"Bab
Berci, segíts rajtam! L. L." Ez volt a cédulán, amit elém lebegtetett a
szél. Na tessék, beteljesedett - gondoltam, mert tudtam ám, hogy ki kér
segítséget, és azt is, hogy miért. Ez az L. L. nem más, mint Lapázi Lopez,
akinek rokonai élnek az egész világon. Egy nagybácsijáról például biztosan
tudom, hogy Cucutában lakik. És akikről nem egészen biztosan tudok, azok meg
Ivryben, Barranquillában, Yaoundéban, Hobartban, Rácpácegresen,
Quintuquiccában, a Magadléna meg a Jangce folyó jobb és bal oldalán... de minek
is soroljam tovább, elég az hozzá, hogy annyi a rokona Lapázi Lopeznek, mint a
fűszál, és nincs a világnak oly eldugott zuga, ahol legalább egy vagy kettő ne
volna belőlük. De hát ez így van mindenkivel. Veled is. Lapázi Lopez esetében
az volt a különös, hogy egy szép napon valamennyi rokonának eszébe jutott.
"Mi lehet szegény Lapázi Lopezzel?" - tűnődött a tengernyi rokon, és
ki tudja, miért, aggodalom fogta el valamennyit Lapázi Lopezért. Hátha éppen
éhen halni készül. Vagy nincs háza, és kénytelen a szabad ég alatt hálni. Vagy
fáj a foga, és nincs pénze fogorvosra. Vagy éppen rokonlátogatóba készül, de
nem tudja megvenni a vonatjegyet. Na, nem sokat teketóriázott a sok rokon,
valamennyi elment a postára, és pénzt küldött Lapázi Lopeznek. A tevehajcsár
egy rúpiát, a tanár tíz mallért, a mosodatulajdonos százötven cantaburát, a
cucutai nagybácsi meg egymaga ötezer szoliduszt - szóval ki-ki tehetségéhez
mérten támogatta Lapázi Lopezt. Na, szegény lapázi postások! Mást se csináltak
hetekig, csak hordták a sok pénzt Lapázi Lopeznek. A rúpiát, a mallért, a
cantaburát, a rullárt, a fillárt, az őrebőrét, a szoliduszt és a validuszt, a
végén alig fért a sok pénz a házba, az ablakból aranypénzek gurultak
szerteszét, a kéményen színes bankók lebegtek kifelé. Olyan gazdag lett Lapázi
Lopez, amilyen senki még a földön. Ámultan hevert a pénzhalom tetején - amikor
a fémpénzek már nagyon nyomták a hátát, átfeküdt a papírpénzekre. Ebből is
láthatjuk, hogy megvolt a magához való esze. Ezzel a magához való eszével két
álló hétig azon gondolkodott, mit csináljon a temérdek pénzével. Az ördög tudja,
mit talált volna ki, ha két hét elteltével nem megy el az ablaka alatt a
szegény asszony a kisfiával.
- Anyu,
vegyél nekem irányítós autót - kérlelte a szegény asszonyt a kisgyerek.
- Hányszor
mondjam már, hogy nincs rá pénzem - mondta kicsit szomorúan, kicsit ingerülten
a szegény asszony.
Lapázi
Lopezt mintha darázs csípte volna meg. Fölugrott, ki az ajtón, gyerünk a
szegény asszony meg a fia után. Megleste, melyik házba mennek be, azzal máris a
játékboltban volt.
- Kérek egy
irányítós autót - mondta izgatottan.
- Milyen
árban? - kérdezte az eladó.
- A
legeslegnagyobb árban - mondta boldogan Lapázi Lopez, és egy akkora irányítós
autót vásárolt, amekkorát te még sohasem láttál, s aztán az ajándékkal a kisfiú
házához lopódzott, kivárta az alkalmas pillanatot, s mint egy ügyes tolvaj,
kipattintotta az ablak zárját, s az irányítós autót a konyhaasztalra lopta.
