Hajdanában,
réges-régen, amikor jövendőmondók jártak a földön, és megjósolták az emberek
sorsát egész életükre, a bölcsőtől a koporsóig, akkor esett meg ez a történet,
amit nektek el akarok mesélni. Jól jegyezzétek meg hát, kedves fiaim, hogy most
se nem tündérekről és sárkányokról, se nem császárokról és királyokról, se nem
egyéb kitalált dolgokról mesélek nektek, mint máskor szoktam; hanem ezt a szép
mesét úgy mondom el, ahogy kukoricahántáskor hallottam Gaurean Georgétól, a
szancsali sánta embertől, amott Balázsfalva mellett, Erdélyben.
Mondják,
hogy valamikor, bizonyosan jó ideje már annak, amikor nálunk felé még nem volt
vasút, egy gazdag bojár mendegélt valahonnan hazafelé, gyalogosan. Elég az
hozzá, hogy utolérte az eső a bojárt, és térdig érő sár lett, hogy lépni is
alig tudott benne. De mit ad az Isten, már az éjszaka is beállott, és ő még
mindig nem ér haza, de még csak falut sem lát a közelben. Jó vacsoraidő tájt
azonban mégis egy falura bukkant. Most, amint a faluban találta magát, már
könnyebben lélegzett, és kopogtatni kezdett a házak ajtaján, hogy éjjeli szállást
adjanak neki. De mintha varázslat történt volna: az egyik háznál nem
válaszoltak, a másiknál nem akartak szállást adni, a harmadiknál beteg volt, a
negyediket gyermeksírás verte fel, az ötödikben meg éppen halott volt, és senki
sem akart éjjeli szállást adni a bojárnak.
Egyre csak
kopogtatva az ajtókon és az ablakokon, nagy kutyaugatástól kísérve, bejárta az
egész falut; már csupán egyetlen házikó látszott a falu végén, ahol még nem
próbált szerencsét. Ott is az ablakhoz ment, gyenge világosságot pillantott
meg a tűzhelyen, a tűz mellett meg egy férfit, az ágy előtt pedig egy
öregasszonyt. Leskelődött egy kicsit az ablakon, aztán bekiáltott:
- Aluszik-e,
bátya?
- Nem én, de
mi a baj?
- Legyen
olyan jó, adjon szállást az éjszakára, mert úgy hull itt kinn az eső, mintha
dézsából öntenék, fúj a szél, és sötét van, hogy az orromig sem látok,
lehetetlenség, hogy virradatig mind járkáljak. Végigjártam mindenkit ebben a
nagy faluban, és szállást kértem, de senki sem adott; legyen olyan jó, adjon
kend.
- Szívesen
adnék - mondta a ház gazdája -, de látja, a feleségemet a szülés kínjai
gyötrik, itt a bábaasszony, vecsernye óta egyre mind kínlódik, és nem tudja
megszülni; hogy engedjünk idegen embert a házunkba, amikor éppen ilyen bajban
vagyunk.
- Mégis, ne
űzzön el a házától éjnek idején, mert istenemre mondom, irtózom kint járni, és
senkinél sem látok már világosságot. Meghúzódom valahol egy sarokban, akár a
pitvarban is.
Ekkor a
bábaasszony felkiáltott az örömtől:
- Hála
Istennek!
És az
asszony sóhajtott egyet az ágyban, és nem nyögött többé. Minden örömre fordult.
Az asszonynak egy szép, egészséges kisfia született, hogy az ember mind nézte
volna. Félóra múlva a világosság kialudt: a virrasztásban kimerült házbeliek
mindnyájan lenyugodtak, ki ahova tudott, és úgy elaludtak, mint a bunda. A
bojár egy lócára feküdt le a ház elülső felében, az ablak alatt. A kakasok
éjféli kukorékolását senki sem hallotta a házbeliek közül, csupáncsak a bojár,
aki egyedül nem aludt az egész házban. Mihelyt végeznek a kakasok a kukorékolással,
hát jön a három jövendőmondó, megáll az ablak alatt és elkezd jóslásokat
mondani.
