Mátyás királynak, amikor még legényember volt, volt
egy hű szolgája. Gondolt egyszer valamit a király, s azt mondta ennek a hű
emberének:
- Van kint az országút mellett egy kő. Menj ki az
országútra, állj a kő mellé. És minden embert, aki csak az országúton elmegy,
kerítsd oda, hogy azt a követ nyúzza meg. Ez a király parancsolata, ez a király
akarata! Jutalmat ad érte! Így akarja kipróbálni a népe eszét!
Kimegy a hű szolga, s odaáll a kőhöz. S mondja a
parancsot. Azzal s a jutalom ígéréssel sok embert odakerített, de mindmegannyi
a vállát húzogatta. S mind csak azt mondta:
- Ugyan már! Hogy nyúzzunk meg egy követ?
Volt, aki próbálta, volt, aki meg sem próbálta.
Egyszer egy székely ember is ment arra a lányával. Azt
is odakerítette a szolga, hogy segítsen azoknak, akik épp próbálták volna a
nyúzást. Egyszer csak azt mondja a lányocska, ahogy a többiek ott nyúlkálódnak
s tanakodnak:
- Apám, menjen fel kend Budára Mátyás királyhoz, és
mondja meg neki, hogy vétesse előbb a kőnek a vérit, akkor majd megnyúzzuk!
Ránézett a székely ember a lányára, s bólintott. S
ment egyenest Budára, Mátyás királyhoz.
Azt mondja Mátyás király a székely embernek, feleletül
a kérésre:
- Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy
én előbb vérét vétessem a kőnek? Furfangos egy ember vagy te!
A székely ember nem akart más tudásával díszelegni,
még a lányáéval sem. Elmondta szépen, hogy van egy lányocskája, annak a fejéből
való ez a gondolat.
Mátyás király nézett egyet. De tetszett neki az
egyenes szó. Adott a székely embernek egy csomó pénzt, meg két szem diót.
S azt mondta neki:
- Vidd el ezt a lányodnak. Ültesse el őket, de olyan
földbe, hogy fa nélkül megnőjenek. Akkor jöjjön fel hozzám. Mert jutalmul talán
feleségül is veszem!
A székely ember, mit tehetett, hazavitte a két diót, s
odaadta a lányának. Azt mondta neki:
- No, most neked is adott Mátyás király bajt eleget!
A lányocska azonban csak mosolygott. Egyszeribe
föltörte, s megette a két diót.
És csak várt. Mátyás király is várt. De most már csak
a lány válaszát várta, nem a kő megnyúzását. Amellől a hű szolgáját is
visszarendelte.
Egy idő múlva azt mondja a lány az apjának:
- No, most már menjen fel apám Mátyás királyhoz.
Mondja meg neki, hogy már kifejlődtek a diók.
A lány két kis keblecskéje volt az.
A székely ember fölment most is szépen Budára,
megvitte Mátyás királynak az üzenetet.
Mátyás király meghallgatta az üzenetet. Gondolkodott,
s adott a székely embernek két szál kendert. S ő meg, Mátyás király, azt az
üzenetet küldte a székely lánykának, hogy abból a két szál kenderből, s nem
többől, csináljon főkötőt a királyi rezidenciának. S adott most is a székely
embernek egy csomó pénzt.
A székely ember azt a két szál kendert szomorúan vitte
haza a lányának: hogy csinál az abból főkötőt? Mondta is a lányának:
- Most adott csak a király bajt neked!
S szóról szóra elmondta a király parancsát.
De a lány látott az udvaron két szál forgácsot.
Felvette, s azt mondta az apjának:
- Vigye fel kend ezt Mátyás királynak, és mondja meg
neki, hogy csináljon előbb ő ebből a két forgácsból szövőszéket, csöllőt,
vetélő fát. Akkor majd én is csinálok rajta főkötőt abból a két szál kenderből,
amennyi kell.
A székely ember ismét megjárta Budát. Mátyás király
most azt felelte:
- Mondd meg a lányodnak, tele van a padlásom lukas
korsóval. Ha azt mind befoldja, herceget kap férjül!
Visszaüzent erre a székely ember lánya, hogy ő
szívesen megfoldja a korsókat, de csak a visszájukról. A király fordíttassa ki
előbb a korsókat, mert színéről semmit sem lehet szépen megfoldani.
Mátyás király erre azt üzente a székely emberrel,
annak a jó eszű kislánynak:
- Mondd meg a lányodnak, hogy ha igazán olyan nagyon
okos, akkor jöjjön föl ő is Budára hozzám, de úgy, hogy se az úton, se az
útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha olyan dolgos is, mint okos, én magam
veszem feleségül. Hozzon ajándékot is, mégpedig úgy, hogy mégse hozzon, amikor
pedig belép, köszönjön is, ne is!