Azzal, mint aki dolgát jól végezte, távozott, s az utca túlsó végén még
hallotta az örömteli kiáltást:
- Anyu! Ide
nézz! Ide nézz, anyu!
Repesett Lapázi
Lopez szíve.
Ettől kezdve
mást se csinált, csak az emberek kívánságát leste. S ha a kívánság nem volt
ostoba, nem volt nagyon fölösleges, nem volt mások ellen irányuló -
egyszóval egy rendes, szívhez szóló kívánság volt -, Lapázi Lopez máris ment a boltba
vagy ahova kellett, megvásárolta a kért holmit, és belopta szépen oda, ahol oly
nagyon kívánták. Olyan ügyesen csinálta, hogy a tolvajok szakszervezete
elnöknek választhatta volna. Mert őelőtte aztán nem volt zárt ajtó. Lakat,
rigli, elektromos zár, titkos jelszóval működő, riasztócsengős, tekerős, húzós,
mind semmiség volt neki, másodpercek alatt kinyitotta valamennyit. De a
tolvajok szakszervezetének elnöke nem lehetett, mert ő ellentolvaj, sőt
ellentolvajnagy volt. Nem vitt, hanem hozott. S ez bizony nagy különbség. S
ráadásul mennyi mindent hozott! Sublótba kenyeret, kiságy mellé játékot,
szekrénybe új ruhát, fogasra kalapot, udvarba kutyát, kis fiókba aranygyűrűt,
üres polcra könyvet, kéménybe kolbászt, kamrába árpadarát, előszobasarokba
sétabotot, felsorolni sem lehet, mi mindent. S hogy milyen ügyesen! Ott van
például az az eset, amikor a messzi északon, a tomboló télben azt kívánta egy
jyväskyläi gyerek, hogy a világ legnagyobb dinnyéjéből szeretne enni. Mire
hazaért, ott volt a konyhában a világ legnagyobb dinnyéje. Döbbenten bámulta
mindenki, mert nagyobb volt, mint az ablaknyílás, nagyobb, mint a kétszárnyú
ajtó, azt gondolta az ember, hogy aki ezt ide behozta, előbb lebontotta a
házat, a konyhakőre tette a dinnyét, és újra körülépítette. Mert másképp
hogyan? De ezt sohasem tudjuk meg, ez Lapázi Lopez szakmai titka. Lapázi Lopez
nyilván bővelkedett szakmai titkokban - mondhatni, abban az arányban
szaporodtak a szakmai titkai, ahogy fogyott a pénze. Mert ellentolvajnagynak
lenni nagyon sok pénzbe kerül. Bizony mostanában már az ágy alját is át kellett
kutatnia Lapázi Lopeznek, vagy söprűvel a konyhaszekrény alatt matatni, ha
nagyobb pénzösszeget akart összekotorni. Hol volt már a mennyezetig érő pénz, a
szél fújdogálta bankók szép ideje?!
S ekkor
szegény Lapázi Lopez ezt a kívánságot hallotta: "A világ legnagyobb
gyémántját akarom!"
Odanéz, hát
egy felcicomázott nő, aranyfüggők, csirgő-csörgő karperecek, gyémántos gyűrűk
minden ujján, olyikon kettő is, hú, maga a felcicomázott sivárság. Miért akarja
ez még a világ legnagyobb gyémántját is? Van ennek elég kincse.
És ekkor egy
balga ötlet villant Lapázi Lopez agyába. Eddig mindig csak praktikus, egyszerű
kívánságokat teljesítettem, még ha a világ legnagyobb dinnyéjéről volt is szó.
Most utoljára igazán teljesíthetnék egy ilyen értelmetlen, hiú kívánságot is.
Ahogy a pénzemet nézem, úgysem futja több kívánságteljesítésre. Így legalább
egy emlékezetes ünnepi tettel koronáznám meg ellentolvajságom idejét. Úgy is
van, ünnepeljünk! Hol az a világ legnagyobb gyémántja?