Az egyik így
szól: „Sok baj éri majd ezt a gyermeket, de aztán minden jóra fordul.”
A másik így
szól: „Derék, szép férfiú válik belőle, és igen okos, de a szerencse sem fogja
elkerülni.”
A harmadik
jövendőmondó így szól: „És elörökli az egész vagyonát ennek a bojárnak, aki
most ebben a házban van.”
Alighogy
kimondják e szavakat a jövendőmondók, oda is lettek, s a bojár eléggé bosszankodott,
mikor meghallotta, hogy milyen rosszat jósoltak reá nézve. Hogy is hunyhatta
volna be a szemét? Az egész hosszú éjszakán át nem aludt egy cseppet sem, hanem
folyton azon törte a fejét, miképpen pusztíthatná el a gyermeket, aki el fogja
örökölni az ő vagyonát. Alig várta, hogy már egyszer megvirradjon. Mihelyt
felkeltek nyugvóhelyükről, elkezdte a bojár:
- Jaj,
kedveseim, egész éjjel nem aludtam, folyton azon járt az eszem, milyen jó is
lenne, ha kendtek nekem adnák ezt a fiúcskát; kendtek szegények és fiatalok,
lehet még elég gyermekük, én pedig gazdag bojár vagyok, és nem voltam olyan
szerencsés, hogy az Isten gyermekkel áldott volna meg. Úgy tartanám, és úgy
nevelném, mint egy úrfit, ha kendtek nekem adnák. Mit szólnak hozzá?
- Isten
ments, bojár uram - mondta a férfi meg az asszony -, nem jutottunk még éppen
odáig, hogy eladjuk a legelső porontyunkat! Ne is beszéljen erről, az Isten
bocsássa meg.
- Álljunk
csak meg, jó emberek - mondta a bojár -, nincs mit így beszélnünk: íme, itt van
száz arany, adják nekem a gyermeket, és a pénz legyen a kendteké.
Amint ezt
kimondotta a bojár, az asztalra rakott száz fényes, csillogó aranyat, hogy a
napra lehetett nézni, de azokra nem.
Amikor
meglátták a mi embereink a sok szép pénzt, amilyen nekik soha életükben nem
volt, így gondolták magukban: gyermeket ad még nekünk az Isten, de száz aranyat
nem tudjuk, mikor láthatunk ismét. És összeszedték a pénzt, és odaadták a
bepólyált csecsemőt a bojárnak, aki elillant vele.
„Hála neked,
Istenem - mondta a bojár, mihelyt kihúzta lábát a házból -, hála neked,
Istenem, most majd meglátom, miként fogja elörökölni az én vagyonomat!”
Amint kiért
a faluból, hazafelé vette az útját. Az út éppen a maga erdején vezetett
keresztül. Az erdő kellős közepén belétette a fiúcskát egy vastag fa odvába, és
odábbállott, azt gondolva az ő rosszféle agyában, hogy e cselekedete által
túljár a jövendőmondók eszén, mert a gyermek meghal az odúban, és nem örökli
el az ő vagyonát.
A magával
tehetetlen gyermek, amint felébredt álmából, bőgni kezdett, ahogy csak a torkán
kifért. A bojár egyik juhásza éppen arrafelé haladt a nyáj élen, és mihelyt
meghallotta az odúból a gyermeksírást, odaszólt a fiának, aki a nyáj után
haladt:
- Hé, fiam,
hallgatózz csak te is, úgy tetszik nekem, hogy valami elfojtott hangot hallok,
mintha csecsemősírás volna, hallgatózz csak te is, mert te jobban hallasz.
- Hagyja el,
édesapám - mondta a fiú -, hátha gonosz szellem lesz az, ne vesztegessük az
időt a keresésével, inkább vessünk keresztet, és mondjuk: Uram, oltalmazz!
- Úgy
kellene, hogy tegyünk, de engemet sehogy sem nyugtat meg. Hátha bűnt követünk
el, ha nem nézzük meg, hogy ki sír? Ha ördögfióka lesz, keresztet vetünk, és
agyba-főbe verjük, ha emberi lélek, megmentjük a pusztulástól.
