MANABUS TÖRTÉNETEI



Születése
Élt egyszer egy vénasszony, Nokomisnak hívták. Ő volt a föld. Volt egy lánya. Ez a lány lett Manabus anyja, Manabusé, aki a tűz is, és nyulacska alakjában látta meg a napvilágot.
Manabus anyja meghalt. Nokomis magára maradt a nyulacskával.
Nokomis az ölébe vette, és így becézgette:
- Aranyos, kicsi nyulacskám, drága Manabusom.
A vénasszony szeretgette, ápolgatta.
A kis fehér nyúl nőtt, növekedett, míg egy szép napon emberré nem változott.
Így született Manabus.
Néhány erőteljes lépést tett a vigvam talaján, az egész föld megingott alatta. Ellenségei, a föld alatt élő gonosz szellemek, az Anamaqkiuk így szóltak egymáshoz:
- Mi történhetett? Valahol biztosan egy nagy manido született! - és ezzel haladéktalanul hozzáláttak útját-módját keresni, hogyan pusztíthatnák el Manabust.

Felgyújtja a medve bundáját
Egy napon Manabus az erdőbe ment vadászni, de üres kézzel tért vissza vigvamjába. Amikor belépett, látja ám, hogy nagyanyja szépen fésült hajjal, igen ünnepélyesen ül ott a gyékényen. Így szólt hát hozzá:
- Látom, nagyanya, szépen megfésülködtél, tiszta ruhát öltöttél. Látogató járt itt talán?
A nagyanya nem adott kielégítő választ, a fiú abbahagyta hát a kérdezősködést, de gyanú ébredt benne, hogy valaki itt járt, és a vénasszony ezt el akarja titkolni előtte.
Másnap Manabus ismét az erdőbe ment, és visszatértekor ismét ott találta nagyanyját a gyékényen ülve, éppen úgy, mint tegnap. A fiú nem szólt, de gyanúja, hogy valaki távollétében itt járt a vigvamban, megerősödött.
Másnap minden ugyanígy ismétlődött meg.
Ezért aztán negyednap Manabus megint úgy tett, mintha vadászni indulna, de visszalopózott a vigvam közelébe, hogy meglesse, vajon ki is lehet nagyanyja látogatója. Sejtette, hogy egy medve, de biztos akart lenni a dolgában.
Nem kellett soká várakoznia.
Csörtetve, dörmögve jött a medve az ösvényen.
Manabus megvárta, amíg a medve belép a vigvamba, akkor meggyújtott egy száraz nyírfakérget, és erős tüzet élesztett. A tűzzel a vigvamhoz szaladt, félrerántotta a függönyt.
Ott ült a medve Manabus nagyanyjával a gyékényen.
A fiú rádobta a medvére az égő nyírfakérget, az állat vastag, száraz bundájába rögtön bele­harapott a láng.
A medve egy ideig a fájdalomtól üvöltözve ide-oda rohangált, hempergőzött, aztán kirohant a vigvamból, egyenest a folyó felé, de mielőtt elérhette volna a hűsítő hullámokat, holtan rogyott össze.
Manabus, miután a lángoló nyírfakérget a medvére hajította, azonnal visszaszaladt a sűrűbe, és elrejtőzött a bokrok között. Mikor az égő bundájú, rohanó medvét megpillantotta, nyomába szegődött.
Mikor pedig az állat holtan rogyott össze, odalépett hozzá, és vonszolni kezdte a vigvam felé. Behúzta a vigvamba nagyanyja lába elé, és így szólt:
- Nézd, nagyanya, sikerült elejtenem egy medvét. Végre lesz mit ennünk.
- Hogyan ölted meg, kis unokám? - kérdezte a vénasszony.
- Éppen az imént sikerült elejtenem - felelt, és mégsem felelt Manabus nagyanyja kérdésére, mert el akarta titkolni, hogy lángra lobbantotta a medve bundáját.
Aztán hozzálátott, megnyúzta, feldarabolta a medvét, és egy szép darab hússal megkínálta a nagyanyját.
A vénasszony azonban felháborodottan utasította vissza:
- Nem, nem, kis unokám! A medve jó barátom volt, nem ehetem belőle!

Legyőzi Gyöngytoll Manidót
Nokomis elmesélte egyszer Manabusnak, hogy férjét valaha Gyöngytoll Manido ölte meg. Gyöngytoll a nagy víz másik oldalán élt.
Manabus elhatározta, hogy felkészül és elindul, hogy találkozhassék Gyöngytollal. A szellem lakhelyét először is tüzet köpködő kígyók védik, és senkit át nem engednek. A nagy vizet pedig arrafelé gumiszerű, ragadós anyag borítja, aki át akar kelni rajta, menthetetlenül bele­ragad.
Manabus íjat és számtalan nyílvesszőt készített magának, böjtölt, elénekelte harci dalát, aztán teljes harci díszben kenujába szállt. A szokásos felszerelésen kívül olajat is vitt magával.