Bizony
minden ágy alját ki kellett söpörnie, az elgurult fillérkéket egy szálig
összeszednie, hogy kiteljék a világ legnagyobb gyémántjának ára. Lapázi
Lopeznek egy vasa sem maradt. De a gyémánt megvolt. Osont vele a csendes,
kihalt utcákon, kerülgette a forgalmasabb helyeket, hóna alatt - mint egy
strucctojás - újságpapírba csomagolva a világ legnagyobb gyémántja. A nő, aki a
gyémántot kívánta, a város legelőkelőbb negyedében lakott, egy kertes házban.
Lapázi Lopez ügyesen átmászott a kerítésen, átlopakodott az ápolt pázsiton,
díszbokrok és méltóságteljes fatörzsek takarásában közelítette meg a kőcsipkés
épületet. Egy apró csavarhúzóval babrált valamit az egyik földszinti ablak
zárján, patt, a zár kinyílt, Lapázi Lopez egy fényes-kényes szobában találta
magát, előkelő bútorok közt, tompa csillogásban. Nem teketóriázott sokat,
kibugyolálta újságpapír köntöséből és a fénylő politúrú asztalra tette a világ
legnagyobb gyémántját. A gyémánt ragyogott, a szoba földöntúli fényt kapott
tőle. Lapázi Lopez egy pillanatig kedvtelve állt a csillogásban, aztán kilépett
az ablakon. És ebben a pillanatban fölharsant a kiáltás: "Tolvaj,
tolvaj!" A felcicomázott nő lépett a szobába, ő kiáltozott.
Lapázi Lopez
futott, ahogy bírt, idegen kerteken át, ismeretlen utcákon, még háztetőkön is
ugrált menekültében, de mindhiába, elkapták.
- Na,
megvagy, te jómadár! - mondták neki. Vitték a poroszlók a tett színhelyére.
- Ez volt
az? - kérdezték a felcicomázott sivárságot.
- Ez -
mondta a nő.
- Asszonyom,
sorolja, mit lopott el önöktől - mondta az egyik poroszló, és papírt, ceruzát
vett elő.
- Még
szerencse, hogy megzavartam - mondta a nő -, így nem tudta ellopni a világ
legnagyobb gyémántját. - A szeme gonoszul Lapázi Lopezre villant. - De ellopta
a rubinnal kirakott karperecemet, a zafír fülbevalómat...
- De
hiszen... - szakította volna félbe Lapázi Lopez, de a főporoszló rárivallt:
- Kuss!
A nő
szemrebbenés nélkül hazudott tovább:
- ...és a
smaragdlegyezőmet, az opál fejdíszemet, a türkizgyűrűmet, az ametiszt
nyakékemet, a jáspisszobrocskáimat, az achátokat, a topázokat, a
karbunkulusokat! Amíg ezt mind vissza nem adja nekem - sziszegte a nő -, ne
engedjék szabadon! Addig kínozzák, amíg elő nem adja a kincseimet!
Vitték a
börtönbe Lapázi Lopezt.
- Majd itt
ráérsz gondolkodni, hogy szabad-e úri házakba betörni, karbunkulusokat lopni -
mondták neki, és puff, rácsapták az ajtót. Azt a vasajtót, amelyik mögött
egyszer már Bab Berci is ücsörgött.
Talán éppen
ezért jutott eszébe rögtön Lapázi Lopeznek Bab Berci. Elővett egy cédulát,
miszlikekre tépte, mindegyik miszlikre ráírta: "Bab Berci, segíts rajtam!
L. L." Kinyúlt a börtön rácsos ablakán, a miszlikeket a szélbe
lebbentette. Szálltak szerteszét.
Nem tudom,
az üzenet eljut-e Bab Bercihez. Könnyen lehet, hogy a szél éppen ellenkező
irányba fúj. Addig is arra kérlek benneteket, ha módotokban áll, segítsetek
Lapázi Lopezen. Mondjátok el mindenkinek, hogy ártatlan.