- Ma
fát vágni megyünk - mondta Mikkamakka.
- Csak
erősek jelentkezzenek. Egér Elek, ne nyújtogasd az ujjad! Gyenge vagy.
- Ezt rám
mondja! - méltatlankodott Egér Elek a szomszédjának, és fél kézzel kinyomott
egy fenyőtobozt. - Tapintsd meg a muszklimat!
Történetesen
Ló Szerafin, a kék paripa állt mellette. Szégyenlősen lenézett, tekintetével
megkereste a szürke avarban szürkéllő egeret, s reszketeg hangon mondta:
- Nem merlek
megtapintani, mert belehalsz. Különben tényleg pompás izmaid vannak.
- Na ugye! -
mondta Egér Elek, és rátartian beballagott az erdőbe. Mert mégis... favágás.
Azért persze
összegyűlt a favágóbrigád. Mikkamakka mint brigádvezető és faügyi szakértő,
Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg
oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl, a fent említett kék színű Ló
Szerafin, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa és a szűkszavú Dömdödöm. Meg persze
Vacskamati, aki nem volt ugyan erős, de azt mondta, hogy valakinek a finom
szellemet is képviselni kell a társaságban, s ki lenne erre őnála alkalmasabb!
A
brigádvezető válaszra sem méltatta. Szörnyeteg Lajos tátott szájjal nézte
(sosem látott még eleven, finom szellemet), Bruckner Szigfrid megvetően elhúzta
a száját, Aromo a térdét csapkodta nevettében (még hogy nála finomabb
szellemet, ki hallott ilyet?!), Ló Szerafin azon tépelődött, hogy vajon mit
kezdenek favágás közben a finom szellemmel, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa a
fejét csóválta, Dömdödöm csak annyit mondott: „döm”, majd kis szünet után enyhe
gúnnyal hozzátette: „dödöm”. De azért magukkal vitték Vacskamatit. Persze.
Természetesen. Mert titokban mindnyájan szerették. Ezt titokban Vacskamati is
tudta.
Az erdő
mélyén Mikkamakka kiválasztotta az alkalmas fát. Egy eukaliptuszt.
- Ebből lesz
a legjobb hajó - mondta.
- De hiszen
tegnap még repülőt akartál építeni - kotyogott közbe Vacskamati.
Mikkamakka
lekicsinylően rápillantott.
- Repülő
hajót - mondta a foga közül. - Olyat még nem hallottál? Vízen hajó, levegőben
repülő, szárazföldön vonat.
Ez a válasz
mindannyiukat elkápráztatta. Hiába, Mikkamakka a fej, az agyvelő, a vállalkozó
szellem!
A favágásban
viszont elég járatlanok voltak. Vitatkozni kezdtek, hogyan fogjanak hozzá.
- Először is
reggelizzünk! - mondta Bruckner Szigfrid.
Lehurrogták,
már csak azért is, mert délután két óra volt. Bár valamennyien tudták, hogy
Bruckner Szigfrid a nap bármelyik órájában képes reggelizni. Sőt reggeltől
estig képes reggelizni. És vitatkoztak tovább. Hogy fejszével kell elkezdeni, a
fűrésszel folytatni vagy fordítva? Merről kell odaállni, hova dől a fa, merre
kell mellőle szaladni?
Nagy Zoárd,
a lépkedő fenyőfa meg egyenesen azt mondta, hogy igazán udvariatlan dolog egy
fát kivágni.
Míg a
többiek vitatkoztak, hárman félrevonultak. Nevezetesen Bruckner Szigfrid,
Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Bruckner Szigfrid reggelizett, a másik kettő meg
elővett szépen egy fűrészt, és nyissz-krr-zrr-nyissz, fűrészelni kezdte a fát.
Mire ezek
befejezték a vitatkozást (és Bruckner Szigfrid a dereka táján járt a
reggelinek), majdnem végeztek is a munkával.
- Vigyázat,
azonnal dől! - mondták.
- Nehogy a
reggelimre dőljön - mondta nekik tele szájjal Bruckner Szigfrid.
Emezek meg
kiabálni kezdtek Dömdödömnek és Szörnyeteg Lajosnak.
- Ne úgy
állj, amúgy húzd, emitt szorítsd, amott lazítsd, vigyázz jobbra, vigyázz balra,
alá, fölé, emeld, engedd, toljad, vonjad, rúgjad, vágjad, kalapáljad!