Nagy sietve haladt kenuján éjt nappallá téve, el sem fáradt, mert csak a varázsparancsot kellett kimondani, és a kenu evezés nélkül, magától siklott a vízen.
Egyszer aztán megpillantotta a tűzkígyókat. Megállt, hogy szemügyre vegye őket. Meg­figyel­te, hogy nincsenek szorosan egymás mellett, csak a szájukból kilövellő tűz lángja ölelkezik össze.
Barátságosan szóba elegyedett velük, de a kígyók nem hajlottak a hízelkedésre.
- Ismerünk mi téged jól, Manabus! - mondták. - Lángunkon nem hatolhatsz át soha!
A fiú töprengett, hogyan csaphatná be őket, miféle cselhez folyamodjék, végül is döntött.
Olyan közel engedte hozzájuk a kenut, amennyire csak lehetséges volt, aztán hirtelen rémülten felkiáltott:
- Jaj! Mi az ott mögöttetek?!
A kígyók azon nyomban hátrafordultak, és Manabus szélsebesen átsiklott közöttük.
Aztán íjat ragadott, és a megzavarodott kígyókat egyenként lenyilazta.
Manabus az őrkígyók legyőzése után folytatta útját, és megérkezett a gumitengerhez. Ezt a tengert a balszerencse vizének nevezték.
A fiú bekente kenuját olajjal, és nekivágott a ragadós víznek. A beolajozott kenutest gyorsan siklott tova, igaz, Manabus újra meg újra olajat öntött rá. Éppen kifogyott az olaj, mikor partot ért.
Már odalátszott Gyöngytollnak, a fénylő Manidónak a lakhelye, mivel dombtetőre épült.
Manabus harci készenlétben állott, hajnali szürkület vette körül. Olyan harci kiáltásokat hallatott, mintha társait biztatná:
- Rajta! Kerítsétek csak be! Rajta hát!.
Rohant előre, és közben így kiáltott:
- Te ölted meg a nagyapámat! - és kilőtte nyilait.
A harc egész napon át dúlt, Manabus nyilai mit sem értek, mert ellenfelét tetőtől talpig vampum borította. Végül a fiúnak már csak három nyílvesszője maradt, és csak rendkívüli fürgesége mentette meg Manido hatalmas csapásaitól.
Ebben a pillanatban egy óriási harkály szállt el fölöttük, aztán letelepedett egy fa ágára.
- Manabus! - kiáltott rá a harkály a fiúra. - Ellenfelednek is van sebezhető pontja! Célozz csak arra a hajfürtre a feje tetején!
Manabus kilőtte három utolsó nyila közül az elsőt, de ez csak könnyen horzsolta a célt. Gyöngytoll megingott kissé, lépése bizonytalanná vált, de aztán összeszedte magát. Ekkor azonban a három közül a második nyílvessző már el is találta, mégpedig éppen a térdébe fúródott. Gyöngytoll lehajolt, hogy az ártalmatlan nyilat kirántsa a térdéből, de ezzel szinte odakínálta ellenfelének sebezhető pontját, a feje tetején levő hajfürtöt. Manabus kilőtte a har­madik vesszőt is, mélyen befúródott az Gyöngytoll feje tetejébe. A fénylő Manido élettelenül terült el a földön.
Ekkor Manabus diadalordítása reszkettette meg a levegőt, magához vette Gyöngytoll skalpját, aztán a harkályhoz fordult, hogy megjutalmazza.
Manabus Gyöngytoll vérével kente be a harkály fejét. A nagy harkály fejtollai mind a mai napig vörösek maradtak.
Diadalmi dalokat énekelve, örömdob dübörgésének kíséretével tért haza Manabus. Amikor Nokomis meghallotta jöttét, eléje ment, üdvözölte, öröméneket énekelt, és örömtáncot lejtett.

Megöli a vízi szörnyet
Sokat szenvedtek az emberek az idő tájt egy vízi szörnyetegtől, egy óriási haltól. Ez gyakran rátámadt a halászokra, a víz alá, a mélybe vonszolta és ott fölfalta őket.
Manabus kért egy pálcát a nagyanyjától, és elmondta neki: az a terve, hogy ő maga is fölfalatja magát a szörnyeteggel, aztán megöli.
Ezután nekifogott, és épített egy kis tutajt, kievezett a tengerre. Közben szakadatlanul így énekelt:
Masenomak, Masenomak,
gyere gyorsan, falj föl engem!
Masenomak, gyere gyorsan,
Masenomak, falj föl engem!
Masenomak, a vízi szörnyeteg meghallotta az éneket, és megparancsolta a kicsinyeinek, hogy falják föl Manabust. Amikor az aprócska szörnyek rátámadtak, Manabus mindig kitért előlük, és így énekelt:
Apró szörnyek, félre, félre!
Azt akarom, Masenomak,
Masenomak maga jöjjön!
Falj föl engem, Masenomak!
Ezzel aztán annyira sikerült felbőszítenie a vízi szörnyeteget, hogy az azon nyomban rávetette magát, és egyetlen szájtátással elnyelte.
