- De kőne má, fiatalúr, az esső erre a kis sargyúra!
- Ugyan minek, Mihá bácsi, hiszen milyen vizenyős a födje!
- Ha-á! Nem úgy van ám a, kő azér erre is az esső! De a fiatalúr is úgy van ám, mint Mátyás kirá meg az udvari emberei a náddó!
- Hogyan, Mihá bácsi?
Hát, hogy aszonta Mátyás kirá ott kinn a réten, mikor úgy járt, hogy:
- De jó vóna, ha megáznó ez a kis nád is eccer! Ekéne nékik ek kis esső!
Aztán azok a többi nagy urak meg igen kinevették, hogy:
- Hát, minek arra esső, mikor úgyis mindig vízbe áll!
Erre gondút egyet a kirá. Meghíta ezeket az urakat
eccer ebédre magáho, de igen nagy vendégséget csapott! Temérdek sok
mindenféle ennivalót összehordatott, de meghatta a szógáknak, hogy e
csepp itat se mergyenek tennyi az asztara, hanem mindenkinek a lábáho
tegyenek en nagy sajtárt, oszt azt öntözzék teli a finom borokka.
Hát, jó van, emennek a kiráho, de még sokáig nem
kezdték az ebédet, hogy azok jó megehüdjenek, oszt sokat tudjanak ennyi.
Hát, osztán amind nagy sokára leűhetnek, eccerre csak nekikesik a sok
szóga, aztán csapkodják ám el a lábát valamennyinek, oszt lecincáták
kinek a csizmáját, kinek amije vót a lábán, egykettőre. Oszt bele
köllött raknyi a lábukat a sajtárba. Mikor má jó sokat ettek, ekezdi
súgnyi az egyik a pajtássának, hogy:
- Te, uf fordú, itt még vizet se kapunk innya, nem ho
bort; csak azt nem tom elértenyi, minek a harogos istennyilának kő a
lábunkat lóggatnyi ebbe a sok finom itaba!
Le is akart bujnyi az asztal alá oik, hogy maj
beleiszik a sajtárbo, de hát nem lehetett, mer a kirá szemme tartotta
üket, meg hát beszét is hozzájuk. Mikor aztán má sorba megszongyútak,
mégiscsak megszólat az egyik, hogy:
- Há, engedelmet kérek, uram, fölséges királyom, ne
tegye meg velünk azt a csúfságot, ho nem ad innyavalót, má mind
összedülünk a szongyasságtú!
Hát aztán megmondta nekik Mátyás kirá, hogy:
- Látjátok, fiaim, így van a nád is; heába áll vízbe a lábo, azér fönn is megkívánjo a nedvességit!