Egyszer Mátyás király az erdőben vadászgatott néhány úr kíséretében. Az
erdő mellett egy öreg szántogatott két, kajla szarvú ökröcskével. Az
öreg szép szál ember volt, tiszta, fehér vászonruhát viselt.
Amint
Mátyás király megpillantotta, mindjárt megismerte, egy régi katonája
volt. Valamikor a fekete seregben szolgált. Arra is emlékezett a
király, hogy nem csak vitéz katona volt, hanem nagy tréfacsináló is,
szerették a társai. Odahajtatott hozzá Mátyás, s köszöntötte:
– Adjon isten, jó napot öreg!
– Adjon isten az uraknak is! – fogadta az öregember.
– Na, öreg, hogy szolgál az egészséged? – kérdezte a király.
– Köszönöm az asszonynak!
– Hát aztán, messzi-e még a messzi?
– Az már csak az ökröm szarváig.
– Hány még a harminckettő? – tudakolta a király.
– Alig fityeg tizenkettő – felelte az öreg.
– Hát aztán, meg tudna-e fejni három vén bakkecskét?
– Meg én, ha valaki felhajtaná őket az esztenámra – válaszolta az öreg.
Az urak csak néztek. Egy szót se értettek a király meg a szántóvető
beszélgetéséből. Bosszankodtak is nagyon, hogy a király bizonyára
csúfot űz belőlük. A király s az urak elköszöntek, de Mátyás király még
visszaszólt:
– Aztán öreg, el ne mondja senkinek, hogy mit beszéltünk, míg a képemet nem látja!
– Abban nyugodt lehet felséged! – válaszolt a szántóvető, s újra szántani kezdett.
Mátyás király s az urak ellovagoltak. Kicsi idő múlva kérdezte a király:
– Na, uraim, aki megfejti, hogy mit beszélgettem az öreg szántóvetővel, annak adok egy birtokot várkastélyostul!
Hej, törte a nyavalya az urakat a vagyonért. Mindenképpen meg akarták
szerezni. Akárhogy törték a fejüket, nem jutott eszükbe a megoldás.
Gondolták, visszamennek az öreghez, s egy kis pénzzel kiszedik belőle a
titkot. Úgyse meri beárulni őket a királynál.
– Jó napot, öreg! – köszöntötték az öregembert nyájasan.
– Jó napot az uraknak is – köszönt vissza az öreg.
– Megmondaná-e nekünk, hogy ma délelőtt mit beszélt a királlyal? – kérdezték az urak.
– Meg én, ha jól megfizetnék! – felelte vén a szántóvető.
– Mit jelent az, hogy: „Hogy szolgál az egészsége?” Kend azt felelte: „Köszönöm az asszonynak”.
– Száz aranyért megmondom – felelte az öreg.
Az urak lepengették az aranyakat, az öreg megfejtette a beszéd értelmét.
– Azért válaszoltam azt a királynak, hogy az egészségemet köszönöm az
asszonynak, mert az asszonyom főz, mos rám. Ő viseli gondomat. Neki
köszönöm az egészségemet.
Mérgelődtek az urak. Ilyen egyszerű dolog, hát ezt ők is kitalálhatták volna.
– Hát, az mit jelentett, hogy messzi-e még a messzi?
– Száz forintért megmondom – mondta az öreg.
Az urak ismét kénytelenek voltak a zsebükbe nyúlni.
– Azt kérdezte a király, hogy most is olyan jó-e a szemem, mint
hajdanában, amikor nála szolgáltam. Én azt feleltem, hogy sajnos, már
csak az ökröm szarváig látok.
– Ej, hát ez is borzasztóan egyszerű volt. Hogy nem jöttünk rá magunktól?!
– Mit tesz az, hogy hány még a harminckettő?
– Száz forintért megtudhatják az urak – felelte a paraszt. Az urakat
már majdnem megütötte a guta, hogy az öreg ennyi pénzt kicsikart tőlük,
de nagyon fájt a foguk arra a birtokra, amit a király kilátásba
helyezett. Megint csak leszámolták a pénzt az öreg markába.
– Azt
kérdezte a király, hogy hány fogam maradt a harminckettőből? Azt
feleltem neki, hogy alig fityeg tizenkettő, mert már csak tizenkét
fogam van. Azok is mind mozognak!
Hát, ez megint nagyon egyszerű
lett volna, ha tudták volna. Már csak egy dolgot kell megtudniuk, s
akkor, az övék lehet a birtok.
– Mit értett a király azon, hogy meg
tudna-e fejni még három vén bakkecskét? S kend mért mondta neki, hogy
igen, ha valaki behajtaná őket az esztenámba? Hát hogyan lehet megfejni
három bakkecskét?
– Ezt is megmondom jó szívvel, ha megfizetik –
válaszolta az öreg. Az urak fogcsikorgatva, de még egyszer belenyúltak a
zsebükbe.
– Hogy fejnék meg három bakkecskét? – kacagott az öreg. –
Hát éppen úgy, ahogy kegyelmeteket megfejtem. S ki hajtotta be az
esztenámba? Nem más, mint maga a király!
Elszégyellették magukat az urak. Nem tudták, hogy álljanak bosszút a szántóvetőn.
– No, megbánja még ezt öreg! – kiáltotta az egyik. – Megmondjuk a
királynak, hogy nem is látta a képét, mégis elárulta nekünk, hogy mi
volt a beszédjüknek az értelme.
– Én nem láttam? – kérdezte az öreg. Megfordított egy aranypénzt, s azt mondta:
– Itt a király képe!
Rájöttek az urak, hogy a király rászedte őket. Nem is szóltak többet,
hanem mérgesen otthagyták az öreg szántóvetőt. Szégyenletükben soha nem
emlegették a királynak, hogy ők megfejtették a király és a szántóvető
beszédét.
