NEGYEDIK FEJEZET



amelyben egy gonosz varázslat történik, és sajnos egy
icipicit szegény Dzsoni szeretete is megrendül
Szegény Dzsoni nekikezdett vándorolni, Árnika meg nekikezdett várni. De az a vándorlás nem ízlett ám szegény Dzsoninak. Nem fütyörészett se vidáman, se szomorúan, egyre csak az járt a fejében, hogy Árnika, Árnika, Árnika.
Árnikának is nagyon lassan teltek a napok, egyre csak a naptárt leste, de olyan lassan múltak azok a fránya napok, mintha félnének a naplementétől. Lassan-lassan azért telegetett az idő. A hatodik hónap vége felé már nem is bírta Árnika, azt mondta Östör királynak:
- Gyere, édesapám, menjünk el Dzsoni elé.
- De hiszen nem is telt le még a hat hónap.
- Hátha eltéveszti, hátha korábban jön - mondta Árnika reménykedve.
Így aztán elindultak a kastély felé vezető úton, elmentek jó messzire, nézték, hátha föltűnik a távolban egy kicsi kis pont, nő, nődögél, s egyszer csak előttük áll szegény Dzsoni. Arra persze nagyon vigyáztak, nehogy a Százarcú Boszorka területére lépjenek - mert tudták, abból nagy baj származhatna.
Szegény Dzsoni azonban nem jött, Árnikának bizony már egy-egy könnye is kipottyant.
- Biztosan elfelejtett - mondta.
- Ugyan már - korholta Östör király -, hiszen még nem járt le a hat hónap. Minek sírdogálsz!
Aztán eljött az a nap is. Árnikával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Felvette a legszebbik ruháját, s mentek Östör királlyal szegény Dzsoni elé. De most az egyszer nem voltak olyan elővigyázatosak, mint máskor, a nagy várakozásban, örömre készülődésben észre sem vették, hogy átlépték a Százarcú Boszorka területének határát.
- Most már jönnie kell Dzsoninak - mondta Árnika, és abban a pillanatban megzörrent mellettük egy bokor, s eléjük pattant a Százarcú Boszorka.
- Szegény Dzsonit várjátok, mi? - vihogta. - De abból aztán nem esztek! Szegény Dzsoni az enyém lesz. Azt a kacska-macska farkát, változzatok azon nyomban kacsává!
Sistergett valami, dörrent valami, reccsent valami, és hopp, két kacsa tipegett a Százarcú Boszorka lába előtt. Árnika meg Östör király. Bizony, kacsa lett belőlük.
Hát most mi lesz? Tipegtek gyorsan hazafelé, bukdácsoló kacsaléptekkel, nyomukban a Százarcú Boszorka sivító, gurgulázó, győzedelmes nevetése.
Hazaért Östör király meg Árnika, s ott aztán hápoghattak a csodálkozástól. Mert a harminchat tornyú, háromszáz ablakos kastélyuk helyén egy kidőlt-bedőlt falú kacsaól rogyadozott, az udvari népségnek nyoma sem volt... hacsak... persze a kerek tavon egy kacsaraj úszkált, hápogott, lubickolt. Az volt az udvari népség. Mindenkiből kacsa lett.
- Na, most aztán jól nézünk ki - mondta Östör király. - Én lettem a kacsakirály, te meg a kacsa-királykisasszony.
- Ne félj - mondta neki Árnika -, majd szegény Dzsoni megszabadít bennünket.
Azzal beletoccsant a kerek tóba, szomorúan úszott egy kört, a többi kacsa meg nagyokat bókolt előtte, mert így kacsaformában is látszott rajta, hogy ő Árnika, a kacsa-király­kis­asszony.