És
mindketten, apa és fia, vetni kezdték a keresztet, és keresésére indultak,
miközben a Miatyánkot mormolták. De nem keresgéltek sokáig, mert mihelyt a fa
odvához közeledtek, még tisztábban hallották a sírást, és amikor kivették,
látták, hogy olyan csecsemővel van dolguk, akit bizonyára valamely átkozott
asszony vagy rossz útra tévedt anya vetett el magától, hogy megszabaduljon
tőle.
- Hála
neked, Urunk - mondták ekkor mindketten -, hogy erre az útra vezéreltél, és megmenthetünk
egy emberfiát.
- Vigyük
magunkkal, édesapám, vigyük magunkkal, szép és egészséges, jól be van pólyálva.
Megkereszteljük, mert Isten tudja, meg van-e már keresztelve, aztán
hozzászoktatjuk a juhokhoz, mint a bárányt, és jó az Isten, még segítségünkre
lesz, ha él; ha pedig nem, legyen meg az Úr akarata! - És keresztet vetettek a
pásztorok és a patakhoz mentek, ahol megkeresztelték, és a Kapott János nevet
adták neki.
És nődögélt
Kapott János, olyan gyorsan, mint a mesében, és egyre nagyobb, egyre szebb
lett; juhtejjel táplálták, és gyalogfenyőből készült bölcsőben ringatták.
Télen-nyáron a pásztorokkal volt, közöttük jött meg az értelme, ismerni kezdte
őket, a hegyekben tanult meg járni, bárányokkal és kecskegidákkal játszadozva;
énekelni a rigótól tanult meg, furulyát Pahon bátya készített neki, a falevélen
sípolni pedig Gligor apó tanította meg. Kapott János úgy nőtt, mintha húzták
volna, és sohasem jött le a hegyekből, a juhnyáj mellől. Amikor már
húsztesztendős volt, hát jön a bojár az esztenához, hogy lássa a nyáját. Nem
tudott semmit a pásztorok Kapott Jánosáról. De amikor meglátta, azt kérdezte
Gligor apótól:
- Öregapám,
kié ez a fickó?
- A miénk,
bojár uram, a miénk és a jóságos Istené.
- Hogyhogy a
tiétek? Én úgy tudom, hogy neked csak a Pahon fiad van, Pahon pedig nincs
megházasodva, hogy mondod hát, hogy a tiétek?
- Hát az úgy
történt, bojár uram, hogy most valami húsz esztendeje, ebben s ebben az erdőben
kaptuk egy fa odvában, megesett a szívünk rajta, és felneveltük, most pedig,
amióta nagyobbacska lett, nagy hasznunkra van a nyáj mellett; ő jár Pahonnal
együtt a juhokkal, én pedig az esztenánál maradok, hogy elkészítsem a sajtot
meg az ételt, míg a fejés ideje eljő.
Amikor ezt
hallotta a bojár, hideg borzongás futott végig a testén, mint valami kígyó. De
csakhamar magához tért, és így szólt Gligor apóhoz:
- Tudod mit,
Gligor apó, add nekem Kapott Jánost, hadd tartsam én az udvaromban, mert nem
találok megbízható cselédet; tudom én, hogy hűséges lesz hozzám, ti
istenfélőnek neveltétek, és tudom, hogy nem fog engem meglopni.
- Jaj, uram,
bojár uram, hogy tehetnénk mi effélét, hiszen éppen azért bajlódtunk vele, amíg
nagyra neveltük, hogy segítségünkre legyen;
nem adhatjuk, bojár uram, nem, semmiképpen sem.
- Hej,
Gligor apó, jól tudjátok ti, hogy erőszakkal is elvehetem tőletek, de így nem
akarom, hanem íme, a tiéd ez a száz arany, tedd el jól a pénzt, és add ide a
fiút nekem cselédnek, vagyis szolgának, ahogy mondani szokás.
Gligor apó,
akinek soha életében nem volt egyetlen aranya sem, százat pedig még csak nem is
látott, sóvárgott a száz aranyra, és miközben elvette, így szólt:
- Legyen meg
hát, de én azt hiszem, hogy nem akar elmenni, engem pedig Isten őrizzen attól,
hogy erőszakkal elkergessem.
