nem eresztette.
- Már csak,
fiam, maradj itt egy-két napig, legalább ismerjük meg egymást.
Jankó hát
ott maradt, segített az öreg embernek mindenben.
Tán három
nap múlva mondja az öreg ember Jankónak:
- Eredj,
fiam, Jankó, szedegess egy kis tűzrevalót, elfogyott, amit múltkor hoztunk, a
sincs, aminél egy kis kását főzzek.
Elindult
Jankó a rengetegben. Csak szedeget, csak szedeget, egyszer egy gyönyörű tó
mellé bukkan ki. Majdhogy egészen szemmé nem változott, annyira elbámult, amint
meglátta a tavat, tele szebbnél szebb aranyhalakkal. Amint ott csudálkozik,
egyszer csak hall távolról gyönyörű hattyúéneklést; ő is hirtelen elbúvik,
elkezd leselkedni, hát látja, hogy egy szép hattyú száll le a tópartra, ott
megrázkódik, leveti a hattyúruhát, egy szép leánnyá változik, elkezd fürdeni.
Fördött egy darabig, aztán megint fölvette a hattyúruhát, elment.
Jankó még
fel se ocsudott a nagy csudálkozásból, mire még egy hétszerte szebb
hattyúéneklést hallott; nemsokára leszállt egy szép hattyú, levetette a hattyúruhát,
egy még hétszerte szebb kisasszonnyá változott, megfürdött, azzal elment. Egy
kevés idő múlva még hetvenhétszerte szebb hattyúének hallatszott, lerepült a
tópartra egy még szebb kis hattyú, levetette ez is a hattyúruhát, egy még
hetvenhétszerte szebb királykisasszonnyá változott, megfürdött a tóban, s
elment ez is.
Szegény
Jankó jobb szerette volna, ha nem is született volna, mert halálosan
beleszeretett a legkisebbik királykisasszonyba, arra pedig gondolni se mert,
hogy az valaha az övé lehessen. Hazabandukolt a fával nagy szomorúan, mint
akinek az orra vére foly. Az öreg ember mindjárt észrevette rajta, hogy valami
baja van.
- Min
szomorkodol, Jankó fiam?
- Jaj, édes
öregapám, hogyne szomorkodnám én, amikor olyan szép királykisasszonyt láttam,
hogyha el nem vehetem feleségül, meghalok bánatomban, pedig annyit remélni se
merek.
Itt
elbeszélte Jankó, hogy mit látott.
- Jankó fiam
- mondja rá az öreg ember -, tudom én, hogy miféle kisasszonyokat mondasz te,
de ha az Isten segít, mégis megkerítjük a legkisebbet valahogy.
Jankó majd
kibújt a bőriből, hogy az öreg ember biztatta, mindjárt elkezdte kérni, hogy
mondja meg, hol laknak.
- Tyű, édes
fiam, fiatal legény vagy - felelt az öreg ember -, de ha tízannyi ideig élnél
is, mint ameddig élsz, mégse érnél oda; hanem okosabbat mondok én. Holnap
délben eredj ki a tóhoz, jön először a legöregebbik királykisasszony, arra rá
se hederíts, aztán jön a második, arra se nézz rá, hanem mikor a legkisebbik
leveti a hattyúruhát, lopódz oda csendesen, lopd el tőle, azután a kisasszonyt
fogd meg, vidd haza az édesapád házához, de a hattyúruhát úgy eltedd, hogy soha
színét se lássa.
Jankó
éppenségesen úgy tett, ahogy az öreg ember mondta. Kiment a tóhoz, meghúzódott
egy bokor mellé, szép csendesen végignézte, míg a két első hattyú megfürdött s
elment, azután várta a legkisebbet. El is jött az nemsokára, leszállt a
tópartra, levetette a hattyúruhát, hát uramteremtőm, olyan gyönyörű ruha volt
alatta, hogy a parasztja nem is látszott a sok aranytól-ezüsttől, akkora
karbunkulusok fityegtek rajta, mint egy-egy tojás; de levetette ezt is,
belement a vízbe. Jankónak se kellett több, mikor legjavában játszadozott a
tóban, szép csendesen ellopta mind a két ruhát.
Kijött a
királykisasszony, elkezdte keresni ruháját, s hogy nem találta, elkezdett
sírni. Jankó odament hozzá, a királykisasszony mindjárt megszerette, de mégis
könyörgött, hogy adja vissza a ruháját:
- Jankó,
szívem szép szerelme, add vissza a ruhámat, átok alatt vagyok, ha vissza nem
megyek a kiszabott időre, nagy büntetés vár rám.
- Dehogy
adom, szép angyalom, hanem most már gyere velem, elveszlek feleségül, ásó-kapa
választ el bennünket.
A
királykisasszony sírt-rítt egy darabig, de azután mit volt mit tenni, csak
belenyugodott.