- Szegény Dzsoni meg tudja őket szabadítani?
- Remélem.
- De amikor nincs neki varázsereje? Akkor hogyan szabadítja meg őket?
- A szeretetével. Ha nagyon szereti Árnikát, akkor meg tudja őket szabadítani.
- A szeretet olyan, mint a varázslat?
- Olyan.
- De csak a mesében, igaz?
- Nem. Nemcsak a mesében. A valóságban is olyan.

Szegény Dzsoni eközben szaporázta a lépteit. „Ejhaj - énekelte boldogan -, lejárt a hat hónap, enyém vagy, Árnikám!” - szedte a lábát, ahogy csak bírta. Beért a nagy kerek erdőbe, a Százarcú Boszorka területére. „Na, most már egykettőre ott vagyok - gondolta. Közben nagyon megszomjazott. - Csak lesz itt valahol egy forrás vagy egy ház, ahol egy pohár vizet kérhetek.” Alighogy ez átvillant a fején, egy útkanyarulat mögött egy gyönyörű házikót pillantott meg. Csillogott-villogott a ház, pálmák meg eukaliptuszok nőttek az udvarán, s az udvar közepén egy kristálytiszta vizű szökőkút muzsikált. „Na, itt kérek egy ital vizet” - gondolta szegény Dzsoni. Megállt a kapu előtt, bekiabált:
- Halló, van itthon valaki?
Kinyílt a ház ajtaja, és egy olyan szépséges szép leány lépett ki rajta, hogy tátva maradt szegény Dzsoni szája az ámulattól. Mosolygott a szépséges leány, amilyen kedvesen csak tudott.
- Mit parancsolsz, vándorlegény? - kérdezte.
- Nagyon megszomjaztam - dadogta szegény Dzsoni, és a szemét nem tudta levenni a csodaszép lányról.
- Kerülj beljebb, ülj le nálam - mondta a lány.
Szegény Dzsoni leült egy fonott karosszékbe, a lány finomabbnál finomabb jégbe hűtött szörpöket adott neki, pecsenyét rakott eléje, hófehér kenyeret.
- De jó, hogy betévedtél hozzám - mondta a csodaszép lány.
- Miért? - kérdezte szegény Dzsoni.
- Ismerlek ám régóta - mondta a lány -, te vagy a szegény Dzsoni.
- Honnan ismersz?
- Láttalak, amikor Östör király udvarában voltál. És... és... ugye nem haragszol, ha meg­mondom?
- Mit?
- Hogy első látásra nagyon beléd szerettem - mondta lesütött szemmel a lány.
- Sajnálom, te szép lány - mondta szegény Dzsoni -, de én Östör király leányának, Árnikának vagyok a vőlegénye. Éppen hozzá igyekszem.
- Én meg téged sajnállak, szegény Dzsoni - mondta a lány -, mert mialatt te távol voltál, Árnika úgy elfelejtett téged, hogy jobban se kell.
- Nem igaz - mondta ijedten szegény Dzsoni.
- De igaz bizony! Férjhez is ment közben egy királyfihoz. Úgy elfelejtett téged, hogy azt se tudja már, hogy a világon vagy.
Fehér lett szegény Dzsoni, mint a fal, ijedten verdesett a szíve a mellében.
- Nem hiszem - mondta.
- Hát ha nem hiszed, győződj meg róla saját szemeddel. Még a kastélyukat is lebontatták, elköltöztek a kerek tó mellől, hogy sose találj rájuk.
Szegény Dzsoni úgy ült a fonott karosszék ölében, mint egy megrokkant öregember; olyan nehéz lett minden tagja, hogy úgy érezte, soha többé nem tud megmozdulni.

- De hiszen hazudik neki ez a lány! Egy szava se igaz.
- Persze hogy hazudik.
- Mert ő... ő a Százarcú Boszorka?
- Persze.
- Ne hagyd, hogy tőrbe csalja!
- Én nem tehetek semmit, szegény Dzsoninak kell kivágnia magát a bajból.
- És kivágja?
- Majd meglátjuk.