- Nem úgy
lesz az, Gligor apó. Elküldjük a fiút egy levéllel az én feleségemhez, a
nagyságos asszonyhoz, ő aztán jól fogadja, amint tudják ennek a módját az
asszonyok, és a fiú még csak nem is gondol többé reátok meg a nyájra.
Megkötötték
az egyezséget. Pahon és Kapott János semmit sem tudott arról, hogy a bojár
milyen cselt szőtt Gligor apóval. A bojár levelet firkantott egy darab
papirosra, összehajtogatta négyfelé, és odaadta Gligor apónak, hogy adja át
Kapott Jánosnak, az pedig vigye haza a bojár feleségének.
- Hé, te,
Kapott János - kiáltotta Gligor apó -, gyere csak ide, hé!
És amikor
hozzájuk jött a legény, átadta neki a darabka összehajtogatott papirost,
amelynek egyik oldalán ott volt az írás, és így szólt hozzá:
- Eredj
ezzel a bojárné nagyságos asszonyhoz, az udvarba, a bojár nem megy haza vagy
egy hétig, te pedig maradj ott, míg visszatér a bojár, és amikor őnagysága
hazaérkezik, ismét szabaddá tesz téged, és visszajössz hozzánk. Megértetted?
-
Megértettem, Gligor apó. De engedelemmel legyen mondva, menjen Pahon bátya,
mert én soha nem jártam a faluban, emberek között, azt se tudom, hova vigyem a
levelet, sem azt, hogy miként is beszéljek a nagyságával. Kereken megmondom,
hogy én jószántomból nem megyek, ha nem kényszerítenek.
Gligor
apónak kiesett a könny a szeméből, de úgy érezte, hogy égeti az arcát,
félrefordult hát, letörülte, és aztán így szólott:
- Eredj csak
te, kedves fiam, eredj, nem szabad ellenkeznünk a bojárral, mert lám, őnagysága
nyája mellett, őnagysága földjén élünk, aztán meg egy-két hét nem a világ, amíg
a bojár megjön, hanem legyen helyén a te eszed, és fogadj szót a nagyságos
bojárné asszonynak.
Ezekkel a
szavakkal elküldték Kapott Jánost a falu irányába, messziről megmutattak neki
egy bádoggal fedett tornyot, a hegy lábánál, és azt mondták, hogy az a templom
tornya, a templom mellett pedig ott vannak a bojár házai, az egész faluban csak
azoknak van két sor ablakuk. Kérdezősködjék csak a bojári udvar felől, akárki
megmutatja, mivelhogy nincs más bojár az egész faluban; aztán adja oda a
levelet a nagyságának. Elindult.
A bojár
elmondott egy „Dicsértessék az Úr nevé”-t, s ment a maga útjára, magában pedig
ezt gondolta: „Most aztán nem menekül meg.” Gligor apó is mondott egy
„Dicsértessék az Úr nevé”-t, és megmutatta Pahonnak a pénzt, aki szinte kővé
vált, hogy ennyi aranyat lát egy helyen, és meg sem merte kérdezni az öregtől,
hogy honnan van a pénz, de még csak meg sem fordult az eszében, hogy az éppen
Kapott János ára lenne. Induláskor Kapott János leemelte kucsmáját a fejéről,
háromszor keresztet vetett, és háromszor ezt mondta: „Uram, segíts!” Erre
tanította volt őt Gligor apó.
Mendegélt
hát Kapott János, ment-mendegélt, de hetykén mendegélt ám lefelé a hegyoldalon,
és idő múltával, mikor a nap hevesebben sütött, rábukkant egy kútra egy nagy
bükkfa alatt. „Itt pihenek egyet” - mondta Kapott János, és behúzódott a bükkfa
árnyékába, juhászmódra ivott egyet a kútból, kényelmesen hanyatt feküdt, és
kucsmáját levelestül, mindenestül félredobva, elővette a furulyáját, és nótára
gyújtott, hogy a bükkfa ágain elnémulva ültek a rigók, és olyan figyelmesen
hallgatták, mintha ők is szerettek volna úgy megtanulni nótázni, mint ő. Mind
furulyázott, mind furulyázott, és egyszer csak kiesett a furulya a kezéből.