Elindultak
hazafelé, útközben találtak egy várost, ott eladták az aranyos ruhát, kaptak
érte annyi pénzt, hogy alig bírta haza Jankó. Az öreg csizmadia alig hitt a
szemének, mikor a sok pénzt meglátta.
- No, fiam,
sohase hittem volna - ha az édesapám mondta volna is -, hogy ilyen úr lesz
belőled.
Itt nagy
lakodalmat csaptak, boldogul éltek jó ideig.
Egyszer
Jankó kiment vadászni, a hattyúbőrt odaadta az édesanyjának, hogy viselje
gondját, de a feleségének még csak meg se mutassa.
Alighogy
kihúzta lábát az ajtón, mindjárt elkezdett a királykisasszony könyörögni:
- Édes
napamasszony, az Isten is áldja meg, mutassa meg nekem azt a hattyúruhát, a
színét is elfelejtettem már.
- Jaj, édes
leányom, nem mutathatom meg, tudod, rám parancsolt az urad.
- Nem nyúlok
én hozzá se, csak meg akarom nézni.
Addig-addig
kérte a csizmadiánét, hogy megmutatta. Amint ott nézegeti, egyszer kikapja az
asszony kezéből, magára kapja - éppen nyitva volt az ablak, kirepült rajta. A
csizmadiáné csak akkor vette észre, csak akkor csapkodta össze a tenyerét,
mikor már kívül volt.
Hazajött
Jankó a vadászatból, nagy sírva-ríva találta az anyját.
- Hát
édesanyámat mi lelte, mért sír olyan nagyon? - kérdi tőle.
- Hogyne
sírnék, édes fiam, mikor így meg így jártam.
Itt
elbeszélte az egész esetet. Jankó nagyon elszomorodott rajta.
- No,
édesanyám, engem addig nem látnak, míg a feleségem elő nem kerítem.
Elindult
Jankó, ment, mendegélt, egyszer beért abba az erdőbe, amelyikben az öreg ember
lakott. Bement hozzá.
- Jó napot
adjon Isten, öregapám!
- Fogadj
Isten, édes fiam! Hát mi járatban vagy?
- Jaj,
öregapám, nagy búba-bánatba estem én most, tegnap, míg kint voltam vadászni, a
feleségem elkérte az anyámtól a hattyúruhát, magára vette, elrepült vele, most
hát egyenesen kendhez jöttem tanácsot kérni.
- Jól
tetted, hogy egyenesen hozzám jöttél, mert csak én tudok tanácsot adni ebben a
dologban. Nesze, itt van egy pár csizma, ennek az a tulajdonsága, hogy minden
lépéssel hét mérföldet lehet vele lépni, ezt húzd fel, ez elvezet a világ
végére, egész addig a hegyig, amelyiken a feleséged lakik; az majd aztán a te
dolgod lesz, hogy hogy mégy fel rá, de azt előre megmondom, hogy azon a hegyen
még sohasem volt halandó ember, mert a teteje üveg, az alja víz, amellett olyan
állású, mint egy báránybőrsüveg. Ennek a hegynek a tetején van egy aranypalota,
abban lakik a feleséged két testvérével együtt.
Megköszönte
Jankó a jó tanácsot, azzal útnak indult. Ment, mendegélt, minden lépéssel hét
mérföldet lépett. Hét egész álló esztendeig mindig ment, akkor meglátta az
üveghegyet csillámlani. Mire a tövéhez ért, elszakadt a csizma, nem lehetett
többé hasznát venni.
Elkezdte
Jankó kerülgetni az üveghegyet, gondolkozott, hogy lehetne arra feljutni. Csak
kerülgeti, csak kerülgeti, mint a gezemicével körülrakott boglyát az éhes ökör,
egyszer meglát három ördögfiút marakodni. Odamegy hozzájuk.
- Hát ti
mért civakodtok?
- Hogyne
civakodnánk - felel a legnagyobbik -, most halt meg az apánk, nem volt neki
egyebe, mint egy piszkos nyerge, egy rongyos bocskora meg egy rossz kócmadzag
ostora, de ezeknek az a tulajdonságuk, hogy ha valaki felül a nyeregre,
felhúzza a bocskort, egyet pattant az ostorral, s azt mondja, hogy: „Hipp-hopp,
ott legyek, ahol akarok!” - mindjárt ott terem; most már ezeken nem tudunk
elosztozkodni, mert egyik a másik nélkül semmit se ér.
- No hát,
tudjátok mit? - mondja nekik Jankó. - Én felállok egy dombra, elhajítok egy
krajcárt, aki elébb visszahozza, azé legyen mind a három.
Az ördögfiúk
megörültek az okos tanácsnak. Jankó elhajított egy krajcárt, az ördögfiúk utánairamodtak,
otthagytak mindent, Jankó pedig hirtelen felhúzta a bocskort, ráült a nyeregre,
nagyot cserdített az ostorral, elkiáltotta magát: „Hipp-hopp, ott legyek, ahol
akarok!” - mindjárt az üveghegy tetején termett. Onnan aztán visszahajított
mindent, hogy legyen azé, aki a krajcárt megtalálta.
