A disznó
egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme
fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki menni
messzi útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit
csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a
kutyának, majd megőrzi az, míg ő oda jár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig,
de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt
mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig
őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni
beszélgetni a szomszédba.
Gondolkozott
rajta, hova tegye az írást. Már nem volt senki, akire bízhatta volna; kapta
magát, felvitte a padlásra, eldugta a gerincgerenda mellé, azzal mint akinek
rendben van a szénája, átment a szomszédba.
Estefelé
hazament, kereste az írást, de biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a
kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.
Ettől az
időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a
macskára, se a macska az egérre.