Elszenderedett.
Akkoriban az
Úr Szent Péterrel együtt a földön járt. Éppen ahhoz a kúthoz értek ők is, és
vizet ittak, mint hosszú útban kifáradt vándorok. Szent Péter fel akarta
ébreszteni Kapott Jánost, de az Úr így szólt:
- Hagyd csak, hadd aludjék, mert el van fáradva szegény. Látod-e, milyen
jól esik neki az álom?
Aztán felvette a levelet a kucsma mellől, és
elolvasta:
Tudatlak, kedves feleségem, hogy azt a legényt, aki e
levelet viszi, Kapott Jánosnak hívják, én meg azt akarom és parancsolom, hogy
mihelyt hazaér, küldd le a pincébe valami után, a cigányunk pedig rejtezzék el
a pinceajtó mögött, és mihelyt megpillantja Kapott Jánost, hogy oda belép,
vágja le a fejét. Ha nem cselekszel úgy, amint én parancsolom, ne várj haza,
mert akkor mehetsz, amerre a szemeddel látsz. Egy hét múlva hazajövök. Senki,
az egy cigányunkon kívül, ne tudjon meg semmit a dologról.
A végén
pedig ott volt a bojár aláírása.
Mikor látta
az Úr, hogy mi áll a levélben írva, így szólt Szent Péterhez:
- Látod,
cimbora, a bojárok a varázslók ellen akarnak szegülni, de ez azért sem fog
sikerülni.
Aztán
őszentfelsége más levelet írt, éppen olyan nagyot, és a Kapott János kucsmája
mellé tette, a bojár levelét pedig zsebre vágta, és eltűntek.
Egy idő
múlva, amikor jól kialudta magát, Kapott János is felkelt, de nem tudta, hogy
valaki még járt arrafelé. Furulyáját tüszőjébe szúrta, kucsmáját a fejébe
nyomta, egyik kezébe fogta a levelet, a másikba botját, és gyerünk a falu felé.
Uzsonnatájt állott az idő, mikor beért a bojári udvarba, és átadta a levelet a
bojárnénak. Az mindjárt megismerte a bojár kezeírását, aztán behívta Kapott
Jánost a házba, ahol Saftica kisasszony, a bojár egyetlen lánya is jelen volt,
és hangosan felolvasta:
Tudatlak, hogy ezt a legényt, ki a levelemet viszi,
Kapott Jánosnak hívják, előkelő család sarja, én meg azt akarom és parancsolom,
hogy mihelyt a levél a kezedhez jut, hívd el a falu papját, és mondd meg neki,
hogy eskesse össze a mi Saftica kisasszonyunkkal. Ez az én kívánságom és
parancsom, ha pedig nem teljesíted, eredj, amerre a szemeddel látsz, hogy
otthon ne találjalak. Egy hét múlva hazaérkezem.
A végén
pedig ott volt a bojár aláírása.
-
Hallottátok, kedves gyermekeim, mit parancsol az én uram, a bojár?
- Hallottuk, édesanyám - felelte Saftica, és nem tudott betelni a szép és
ügyes legény nézésével.
- Hallottuk,
bojárné asszonyom - felelte Kapott János, s nagyra tágult szemmel úgy nézte a
szép, csinos kisasszonyt, hogy az ember azt hitte volna, felfalja a szemével.
Mindjárt felöltöztették bojári ruhába, eljött a pap, összeeskette őket, és az
egész falu jelen volt a Saftica bojárkisasszony és Kapott János bojárúrfi
lakodalmán. Akkora szerelmet aztán ritkán lehetett látni, amilyen az új pár
között volt. Fürödtek a boldogságban. Saftica hálát adott az Istennek, hogy
ilyen derék, szép és okos férjet rendelt neki, de Kapott János is hálát adott
az Istennek, hogy az útjába rendelte azt a becsületes bojárt.