Manabus eszméletét vesztette.
Amikor ismét magához tért, a hal óriási gyomrában régi ismerősei között találta magát. Ott volt a medve, a szarvas, a sündisznó, a holló, a mókus és még sokan mások. Az ismerősök el­mondták neki, hogy sokan az elnyeltek közül már elpusztultak. Ez nagyon szomorúvá tette Manabust.
Manabus a harci dal eléneklésére készülődött, nélkülözhetetlen ez a csata előtt, hogy a harcos tudtul adja támadása célját, okát-módját. Manabus arra kérte társait, énekeljenek és táncolja­nak vele együtt. Különösen a mókusnak volt nagyon figyelemre méltó hangja, fürgén ugrált körbe-körbe, közben szakadatlanul „Szek-szek, szek-szek!” - így énekelt. A többiek jót mulat­tak a mókuson, annyira, hogy teljesen el is feledték szorult helyzetüket.
A tánc és vigalom megártott a vízi szörnyetegnek, kezdte magát kutyául érezni a gyomrában táncoló népséggel. Mikor aztán Manabus éppen a szíve táján ropta, sőt a késével még bele is bökött az óriáshal szívébe, Masenomak elvesztette minden erejét, rángatózni és öklendezni kezdett.
Manabus háromszor merítette meg kését a szörny szívében, aztán ráparancsolt:
Masenomak, Masenomak
vigvamomhoz ussz most gyorsan,
siess, siess, Masenomak!
Az óriáshal olyan hánykolódásba kezdett, hogy a gyomrában levők mind eszméletüket vesztették. Meddig tartott ez az állapot, nem tudták.
Amikor Manabus visszanyerte az eszméletét, minden mozdulatlan és néma volt körülötte. Tudta, hogy a szörnyeteg kimúlt, és hogy teteme vagy a tenger fenekén, vagy a part homokján hever. Hogy biztos legyen a dolgában, addig tapogatott, keresgélt az óriáshal gyomrában, amíg meg nem találta a megfelelő helyet, ahol könnyen lyukat vághatott a szörny testébe.
Végre sikerült, és Manabus megpillantotta a napfényt. A nyílást elzárta, fogta a pálcáját, és újra énekelni kezdett:
A nap fényét látom,
a nap fényét látom!
Erre aztán fölserkentek a többiek is. A mókus is fölugrott, és azon nyomban énekelni kezdett: „Szek-szek, szek-szek, szek-szek!” Erre valamennyien táncra perdültek.
Mikor a táncba belefáradtak, Manabus jókora nyílást hasított a szörnyeteg gyomrán, s ezen át mindannyian kiléptek. Mielőtt elváltak volna egymástól, hogy ki-ki saját otthonába térjen, mindannyian megdicsérték a mókust szép hangjáért.
Manabus így szólt a mókushoz:
- Te még sokra viszed a szép hangoddal, mókus testvér!
Így győzte le Manabus Masenomakot.

Farkasok között
Történt pedig, hogy Manabus farkasalakot öltött, csatlakozott a farkasokhoz, együtt élt, együtt vadászott velük. Manabus azonban mindig mértékletes maradt az evésben, ezért aztán farkas-társai sokat gúnyolták és nevették.
Egy napon Manabus gyönyörű jávorszarvast ejtett el, és mivel nagyon éhes volt, elhatározta, hogy megeszi az egészet. Hozzá akart látni, de sehogy sem tudta eldönteni, hol kezdje.
- Nem is tudom, hol kezdjem - mondta csak úgy magában -, talán a fejénél? Valaki azt mond­hatná erre, hogy az elejétől a hátuljáig eszem. Nem! Inkább talán oldalt kapok bele. Vagy hátul?
Addig-addig elmélkedett, míg végül mégiscsak leszakított a gerincéből egy remek, ízletes darabot, és már éppen bele akart harapni, amikor egy közeli fa recsegő hangot hallatott.
- Rémes! Nem tudok enni nyugodtan ettől a recsegéstől. Hallgass el már! - kiáltott rá a fára.
Ezzel ismét harapni akart egy jókorát, de a recsegés megismétlődött.
Manabus odavágta a húst, és így szólt:
- Így nem tudok enni!
Otthagyta a húst, pedig igazán nagyon éhes volt, és fölmászott a fára, hogy megvizsgálja, mi okozza azt a recsegő hangot, de a karja beszorult két ág közé, annyira, hogy nem is tudta kiszabadítani.
Ekkor az elejtett vad szagára megjelentek a farkasok. Egész falka. Megtalálták a jávorszarvast, és felfalták az egészet. Nem maradt más belőle, csak a puszta csontok.
Hirtelen erős szél kerekedett, és a hatalmas széllökések megrázták a fa egész koronáját, úgyhogy Manabus végre ki tudta szabadítani a karját az ágak közül. Elindult hazafelé, és közben azt gondolta:
„Bizony így van ez, ha az ember semmiségekkel törődik, amikor valami értékes van a kezei között.”

