Egyik nap a
Kisfiú egy tányér mézes süteménnyel állított be Rémusz bácsihoz.
- Anya
küldi.
- Nini,
mézes sütemény! - kiáltott fel az öreg. - Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is
az volt. Úgy látszik, Anya még emlékszik rá.
- Anya -
mondta a Kisfiú. - A kis Betty. Azt üzeni, hogy egyszer majd ő is eljön mesét
hallgatni.
- Jöjjön
mennél előbb. Aznap majd valami nagyon szépet mesélek.
- És ma nem
mesélsz valami nagyon szépet? - kérdezte aggodalmasan a Kisfiú.
- Ma arról
mesélek, hogy volt, mint volt, amikor a Nyúlnak éppen ilyen mézes süteményre
támadt kedve, mint ez itt - felelte Rémusz bácsi. - Jó lesz?
- Jó -
mondta a Kisfiú.
Egy napon, estefelé - lippiti-klippiti - Mezeiék háza felé tartott a Nyúl. Uzsonnára volt hivatalos a derék asszonysághoz és a kedves lányaihoz. Útközben megállt, felszegte az orrát, a levegőbe szimatolt.
„Mezeiné
háza felől finom illatot hoz a szél - állapította meg. - Úgy látszik, mézes
sütemény készül a számomra. Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is az volt. Úgy
látszik, Mezeiné még emlékszik rá. Sietek is, nehogy elkéssem.”
Siettében
azonban nem nézett a lába alá, úgyhogy megbotlott valamiben, majdhogy orra nem
bukott.
Nézi, hogy
mi az a valami, és látja, hogy nem más, mint Teknős apó. Jobban mondva csak a
házát látta, mert az apó első ijedtségében hirtelen maga alá húzta fejét,
farkát, négy lábát.
A Nyúl
megkopogtatta a Teknős házának tetejét.
- Itthon
vagy, apó? - kérdezte tréfásan (mert hiszen a Teknős sohasem hagyta el a
házát). - Ha itthon vagy, dugd ki a fejed bizalommal. Én vagyok itt, jó
barátod, a Nyúl.
Igaz: a Nyúl
és a Teknős jó cimboraságban éltek, amióta csak ismerték egymást. De a Teknős
már tapasztalt egyet-mást az életben, és ezért előbb csak óvatosan kandikált ki
a páncélja alól. Hanem amikor meglátta, hogy csakugyan a Nyúl áll ott, nagyon
megörült.
- Igazán te
vagy az? - kiáltotta. - Megvallom, egy kicsit rám ijesztettél. Hová igyekszel
ilyen sebbel-lobbal?
- Mezeiékhez
tartok. Hát te?
- Csak úgy
sétálgatok. Levegőzöm, nézelődök.
- Hát akkor
gyere velem. Útközben elbeszélgetünk, már úgyis rég nem láttuk egymást.
Teknős apó
szabódott, hogy így meg úgy: nem akar hívatlanul beállítani egy idegen házba,
hiszen nem várja oda senki. Talán még terhükre is lenne.
- Mezeiné
ilyenkor estefelé, munka után szívesen lát minden jó szándékú állatot -
biztatta a Nyúl. - Az asszonyság is, a lányai is bizonyosan örülni fognak, hogy
megismerkedhetnek veled.
- Nem tudom,
illendő dolog-e - tépelődött az apó.
- Mézes
sütemény lesz uzsonnára - felelte a Nyúl.
Erre aztán
már nem habozott tovább a Teknős.
- Gyerünk! -
mondta.
Sietett -
amennyire tudott. A Nyúl meg lassan ment - amennyire tudott. Így aztán
valahogyan nagy nehezen lépést tartottak.
Útközben
volt idejük a beszélgetésre. Szó esett erről is, arról is.
A Nyúl
elmondta a szurokbaba történetét, meg hogy hogyan nyergelte meg a Rókát, és
hogyan fejte meg az irigy Tehenet.
A Teknős,
nem elég, hogy lassan járt, ráadásul úgy támolygott, döcögött a nevetéstől,
hogy kénytelen volt minduntalan meg-megállni.