- No, most már tetézve adott bajt neked a király! -
mondta otthon a szegény székely.
De a lány egyszeribe fogott egy verebet, szitába
tette: az lesz az ajándék. Volt az apjának egy nagy hálója, ruhaként azt vette
föl. Volt az apjának egy szamara, annak megfogta a farkát, elindította maga
előtt, s ment a nyomán. Így nem az ország útján ment, hanem a szamár nyomán.
Amikor odaért a királyhoz, épp csak meghajtotta magát,
de nem szólt, vagyis köszönt is, nem is. Ruha helyett hálóban volt, vagyis föl
is volt öltözve, nem is. Elővette a szitát, megmutatta a verebet. Az persze
rögtön elrepült.
Vagyis volt ajándék, s mégse lett.
Mivel pedig nemcsak okos volt, hanem dolgos is, meg
szép is, Mátyás király rögtön fölkelt a trónusáról, egyszeribe megcsókolta,
kezet fogott vele, megmátkásodtak. Meglett a nagy bál, olyan bál volt, hogy a
Duna vize egyszer s akkor válott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma
volt.
Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak!
De egyszer nagy sokadalom lett a városban. Nagy vásár Budán! Amint a szekerek
összegyúróztak, egy szegény embernek a kancája lefeküdt, és csikót ellett, de
egy más embernek a szekere alatt. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a
kancája megcsikózott, ki akarta húzni a csikót a másik szekér alól, amely előtt
nem is voltak lovak. De az ember, akié a szekér volt, nem engedte: azt mondta,
hogy a csikót az ő szekere csikózta!
Felpanaszolták végül a királynak is a dolgot. De
bizony azt mondta Mátyás király is, hogy azé a csikó, akinek a szekere alatt
találták.
Nagyon megbúsulta a szegény kárvallott ember magát. No
de, ahogy kijönnek a törvényházból, mit hall? Azt, hogy a királyné még
okosabb, mint az ura. Elhatározta, hogy bemegy a királynéhoz, és attól kér
tanácsot, sőt igazságot. Be is ment rögtön Mátyás király feleségéhez, és
elpanaszolta neki a baját.
Azt mondja neki a királyné, a hajdani okos székely
lányka:
- Ó, te, szegény ember! Látszik, hogy szegény ember
vagy! No de én segítek rajtad! Menj el, és szerezz egy hálót és egy evezőt,
olyant, amivel a vízben szokás halászni s evezni. Menj ki a mezőre, és ott a
homokban csapkodj az evezővel, mintha a halat kergetnéd a háló felé, a hálóval
pedig úgy csinálj, mintha halásznál.
Úgy is tett a szegény ember. És a király arra járt,
meglátta. Rögtön behívatta, hogy micsoda szamár ember kend, hogy a homokban
halat keres!
Mondja rá a szegény ember azt, amire a királyné
tanította:
- Bizony nincs ott hal! De a szekér aljának sincsen
csikója!
- Hej, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem
tanácsolta neked ezt! No, neked ez nem baj, neked visszarendelem a csikódat. De
a számadásnak nincs vége a megszégyenítésemért!
A király úgy megharagudott, hogy a felesége ilyen
tanácsot adott a szegény embernek, hogy rögtön bement a feleségéhez,
ráripakodott, hogy eltakarodjék azonnal a házból, a nap meg ne süsse ott
többet!
Azt mondta erre csöndesen az asszony, ismerve az ura
hirtelen természetét:
- Nem bánom, elmegyek, akár tüstént, csak engedd meg,
hogy amit legjobban szeretek s kedvelek, azt is elvihessem magammal!
Azt mondta erre a király:
- Azt jó szívvel megengedem.
Még aznap elköltözött az asszony egy kis házba,
amelynek még üveg sem volt az ablakán, csak hártya. Tudta, hogy az urának olyan
szokása van, hogy ha este lefekszik a paplanos ágyba, rögtön igen mélyen
elalszik. Hát ahogy este lett, négy emberrel odament, a paplannak a négy szegét
megfogatta, és elvitette a királyt is oda, ahová ő költözött, abba a hártyás
ablakú házba. Mikor Mátyás király másnap megébredett, és látja, hogy alig lát
ki az ablakon, azt mondja:
- Mi az? Hol vagyok? Ki merte ezt tenni velem?
Azt mondja csöndesen a királyné:
- Megengedted, hogy elvigyem magammal, amit legjobban
szeretek; hát elhoztalak magammal!
Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna
meg!