A hét
elteltével hazajött a bojár, s hát mit lát: a bojárné térden állva ad hálát az
Istennek a leánya boldogságáért, Kapott János pedig Safticával sétál és
játszadozik gyermekmódra a kertben, a virágok között.
- Mi van
veled, feleség? - kérdi a bojár, mihelyt belépett a házba.
- Hát mi volna,
hálát adok az Istennek, hogy ilyen derék vőt rendelt a házunkba.
- Miféle
vőt? - kérdi a bojár.
- Hát miféle
vőt, azt, akit te küldtél hozzám most egy hete.
- Te asszony, te nem azt tetted, amit én a levélben megparancsoltam; no,
vedd elé azt a levelet!
- Készséggel
- mondta a bojárné, és odaadta a levelet.
Amint a bojár a levelet olvasta, csikorgatta a fogát, de aztán egyszerre
magához tért, és így szólt:
- Kedvem
szerint való dolog, jó, hogy így esett.
Estefelé
felhősödni kezdett az ég. A bojár kiment a szőlőbe, és azt mondta a
vincellérnek:
- Ide
figyelj, a szőlő és a barack már ehető, és azt vettem észre, hogy lopogatják,
te nem őrzöd jól. No hát, azt mondom neked, jaj lesz a bőrödnek, ha úgy
találom, hogy nem őrzöd becsületesen. Akárki jőne is éjszaka a szőlőbe, lődd
le, senkinek sem szabad irgalmaznod. Megértetted? Ha pedig csak egy gaz
tolvajt is le tudnál lőni, öt aranyat kapsz tőlem. Megértetted?
-
Megértettem, bojár uram.
Vacsoratájban
esni kezdett az eső, de nemcsak úgy akárhogy, hanem azt hitte volna az ember,
hogy világvége lesz: villámlott, mennydörgött, hogy vacogtak a fazekak a
szegen. Vacsora után így szólt a bojár:
- Jaj,
istenem, be szívesen megennék vagy két jó, friss szőlőfürtöt, ha akadna olyan
bátor ember, aki egy kosárkával behozzon.
- Itt vagyok
én, apám - mondta Kapott János, és felvett egy kiskosarat, és ki az ajtón! Mire
az asszonyok észrevették volna, már el is ment.
- Istenem,
Istenem - mondta Saftica -, nem tudta valamelyik szolgát elküldeni, éppen őt
engedte kimenni ilyen időben?
- Tiszta
igaz - tette hozzá a bojárné.
-
Hallgassatok már - mondta a bojár -, hiszen láttátok, hogy tiszta szeretetből
ment, én aztán tudom, hogy nem küldtem; meg aztán bátor ember, nem valami
tutyimutyi. - De magában így szólott: „Hála Istennek, tudom, hogy most nem
viszi el a bőrét anélkül, hogy belé ne lőnének, és a jövendőmondók is csak
hazugságban maradnak ez egyszer, mert nem örökli el a vagyonomat, amihez ne is
adjon neki az Isten szerencsét.” - De ekkor nyílik az ajtó, és belép Kapott János,
a kosara telis-tele szép, jófajta szőlővel.
- Nem
megmondtam nektek? - szólt a bojár. - Nem megmondtam, hogy bátor ember, nem
valami tutyimutyi.
De magában
nem tudott megbékélni azzal, hogy miképpen úszhatta meg ép bőrrel. Eközben
csendesedett az eső, és a bojár hirtelen kiment, és neki a szőlőhegynek, hogy
megbüntesse a vincellért. Amikor éppen lépne be a szőlőhegy lábánál...
puff!!... egy puskalövés, és a bojár felfordul, de úgy bőg, mint valami ökör.
Aztán odamegy a vincellér, hogy lám, ki az, és megrémül, mikor azt látja, hogy
maga a bojár.
- Ne félj
semmit - mondta a bojár -, jegyezd meg, hogy ennek így kellett történnie,
vigyél, haza az enyéimhez.
Még élt a
bojár éjfél tájáig, aztán meghalt.
Kapott János
és Saftica elörökölte a vagyont és a bojárságot, s még most is élnek, ha meg
nem haltak.