Ha csak
kiabálnak, az nem lett volna baj, de sajnos oda is rontottak, rángatták,
lökdösték, döfölték, ráncigálták Szörnyeteg Lajost meg Dömdödömöt.
Reccsent s
dőlt az eukaliptusz.
Ugrottak
százfelé. De szegény Dömdödöm a nagy tolongásban nem tudott elugrani.
Puff -
ráesett a hátára.
- Dömdödöm,
dömdödöm! - siránkozott fájdalmasan.
A többiek
rohantak vissza - még Bruckner Szigfrid is félbehagyta a reggelizést, és
odafutott. Segíteni akartak.
- A lábánál
fogva húzzuk, a kezénél fogva, a fejénél fogva! - rikoltoztak.
- Ugyan már,
a fát kell fölemelni! - morgott Mikkamakka.
Nekiveselkedtek.
De hiába
erőlködtek, meg se moccant. A fa alól meg egyre halkabban jött a „dömdödöm”.
- Úgyse
bírjuk, úgyse bírjuk! - sápítozott Vacskamati.
- Ha ez a
finom szellem, akkor edd meg! - nyögte neki izzadva Bruckner Szigfrid. S
szomorúan hozzátette: - Reggelire!
Erre
Vacskamati is beállt emelni.
De csak nem
mozdult a fa.
Ekkor egy
vékonyka hangot hallottak a hátuk mögül.
- Majd én
segítek - csilingelte valaki.
Mind arra
fordították a fejüket. Először nem láttak semmit. Pedig Ló Szerafin még a
szemüvegét is feltette. Persze nem is igen láthatták, mert aki megszólította
őket, alig látszott ki a fű közül. Akkora volt, mint a kisujjam. Egy picike
zöld lány. Zöld a ruhája, zöld a haja, zöld a szeme, kis zöld sityak a fején. A
zöld sityakon egy zöld gyémánt. Mint a mákszem, akkora. De úgy fénylett, hogy
végül is emiatt vették észre.
- Aha -
mondta Mikkamakka -, egy felcicomázott szöcske.
- Nem
szöcske vagyok! - kiáltott az icike-picike lány. - Maminti vagyok.
- Ne zavarj
bennünket, Dömdödömöt mentjük! - szólt rá Vacskamati.
Újra
nekiveselkedtek a fának.
Dömdödöm meg
csak jajgatott:
- Dömdödöm,
dömdödöm...
A zöld lány
oda akart furakodni hozzá, de Nagy Zoárd szelíden eltolta onnan.
- Ne
lábatlankodj itt! - nyögte.
Maminti
futkosott hát körülöttük. De nem fért a fához. Hol Ló Szerafin csánkjába, hol
Mikkamakka könyökébe, hol Szörnyeteg Lajos hátába, hol Nagy Zoárd ágaiba, hol
Bruckner Szigfrid sörényébe, hol Aromo oldalába, hol meg Vacskamati
hüvelykujjába ütközött.
-
Engedjetek! Engedjetek! - kiáltozta.
Mikkamakka
feléje fordult.
- Azonnal
takarodj, hordd el magad, pucolj, lépj olajra, tűnj el, nem látod, hogy
zavarsz?! Nem látod, hogy Dömdödömöt mentjük?!
Maminti, a
picike zöld lány méregbe gurult. Zöld szeme villámokat szórt.
- Ostobák! -
mondta.
A ruhája
ujjából elővett egy zöld varázspálcát.
Akkorkát,
mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele.
Mind
sóbálvánnyá váltak. Csak a szemük forgott ijedten.
Maminti
odasétált köztük a fához. Csak úgy fél kézzel megemelte.
- Mássz ki!
- mondta.
Dömdödöm
kimászott, megkönnyebbülten tapogatta a hátát.
- Dömdödöm -
mondta.
Azt
jelentette, hogy köszönöm. Aztán még egyszer mondta, hogy dömdödöm. Ez meg azt
jelentette: „Ha lehet, ezeket változtasd vissza.”
Maminti
megint suhintott a zöld varázsvesszővel. Visszaváltoztak. Hálálkodtak. Csak
Bruckner Szigfrid morgott:
- Remélem, a
reggelimet nem változtattad sóbálvánnyá!
A többiek
nevették.
Mamintit, a
kicsi zöld tündért Ló Szerafin kék hátára ültették, úgy vitték haza diadallal.
Máig is ott lakik köztük.