Egyszer két Reggel találkozott a Tejúton.
- Jó
reggelt, Reggel! - mondta az egyik, s megemelte halványkék fényekből szőtt
kalapját.
- Adjon
isten! - mondta a másik barátságos, rubinpiros mosollyal.
- Hova-hova?
- kérdezte az első, és megigazította magán fénylő, drágaköves köpenyét.
- A Földre.
A Földre megyek - mondta a másik átszellemülten.
A fényekből
szőtt kalapú erre elkomorodott, még a kalapja is halványabb lett hirtelen, s a
drágakövei mintha elfelejtették volna a csillogást.
- Még hogy a
Földre! - mondta baljóslatúan. - Ne ám, hogy úgy legyen!
- Márpedig
az úgy van! Ma lesz a Földön május első vasárnapja, igaz?
- Igaz.
- Nahát
akkor! Ma én fogok lent derengni és pitymallani.
- Azt
szeretném látni - kiabált a társa -, május első vasárnapjára én megyek! Még
hogy derengeni és pitymallani! Kerengeni és nyilallani fogsz, édes barátom. Ma
én ragyogok fel a Földön.
Ezzel
futásnak eredt. De a másik sem volt rest, elgáncsolta, puff nagyot esett, csak
úgy porzott a Tejút. Nosza, összeverekedtek, tépték egymást. Hajnaldarabok,
pitymallatrongyok, derűfoszlányok röpködtek körülöttük.
Végre aztán
az egyik győzött - ki tudja, melyik; a verekedés előtt egyforma szépek,
daliásak voltak, utána meg egyforma rongyosak, töpörödöttek -, s ment a Földre,
hogy fölváltsa az éjszakát.
Az emberek
meg kinéztek az ablakon, és azt mondták: „Hű, de ronda reggelre virradtunk!” És
nem is lett jókedvük egész nap.