Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban
hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek
találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy
szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!
Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős,
meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha
párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla:
Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük
kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen
kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa
bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is
van ott; mindent és mindenkit megugat.
No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy
faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen
eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett
naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba,
máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több
hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat,
eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?
- Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az
asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért
vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!
Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő
értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek.
Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember
elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért.
Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!
Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az
égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak
gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az
úton.
Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott
egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat,
amilyen csak lehet egy tehén.
"Ez biztosan jó tejelő - gondolta a paraszt,
amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!"
- Hallod-e, koma! - szólította meg a tehenes embert. -
Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a
tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?
- Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az
egyezséget.
A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen
amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy a vásárba
megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet,
az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az
országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.
"Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a
parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó
melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán
megalkuszunk."
A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb
cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját
az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a
hóna alatt.
- Ez aztán a kövér lúd! - szegődött mellé a mi
parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a
lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az
anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: "Ha egy libánk lehetne!"
Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a
birkámért!
Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a
birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.
Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben
jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott
mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová
a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt,
kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. "Koty, koty! -
mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta,
ahogy meglátta:
"Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon
vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig
talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól
járnék, ha megkaphatnám a ludamért!"
- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától.
- Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a
sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a
tyúkkal.
Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba
tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy
korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta,
betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a
csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba
botlottak.
- Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt.
- Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a
disznóknak.
- Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha
az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem
termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt.
Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De
megörülne!
- Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a
csaposlegény.
- A tyúkomat!
Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement
a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy
befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két
ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a
zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy
milyeneket, mindjárt megtudjátok.
- Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni
kezdett az alma a zsákban.
- Hát ez meg mi?
Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik,
milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát,
elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.
- No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! -
mondták az ángliusok.
- Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt
mondja majd: "Jól van, apjuk!"
- Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. -
Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma
az asszonytól! - Nem kell egy hordó, egy véka is elég - mondta szerényen a
paraszt. - De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az
anyjukomat, ha beéritek vele.
- Üsse kő! - mondták az ángliusok, s a markába
csaptak, megkötötték a fogadást.
Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok,
felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt
házához.
- Adjon isten, anyjuk!
- Fogadj isten, apjuk!
- Elcseréltem a lovunkat.
- Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az
asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.
- Egy tehenet adtak érte.
- Istennek hála, lesz tej a háznál! - örült meg az
asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét
csináltál!
- Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!
- Okosan tetted! - szólt az asszony. - Neked mindig
helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de
gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti
a szőrét! Jól van, apjuk!
- Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!
- Te mindenre gondolsz! Márton-napkor hát libapecsenye
kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a
libát a tócsa mellé, s még hízik is Márton-napig!
- De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért!
- mondta az ember.
- Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk,
lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!
- Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!
- Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak
érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?
Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami
igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a
háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik
termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy
szem hagymát is sajnált tőlem. - Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a
kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én
most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól
van! - Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.
- Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. -
Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!
S egy teli véka aranyat adtak a parasztnak, aki
kapott a feleségétől - nem szidást, hanem csókot!
Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden
tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze.
Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most
megtudtad tőlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig
jól van!