Farkastestvérét elragadja a halál
Mivel Manabus egyedül volt, a jó Manidók elhatározták, hogy mellé adják ikertestvérét, Naqpotét. Naqpote ember alakú volt, de mint Manido, bármiféle alakot magára ölthetett. Most mint farkas csatlakozott Manabushoz, hogy együtt vadászhassanak.
Manabus azonban állandóan céltáblája volt a föld alatt lakó gonosz Manidók, az Anamaqkiuk rosszakaratának, éppen ezért nagyon komolyan óvta farkastestvérét, nehogy a vadászatról hazatérve a tó jegén át jöjjön, tegyen inkább kerülőt a parton.
Egyszer azonban Naqpote nagyon elfáradt az egész napi vadűzésben, és éppen vigvamjával szem­közt, a túlsó parton találta magát. Megfeledkezett Manabus figyelmeztetéséről, és neki­vágott a tó jegének.
Alig tette meg a fele utat, a jég beszakadt, a gonosz Manidók levonszolták a mélybe, és megölték.
Manabus rögtön tudta, mi történt farkastestvérével. Négy napon át gyászolta. Minden sóhaj­tásától megremegett a föld, dombok és hegyvonulatok gyűrődtek a magasba. Ötödik nap végre megjelent Manabus előtt farkastestvére árnya. Tudta, hogy életre nem keltheti többé, megmutatta hát neki a lenyugvó nap pályáját, kérte, hogy azt követve induljon el odatúlra, és legyen ezentúl az árnyak ura.

Új földet támaszt a vízözön után
Manabus elszánta magát arra, hogy megkeresi és elpusztítja azt az Anamaqkiut, aki farkas­testvére halálában bűnös. Ezért aztán kitalálta a labdajátékot, és rávette a levegő lényeit, a Mennydörgőket, hogy játsszanak a föld alatti lények, az Anamaqkiuk ellen.
Kiszeu, az aranyos vállalkozott a játékra, magával hozta mind a Mennydörgőket, bátyjait és öccseit. Az Anamaqkiuk is előbújtak a föld mélyéről, két főnökük vezette őket, mindkettő medve alakot öltött, az egyik egy hatalmas ezüstfehér, a másik egy óriási szürke medvéét. A két főnök is magával hozta bátyjait és öccseit.
A pályát Manabus választotta ki, nem messze a mai Mackinawtól, egy nagy tó homokpartja közelében. A homokparttól nem messze egy hatalmas erdő terült el, ennek közepén egy füves tisztás. A tisztás szélén alacsony domb emelkedett, a két medvefőnök itt jó és kényelmes helyet találhatott magának, hogy a játékot végignézze.
Az Anamaqkiuk a pálya egyik szélén álltak föl, a Mennydörgők a másikon. Mindenki ki­választotta a maga ellenfelét.
Elkezdődött a játék.
Manabus észrevette, hogy az Anamaqkiukhoz tartozó Nakuri, a naphal, a mókust választotta a Mennydörgők közül ellenfeléül. Aztán a domb felé fordult, hogy ellenségei főnökeit is szemügyre vehesse. Egészen a közelükbe lopózott, és fölmászott egy magas fára.
A játék egész nap tartott. Egyik tábor sem jutott valamicske előnyhöz sem. Mikor a nap nyugovóra készült, a játékosok pihenni tértek vigvamjaikba.
Éjféltájt Manabus lemászott megfigyelőhelyéről, a dombra lopózott, éppen a két medvefőnök közé, és így szólt:
- Fenyő legyek, melynek törzse gyökér és csúcs közt éppen középütt hiányzik, és amelynek két erőteljes ága éppen a két medvefőnök fölé hajlik!
Mivel Manabus Manido volt, azonnal fenyővé változott.
Amikor másnap reggel a játék újra kezdődött, és a két medvefőnök is újra el akarta foglalni helyét a dombon, csodálkozva így szóltak:
- Ez a fa tegnap még nem volt itt!
A Mennydörgők azonban egyhangúlag mind azt tanúsították, hogy a fa bizony már tegnap is ott állt. Nagy vita támadt a két tábor között, mindenki elhagyta a helyét, a játék egy időre félbe­szakadt. A medvefőnökök arra az eredményre jutottak, hogy a fa nem lehet más, csakis Manabus, és elhatározták, hogy elpusztítják.
Parancsot adtak a szürke medvének, hogy siessen segítségükre, másszon föl a fára, hántsa le a kérgét, és tördelje darabokra. A medve úgy is tett, letépdeste a kérgét, szétharapdálta az ágait, szétroncsolta a facsúcsot, éppen azon a helyen, ahol egy eleven embernek a nyaka és a feje szokott lenni.
A két medvefőnök ekkor egy nagy kígyót parancsolt oda, feladatává tették, hogy fojtsa meg a fát. A kígyó a fa törzsére vetette magát, rátekerőzött, egyre erősebben és erősebben szorította, annyira, hogy Manabusból majd kiszorult az élet. Már majdnem öntudatát vesztette a fájda­lomtól, mikor a kígyó végre engedett szorításából, és lecsúszott a törzséről.