De azért
nagy sokára mégis eljutottak Mezeiék kapujához. A lányok viháncolva elébük
futottak, és betessékelték őket a házba.
- Ez aztán
kedves meglepetés! - örvendezett Mezeiné asszonyság. - Hogy egyszer végre
Teknős apó is meglátogat bennünket! Tessék, foglaljanak helyet, érezzék jól
magukat nálunk!
A Nyúl leült
az egyik székre. De hová üljön a Teknős? Hiszen a legmagasabb székről sem éri
fel az asztalt. (Pedig az asztalon már ott állt egy tányéron, magas halomban a
vendégváró, finom mézes sütemény.)
Teknős apó
bánatosan pislogott a földről a magasba.
Végül is a
báránykisasszonykák előhoztak egy háromlábú, virágnak való állványt, és felsegítették
rá Teknős apót. Onnan éppen elérte az asztalt.
- Tessék,
vegyenek, ne kínáltassák magukat! - biztatta az asszonyság a vendégeit, s azok
vettek is bőségesen.
Uzsonna
közben erről is, arról is beszélgettek. Mezeiné megemlítette, hogy milyen jól
festett a Nyúl a minap a Róka hátán. A lányok kacagtak, mintha csiklandozták
volna őket. Mezeiné is nevetett, Teknős apó is.
A Nyúl pedig
mosolyogva szivarra gyújtott, hátradőlt a székén és így szólt:
- Sajnos,
tegnap úgy meghajszoltam szegény lovamat, hogy lesántult. Azt hiszem, eladom a
vásáron.
Ezen megint
jót nevettek valamennyien.
- Csak add
el! - biztatta Teknős apó. - Hanem annyit mondok, valami távoli vásárra vidd,
mert nekünk már elegünk van belőle.
- Csak nem
követett el valamit a te rovásodra is? - kérdezte a Nyúl.
- Nagyon
megbántott a múlt héten - felelte az apó. - Rám kiáltott az úton, mégpedig
mindenki füle hallatára: „Hogy vagy, Büdösjankó?”
-
Büdösjankó! - kiabálták a lányok, és nagyokat vihogtak. - Büdösjankó!
- Nincs ezen
semmi nevetni való! - intette őket az anyjuk. - Felháborító, hogy egy ilyen
jött-ment csirketolvaj (aki, mellesleg szólva, maga sem mondható valami
jószagúnak) csúfnéven szólítson egy tiszteletre méltó, javakorabeli teknőst!
- Bizony,
felháborító - bólogatott, kondor szivarfüstöt eregetve, a Nyúl. - A helyedben
nem hagynám annyiban a dolgot.
- Nem is
hagyom - felelte Teknős apó. - Csak még meg kell gondolnom, hogy mit tegyek.
Egyikük sem
tudta, hogy a Róka (aki észrevétlenül nyomon követte a Teknőst és a Nyulat) már
régóta ott áll a hátsó ajtónál, és a fülét a kulcslyukra szorítva hallgatózik.
Csak arra
riadtak fel, hogy nyílik az ajtó, és a Róka betoppan a szobába.
- Jó estét,
tisztelt társaság! - köszönt csúfondárosan a Róka. - Jó mulatságot kívánok,
kedves hölgyeim!
Úgy látszik,
nem volt kíváncsi, ki milyen szívesen viszonozza az üdvözlést, hanem egy
hatalmas ugrással a Nyúlra vetette magát. És alighanem meg is fogja (mert a
Nyúl még fel sem ocsúdhatott meglepetéséből), ha ugrás közben meg nem billenti
azt a virágállványt, amelynek tetején Teknős apó üldögélt.
Az állvány
feldőlt, és Teknős apó nagy koppanással a Róka fejére esett.
Kemény
páncélja volt az apónak, és jókora súlya is. Neki magának nem történt baja, a
Róka azonban úgy megszédült az ütéstől, hogy egy pillanatra behunyta a szemét.