Bement Jankó
az aranypalotába, éppen ott sepregette a felesége a pitvart, amint belépett.
Nagyon megijedt, amint Jankót meglátta.
- Jaj,
szívemnek szép szerelme, hol jársz itt, ahol még a madár se jár?
- Érted
jöttem, kedves feleségem.
- Nem
mehetek én innen sehova, kedves uram, el vagyunk átkozva a testvéreimmel
együtt, hogy akárhol vagyunk, mindenünnen csak ide vágyjunk vissza, tetőled is
azért kellett eljönnöm; egy csúnya veres ördög átkozott el bennünket, amért nem
mentünk hozzá feleségül.
- Hát most
már hogy lehetne felszabadítani benneteket az átok alól?
- Nem
egyébképpen, mint hogy azt az ördögöt meg kellene ölni.
- No, hát
majd megölöm én a beste lélek rongyos ördögét!
- Jaj,
szívem, Jankó, nem oly könnyen megy az, sokan próbálták már, de mindnek az
életébe került, azért jobb lesz, ha visszamégy, még most nem késő.
- De iszen
már vissza nem megyek, ha mindjárt itt halok is meg. Hanem mondd meg, mi módon
lehet legkönnyebben megölni azt az ördögöt.
- Ha már
éppen csakugyan rá akarod adni a tejed, hát megmondom: most nincs itthon az
ördög, bújj el ide a ruhák közé, majd ha hazajön, keres mindenütt, mikor
legközelebb lesz hozzád, ugorj ki, vágd le a fejét, de azt megmondom, hogy egy
csapással ha egészen le nem tudod vágni, akkor halál fia vagy.
Jankó úgy
tett mindent, ahogy a felesége mondta, elbújt a fogas alá, a ruhák közé,
kihúzta a kardját, úgy várta az ördögöt. Nemsokára haza is jött, még az udvaron
elkezdett kiabálni: „Phű, phű, idegen szagot érzek!” - azzal hányt-vetett
mindent összevissza, odament a fogashoz is, elkezdett kotorászni a ruhák közt, Jankó
is hirtelen kiugrott, úgy levágta a fejét, mintha ott se lett volna.
Volt öröm
meg vígság a palotában, de Jankó nem felejtkezett el az apjáról-anyjáról, hanem
mondta a feleségének, hogy elhozza azokat is. „Legalább legyenek itt az
esküvőnkön.” A felesége se ellenezte.
- Jól van,
kedves uram, nem bánom, ha elmégy is értök, itt van egy gyűrű, ha ennek a fejét
befelé fordítod, olyan üveghíd terem innen a földig, amilyen nincs a világon,
ha pedig kifelé, akkor megint leomlik magától. Most eredj az istállóba, mondd
meg a kocsisnak, hogy fogjon be.
Úgy tett
Jankó, ahogy a felesége mondta, befogatott; felült a gyönyörű hintóba, mikor a
hegy szélére értek, befelé fordította a gyűrűt, mindjárt egy üveghíd termett
ott, azon leért a földre, akkor kifelé fordította a gyűrűt, megint leomlott a
híd. Repült a hat paripa Jankóval, mint a villám, vagy tán még annál is
sebesebben, úgyannyira, hogy három óra alatt az apja házánál volt. Bemegy az
udvarba, éppen kint találja apját-anyját.
- No,
édesapám, édesanyám, jöjjenek velem, ne is kérdezzék, hogy hova, csak jöjjenek.
Felöltöztek
mind a ketten az ünneplő ruhájokba, úgy indultak el, de az asszony sehogy se
akart beleülni a hintóba; utoljára mégis beletuszkolta Jankó.
Mikor az
üveghegy aljára értek, Jankó megint befelé fordította a gyűrűt, megint ott
termett az üveghíd; de már arra csakugyan nem akart rámenni a csizmadiáné.
- Én bizon
nem kockáztatom az életem senki szépségéért, hiszen leszakad az a rongyos híd.
- Alig tudta Jankó megtartani a hintóban, de még akkor se nyugodott bele. - No,
fiam, ha meghalok, a te lelkedre halok meg. - Csak akkor örült aztán, mikor
bent volt az aranyvárban, mikor meglátta a menyét.
Jankó is
megörült, mert a felesége még hétszerte szebb lett, mint azelőtt volt, mindjárt
megesküdtek még egyszer, olyan lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országra
szólott a híre. Meghallotta azt a két királyfi is, azok is elmentek a
lakodalomra, ott megszerették a két nagyobb királykisasszonyt, el is vették
mindjárt. Erre még nagyobb lakodalmat csaptak, együtt maradt mind a három
házaspár, a csizmadia, a felesége, az öreg ember, mind ott maradt, nem volt
olyan boldog háznép több széles e világon.