Most már megnyugodott a két medvefőnök, hogy a fa nem Manabus. Leültek a helyükre, és parancsot adtak a játék újrakezdésére. Hosszú és kemény küzdelem után a labda olyan messzi­re repült a kezdés helyétől, hogy a medvefőnökök magukra maradtak. Manabus nagy hirtelen két nyílvesszőt ragadott ki az oldalán lógó tegezből, egyet az ezüstfehér, egyet pedig a szürke medve testébe röpített. Ezután ismét emberré változott át, és a homokpartra szaladt.
Nem jutott azonban messzire, amikor a legyőzött Anamaqkiuk visszatértek, észrevették, mi történt, és Manabus után vetették magukat.
Vízár buzgott elő mindenütt a földből, és zúgva, sodorva áradt Manabus nyomába, és már-már utolérte, amikor Manabus szerencsére megpillantotta a borzot, és arra kérte, hogy rejtse el őt a földben. A borz felkapta Manabust, szaporán ásni kezdett, a kihányt földet pedig maga mögé halmozta úgy, hogy feltartóztassa a vizet.
Az Anamaqkiuk keresték-kutatták, de nem találták Manabust sehol. Fel is hagytak az üldözés­sel, és kezdtek visszahúzódni föld alatti barlangjaikba. Amikor a borz lakóhelyének mélysé­geibe értek, Manabus és a borz kibújt a föld felszínére.
Miután az Anamaqkiuk visszatértek a labdapályára, óvatosan felemelték a két medvefőnököt, hazavitték őket, s ott a betegek kunyhójában a varázsló gondjaira bízták. Attól féltek azonban, hogy Manabus ide is követheti a két főnököt, ezért a betegkunyhó köré erős háncshálót fontak.
Amikor Manabus a kunyhó környékére ért, találkozott egy öregasszonnyal, aki nagy köteg hársháncsot cipelt a hátán. Manabus így szólt hozzá:
- Mit viszel a hátadon, öreganyám?
- Nem felelhetek neked, mert te Manabus vagy - mondta a vénasszony.
- Nem - felelte Manabus -, én nem vagyok Manabus, összetévesztesz vele.
Váltig bizonygatta az igazát, míg a vénasszony megnyugodott, s mindent elmondott az Anamaqkiuk gaztetteiről, végül hozzátette:
- Úgy bizony. A kunyhó körül pedig, melyben a két főnök fekszik betegen, háncshálót fontak, hogy ha Manabus jön, először nyílást kényszerüljön vágni rajta, így pedig a háló megrezdül, az Anamaqkiuk észreveszik, és ők ölik meg Manabust. Már majdnem teljesen kész a háló, kis híja még van, úgy bizony.
A vénasszony azt is kifecsegte, hogy ő maga a varázsló, és rajta kívül senki más még csak a kunyhó közelébe se jöhet. Mikor Manabus ezt hallotta, megölte a vénasszonyt, bőrét magára öltötte, a hátára vette a hársháncsköteget. Így sikerült bejutnia a kunyhóba. Amikor a két medvefőnökhöz lépett, észrevette, hogy sebeikben még benne vannak a beletört nyílvesszők. Megragadta a két vesszőt, s még mélyebbre nyomta a testükbe, így sikerült elpusztítania a két gonosz Anamaqkiut, az ezüst medvét és a szürke medvét.
Mikor ezzel elkészült, kilépett a kunyhóból, a vénasszony által hagyott résen át kijutott a hálóból is, de ekkor aztán olyan rettenetesen megrázta a hálót, hogy az Anamaqkiuk azonnal tudták: Manabus ott járt a kunyhóban, és végleg elintézte a két medvefőnököt.
Azon nyomban üldözőbe vették. Ismét hatalmas vízár tört fel mindenfelé. Manabus a magas hegyek felé vette útját, nehogy a víz utolérje. A legmagasabb hegycsúcsot is megmászta.
Odafönt egy óriási fenyőfát talált, ennek is fölmászott a legislegcsúcsára.
A vizek azonban csakhamar mégis utolérték.
Manabus erre parancsot adott a fának, hogy nőjön még egyszer akkorára. Ez meg is történt.
A vizek azonban elérték Manabus lábát.
Erre Manabus azt a parancsot adta a fának: nőjön kétszer akkorára, mint amilyen eredetileg volt.
És ez megismétlődött harmadszor és negyedszer is.
A vizek ekkor egészen a hónaljáig nyomultak föl. Manabus most Kise Monidóhoz folyamo­dott segítségért, és emlékeztette őt, hogy Manabust az Anamaqkiuk legyőzésére küldték a földre.
Kise Monido ekkor parancsot adott a vizeknek, és a vizek apadni kezdtek.