Az az egy
pillanat elég volt, hogy széjjelrebbenjen a társaság. Mezeiné és a lányok,
asztalt, széket felborítva, kimenekültek a kertbe, Teknős apó pedig bemászott
az ágy alá.
Hát a Nyúl?
Az választotta a legfortélyosabb búvóhelyet.
Tudni kell,
hogy valamikor szabad tűz égett a tűzhelyen, felette széles szájú füstfogó
kémény nyílt. Hát ebbe a széles szájú füstfogó kéménybe kapaszkodott fel
villámgyorsan a Nyúl.
Mire a Róka
felnyitotta a szemét, és széjjelnézett, már senkit sem talált a szobában.
Sajgó feje
búbját tapogatva ide kémlelt, oda kémlelt, ide szagolt, oda szagolt: hiába,
mintha a föld nyelte volna el Mezeiné asszonyságot, a lányait és a vendégeket.
Már-már azon
volt, hogy hazamenjen, amikor egyszer csak hatalmas prüsszentést hall valahonnan
a magasból.
-
Hápci-háhá!
„Varangyos
béka legyen a nevem, ha ez nem a Nyúl!” - mondta magában.
Az
prüsszentett csakugyan: a Nyúl. Alighanem a füst és a korom csiklandozta az
orrát.
Vagy talán
szándékosan prüsszentett, hogy a Róka felfedezze?
Az is
kitelik tőle.
Annyi
bizonyos, hogy a Róka visszafordult az ajtóból, még egyszer alaposan
körülnézett a szobában, és felfedezte a széles szájú kéménynyílást.
- Megvagy! -
kiáltotta. - Tudom már, hogy hová bújtál.
A Nyúl nem
felelt.
- Nem mersz
szólni, ugye? - ingerkedett a Róka. - Pedig ugyan hiába hallgatsz már. Csak a
kéményben lehetsz, sehol másutt!
De a Nyúl
erre sem válaszolt.
Most már egy
kicsit elbizonytalanodott a Róka. Hátha nem is a kéményből hallatszott a
prüsszentés. Bedugta a fejét a kémény száján, és szemét tágra nyitva, felfelé
bámult.
Csak erre
várt a Nyúl: egy marék kormot zúdított a Róka szemébe, szájába.
Csípte a
Rókának a korom a szemét, torkát kegyetlenül. Nem is gondolt már semmi egyébre,
csak arra, hogy minél hamarabb megmosakodhassék a folyóban. Köhögve, harákolva,
vinnyogva, szemét törülgetve tapogatódzott ki a házból.
Mezeiné és a
lányok pedig visszatértek a szobába, Teknős apó is kimászott az ágy alól.
Amíg a
háziak sebtében rendbe tették a szobát, a Nyúl is leereszkedett a kéményből.
Bundája, bajsza, de még az orra hegye is fekete volt a koromtól.
Mezeiné
vizet, szappant, törülközőt kerített.
- Sajnálom,
hogy ilyen felfordulást és szemetet okoztam - mentegetőzött a Nyúl, miközben
megtisztálkodott -, de hát másképpen nemigen szabadulhattunk a Rókától.
- Szót sem
érdemel - felelte a derék asszonyság. - A lányok majd összeseprik a kormot.
Addig is üljünk vissza az asztalhoz, és együk meg a maradékot a nagy ijedségre.
Úgy is
tettek, jó étvággyal elfogyasztották az egész halom mézes süteményt.
Amikor aztán
Teknős apó és a Nyúl, megköszönve a szíves fogadtatást és a pompás uzsonnát,
hazafelé indult, Mezeiné egészen a kertajtóig kísérte őket.
-
Viszontlátásra! - búcsúzott tőlük. - Legyen máskor is szerencsém!
- Mit jelent az, hogy: legyen máskor is szerencsém? - kérdezte a Kisfiú.
- Azt
jelenti, hogy: jöjjön el máskor is - magyarázta Rémusz bácsi. - Így mondják
finoman.
Felállt és
kinyitotta az ajtót.
-
Viszontlátásra! - búcsúzott ő is finoman. - Legyen máskor is szerencsém!
- Lesz - mondta
a Kisfiú.