Manabus körülnézett, és csak apró állatokat látott, bármerre tekintett is. Megpillantotta közöt­tük a vidrát, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, vidra, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A vidra alámerült, hosszú-hosszú ideig nem bukott föl, mikor pedig végre a víz színére vetődött hassal fölfelé, Manabus tudta, hogy megfulladt.
Ismét körülnézett, és megpillantotta a hódot, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, hód, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A hód alámerült, igyekezett elérni a talajt. Hosszú-hosszú idő múlva Manabus őt is hassal fölfelé pillantotta meg a víz felszínén, és tudta, hogy a hódnak sem sikerült a földet elérnie.
Manabus újra körülnézett, ki volna alkalmas a nagy tett véghezvitelére. Megpillantotta a vidranyestet, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, vidranyest, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A vidranyest eltűnt a habokban, hosszú ideig lent maradt, aztán ő is hassal fölfelé tűnt fel a víz felszínén. Manabus tudta, hogy a vidranyest is rajtavesztett.
Még egyszer utoljára körülnézett, de nem látott mást, csak a mósuszpatkányt, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, mósuszpatkány, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A mósuszpatkány teljesítette a kívánságát, azonnal alábukott, és olyan hosszú ideig maradt odalenn, hogy Manabus már-már azt hitte, élve vissza sem térhet. Ekkor azonban hirtelen fölbukott a víz felszínére, észrevette, hogy elülső karmaira egy kevéske föld tapadt. Rálehelt a mósuszpatkányra, szétkente azt a kevéske földet a tenyerén, aztán szétszórta, mint a vető­magot.
Új föld támadt, és fák nőttek a földből.
Manabus megköszönte a mósuszpatkánynak, amit tett, és megígérte neki, hogy ivadékai nagyon elszaporodnak majd a földön, és mindig lesz eledelük bőven, bárhol telepedjenek is meg.
A borznak pedig a szürke medve bundáját adta hálából Manabus, azt viseli ma is.
Ő maga pedig az ezüst medve bundáját tartotta meg magának saját használatára.

Ölyv hátán repül
Manabus megpillantotta egyszer vándorlásai közben Peszkozét, az ölyvet, amint odafönt repült, magasan a fák fölött, és így szólt magában:
- Ó, ha én is repülni tudnék, mint Peszkoze, milyen mulatságos volna odaföntről nézni le a földre!
Közben pedig mozgatni kezdte a két karját, mintha repülne. Mikor Peszkoze ezt meglátta, lecsapott a magasból.
- Nagyon szeretnék repülni, mint te - szólította meg Manabus - szelekkel szállni felhők között, és odaföntről nézni, mit csinálnak a lények idelent a földön.
- De te nem tudsz repülni, Manabus - felelte Peszkoze, és nevetett -, még akkor sem, ha úgy mozgatod a két karodat, mint most. Mit tennél, ha tudnál?
- Sokkal gyorsabban haladhatnék, mint most - felelte Manabus. - Vegyél fel, testvér, hadd lássam, milyennek mutatkozik a föld odaföntről.
- Hát mássz csak föl a hátamra - mondta Peszkoze, s mikor Manabus megtette, és jól meg­kapaszkodott, a magasba lendült.
Egy égbe nyúló hegy csúcsa felé repült, ott a meredek sziklák szélére szállt le, és letette Manabust, hogy jól körülnézhessen.
Peszkoze ekkor ismét szárnyat bontott, és nagyon veszélyes helyzetben hagyta ott Manabust a meredélyen. Hiába keresett valamiféle ösvényt, hogy lemászhasson, nem talált. Végül is elhatá­rozta, hogy leugrik. Nekirugaszkodott, hogy egy nagyot ugorjon előre, nehogy beleüsse magát a hegyoldal éles szikláiba, s már zuhant is lefelé nyílnál is sebesebben.
Véletlenül éppen nem messze övéi lakóhelyétől ért földet, de egy hatalmas nagy fa üreges törzsébe talált zuhanni, és nem tudott kimászni belőle.
Négy álló napon át tartotta fogva a fa, míg végül néhány asszony jött arra, tűzifát gyűjtöttek, és rátaláltak arra az üreges, kiszáradt fatörzsre, melybe Manabus beleszorult.
Az egyik így szólt:
- Egy kiszáradt fa! Vágjuk ki, és aprítsuk fel!
Manabus hallotta, hogy segítség közelít, de nem akarta szavaival megrémíteni az asszonyokat, ezért inkább a sündisznó hangját kezdte utánozni.
- Je-hé, je-hé, je-hé! - kiáltotta.
Az asszonyok azt hitték, hogy egy sünre bukkantak, nyomban hozzáfogtak a fa kivágásához. Manabus attól tartott, hogy bele találnak vágni a baltával, ezért így szólt:
- Vágjatok egy kis nyílást a törzsön, meglátjátok, milyen sok szép sörtét adok nektek!
Az egyik asszony nyílást vágott a törzsön, s ekkor Manabus azt mondta neki, takarja be az ujjasával a nyílást, míg ő majd szépen odateszi a sörtét.
Az asszony szót fogadott, Manabus pedig nagy hirtelen kiugrott, és nevetve elszaladt.

Fényt áraszt a világra
Manabus, a nyúl vándorlásai közben egyszer az erdőben egy folyóparti tisztásra ért. Meg­pillantotta Totolizt, a baglyot, amint egy nagy fa ágán gubbasztott. Sötét volt, nagyon sötét, Manabus nem látott valami jól, így szólt hát a bagolyhoz:
- Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy ilyen sötét legyen? Én nem szeretem a sötétet, és azt akarom, hogy mindig nappali világosság vegyen körül!
- Ha elég hatalmas vagy - felelte a bagoly -, hát tégy róla, hogy úgy legyen. Mérjük össze erőinket, és amelyikőnk győz, az rendezhesse el kedve szerint ezt a dolgot.
Összehívta hát a nyúl meg a bagoly az erdő vadjait, a négylábúakat, és a madarakat, hogy tanúi legyenek párviadaluknak. Mikor összegyülekeztek, elmagyarázták nekik, miről van szó. Néhány madár és négylábú Manabus győzelmét kívánta, mert a világosságot kedvelték, mások meg azt szerették volna, ha a bagoly győz, hogy továbbra is mindig sötét maradjon.
Megkezdődött hát a párharc a nyúl meg a bagoly között. Manabus egyre csak azt ismételgette:
- Fény! Fény! Fény! Fény!
A bagoly viszont így kiáltozott:
- Éjszaka! Éjszaka! Éjszaka! Éjszaka!
Abban állapodtak meg, hogy amelyik véletlenül elszólja magát és véletlenül ellenfele kiáltása téved a szájára, elveszti a harcot.
A hangos és egyre gyorsabb kiabálásba a többi állat is bekapcsolódott, igyekeztek segíteni és belezavarni a küzdőket, ki-ki pártállása szerint. Végül is a bagoly véletlenül éjszaka helyett fényt kiáltott, így elvesztette a játszmát. Manabus, a nyúl úgy rendelkezett, hogy árassza el ezentúl fény a világot, de beleegyezett, hogy az idő egy részében éjszaka legyen, a bagoly és más állatok kedvéért, mert ezek az éjszakát jobban szeretik, mint a nappalt.

Megszerzi a tüzet
Így szólt egyszer, még fiatal korában Manabus nagyanyjához, Nokomishoz:
- Hideg van, nagyanya, és nincs tüzünk. Hadd hozzak valahonnan.
Nokomis mindenképpen le akarta beszélni unokáját erről a veszélyes vállalkozásról, de az ragaszkodott hozzá. Készített magának egy kenut, ismét nyúllá változtatta magát, és evezni kezdett a nagy vízen egy bizonyos sziget irányába, amelyen egy öregember élt. A tűz ezé az öregemberé volt.
Ahogy közeledett a szigethez, beesteledett. Partra szállt hát, és gyalog folytatta útját, míg csak az öreg varázsló kunyhójához nem ért.
Két lánya is volt az öregnek. Ezek észrevették az átnedvesedett, vacogó nyulacskát, becéz­getve magukhoz ölelték, bevitték a kunyhóba, és letették a tűz közelébe, hogy megszáradjon a bundája, és fölmelegedjék.
Ott is maradt a kis nyuszi a tűz mellett, míg két lány házi munkákkal foglalatoskodott a vigvamban, sőt közben egyre közelebb és közelebb ugrált a tűzhöz. Szeretett volna egy darabka izzó parazsat elcsenni, de valahányszor rászánta magát, megmozdult a föld, úgyhogy végül is fölébredt az öreg varázsló, aki éppen elszenderedett kissé.
- Lányok! - kiáltotta az öreg. - Mi történik itt? Miért reng a föld?
- Semmi, semmi - felelték a lányok -, csak egy szegény elázott, vacogó nyuszit találtunk a vigvam előtt. Behoztuk, hadd száradjon meg, hadd melegedjék föl.
Mikor a két lány újra munkához látott, a nyulacskának sikerült megszereznie egy égő-füstölgő fahasábot, azzal ki a vigvamból, teljes erejéből futni kezdett a kenu irányába. A két lány meg az öreg azonban szorosan a nyomában voltak. A nyúl persze gyorsabb volt, szerencsésen elérte a vizet, egy ugrással bele a kenuba, ellökte magát, és már szelte is a habokat, szélnél sebesebben igyekezett nagyanyja kunyhója felé.
A kenu vad irama hatalmas szélvihart kavart, úgyhogy az égő-füstölgő fahasáb hevesen fel­lobbant, pattogni és ropogni kezdett Manabus kezében. Mikor partot ért, Nokomis észrevette, hogy tele a teste égési sebekkel. Azonnal elvette tőle a tüzet, kezelésbe vette a sebeit, és néhány nap alatt meg is gyógyította.
A Mennydörgők aztán Nokomistól kapták a tüzet, és őrzik azóta is nagy gonddal.

Szétosztja a dohányt rokonai között
Történt egyszer, hogy Manabus éppen egy magas hegycsúcson kelt át, amikor egy szikla­hasadékból kellemes szag ütötte meg az orrát. Közelebb ment, és felfedezte, hogy a hegyen az óriás lakik. A dohány ezé az óriásé volt.
Manabus egy barlang bejáratához érkezett, belépett, és haladni kezdett a barlangfolyosón, egyre beljebb, vagyis inkább lejjebb, mert a folyosó a hegy gyomrába vezetett. Itt lakott az óriás egy hatalmas barlangteremben, és keményen nekitámadt Manabusnak, mit akar tőle, miért jött ide. Manabus azt válaszolta, hogy egy kevéske dohányt kérne, de az óriás vissza­utasította, mondván, jöjjön vissza egy év múlva, mert akkor éppen itt lesznek nála a Manidók, hogy dohányozzanak.
Manabus körülnézett a barlangteremben, és látta, hogy több nagy zsák áll az egyik sarokban dohánnyal teletömve. Ezek közül hirtelen a vállára kapott egyet, és már rohant is ki a bar­langból, le a hegyről, de az óriás mindenütt szorosan a nyomában járt. Manabus hegycsúcsról hegycsúcsra ugrált, az óriás olyan elvakult hevességgel üldözte, hogy amikor Manabus az egyik magas, sziklás csúcsról már nem menekülhetett másként, mint hogy hasra vetette magát, az óriás belebotlott, átbukfencezett rajta, és lezuhant a mélybe. Összevissza törte-zúzta magát, de még volt annyi ereje, hogy a meredek sziklafalon felkapaszkodjék. Mire felért, teljesen ki­merült. Manabus rávetette magát, torkon ragadta és felrántotta, majd iszonyú erővel a földhöz csapta, és így szólt:
- Mocskos irigységed miatt légy te ezentúl Kakuene, a szöcske. Ismerjen rád mindenki mocskos-foltos szádról, és légy csapás mindazok számára, akik dohányt termesztenek.
Ezután Manabus szétosztotta a dohányt testvérei és rokonai között, mindenkinek adott a magjából is, hogy ezentúl sohase szenvedjenek hiányt benne.

Távozása és visszatérése
Manabus vándorlásai végéhez közeledve, így szólt övéihez:
- Most elhagylak benneteket, rosszul bántak velem itt, nem ti, hanem a többi nép, amely köröttetek lakik. Napfelkelte irányába megyek, a nagy vízen át, a sziklák birodalmába. Ott lesz ezentúl az én hazám. Ha összegyűltök, és rám emlékeztek, ha nevemen neveztek, meghall­gatlak benneteket. Ha az én nevemben kezdtek valamibe, sikerre vezetlek titeket, és amit kértek, teljesítem.
Így szólt, kenujába lépett, és eltűnt napfelkelte irányában a nagy vízen.
Manabus él, él ma is.
Félő, hogy a fehérek egyszer még rátalálnak.
Félő, mert akkor eljön a világ vége. Mert ha Manabus újra visszatér, az egész világ lángok martalékává lesz, és minden élő elpusztul a lángokban.

Manabus látogatói
Egy éjszaka, hosszú idővel Manabus távozta után, egy indián álmot látott, azt álmodta, hogy Manabus szólott hozzá. Szürkületkor felserkent az indián, és elindult, hogy a főnökökkel tanácskozzék az álom felől. Tanácskoztak, tanácskoztak több napon át, és elhatározták, hogy meglátogatják Manabust.
Feketére mázolták az arcukat, kenuba szálltak, és elindultak a nagy vízen napkelte irányában a sziklák birodalma felé. Hosszú-hosszú út után partot értek ama birodalomban, ahol Manabus élt.
Kiléptek kenuikból, és Manabus vigvamjának keresésére indultak. Hamarosan meg is találták.
Mikor valamennyien ott ültek a vigvamban Manabus körül, megkérdezte tőlük:
- Miért tettétek meg ezt a hosszú-hosszú utat, barátaim? Mi a kívánságtok?
- Manabus - felelték mindannyian egyetértve -, azért vállalkoztunk erre a hosszú útra, hogy olyan vadász-varázsszert kérhessünk tőled, melynek segítségével népünket mindig nagy bőségben láthatjuk el élelemmel.
- Megkaphatjátok - volt Manabus válasza, és ezzel odafordult ahhoz az indiánhoz, aki nem csatlakozott válaszával társaihoz, hanem néma maradt: - És neked mi a kívánságod?
- Én nem a vadász-varázsszerért jöttem - felelte az indián -, hanem azért, hogy örök életűvé tégy engem.
Manabus erre odalépett hozzá, megragadta a vállát, magasra emelte, és odavitte, ahol ő maga aludni szokott. Itt leültette, és így szólt:
- Változz hát kővé, hogy örökké tarts!
Mikor a többiek látták, mi történik, búcsút vettek Manabustól, a parton kenuikba szálltak, és hazatértek otthonaikba.