Felcsillant a szeme a csodaszép lánynak, azaz a Százarcú Boszorkának. „Most az enyém leszel szőröstül-bőröstül - gondolta -, nem menekülhetsz! Azt a kacska-macska farkát!”
- Ne törődj Árnikával - mondta cirógató hangon -, maradj itt velem. Hívebb feleséged leszek akárkinél. Meglátod, boldog leszel itt.
Szegény Dzsoni nézte, nézte a lányt, már-már nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de akkor megjelent előtte Árnika ártatlan-szép arca, és Dzsoni visszarántotta a kezét.
- Nem igaz - kiáltotta -, Árnika nem hagyhatott el engem!
Fölugrott, ámultan látta, hogy a csodaszép lány szeméből gonoszság sugárzik feléje, de nem sokat törődött vele, már futott is. A Százarcú meg megint vihar képét öltötte, csapkodtak a mennykövek, fütyölt a szél. „Na tessék - gondolta rohanás közben szegény Dzsoni -, ugyan­annak a boszorkánynak a keze közé kerültem, akinek a múltkor. Jaj, majdnem elhittem neki, hogy elhagyott Árnika, jaj, de balgatag vagyok!” És futott, ahogy a lába bírta. A Boszorka megint próbálkozott a farkasordítással meg a tuskó trükkel is, de most Dzsoni résen volt, átugrotta a tuskót, és egykettőre kiért a Százarcú Boszorka területéről.
Na de mit lát? Eltűnt a palota. A kerek tó partján csak egy kacsaól szomorkodik, a vízben meg kacsák lubickolnak. De most már eszébe sem jutott szegény Dzsoninak, hogy a boszorkány mégis igazat mondhatott, tudta jól, hogy itt valami varázslat történt. „Ha a világ végéig kell gyalogolnom - gondolta -, akkor is megkeresem az én Árnikámat!”
Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, meg­simogatta, és azt mondta:
- Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat?
Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették. Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja, csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltott.
- Jaj, Dzsoni - kiáltotta -, Dzsoni, mi van veled?!
Mert bizony nagy furcsaság történt. Abban a szempillantásban, amikor az elvarázsolt emberek visszanyerték régi formájukat, szegény Dzsoniból kacsa lett.
Ámultak-bámultak, szomorkodtak. Ejnye, azt a nemjóját, valami hiba van a kréta körül! Összedugták a fejüket az udvari főokosok és alokosok, még az udvari főbuták és albuták is összedugták a fejüket megtanácskozni, hogy most aztán mitévők legyenek. De nem tudtak kisütni semmit. Csak annyit tudtak, hogy szegény Dzsoni eljött, megszabadította őket a varázslattól, de ennek fejében ő maga kacsává változott. De ezzel bizony nem sokra megyünk, hiszen ezt tudjuk mi is.
Sírt szegény Árnika, mint a záporeső, simogatta a kacsát, és azt találta mondani:
- Ezen az áron én nem akarok ember lenni. Inkább maradjak kacsa, csak szegény Dzsoni lehessen ember.
Hát abban a szempillantásban megvalósult, amit kívánt. Szegény Dzsoniból ember lett, Árnikából meg kacsa.
- Hogyisne! - kiáltott szegény Dzsoni. - Hiszen én vagyok a hibás. Én legyek a kacsa, és Árnika az ember!
Ahogy kimondta, már meg is valósult. Dzsoni lett a kacsa, Árnika az ember. Kapkodta a fejét az udvari népség, hát ez meg micsoda? Micsoda átkozott varázslat ez?
- Úgy látszik, valami hibát követtünk el - mondta szomorúan Östör király.
- Én követtem el a hibát - mondta szegény Dzsoni. - Mert egy pillanatig hittem a boszor­kánynak. Már-már beleegyeztem, hogy ott maradok nála, azt képzeltem ostoba fejjel, hogy Árnika elhagyott engem. Egy icipicikét megrendült a szeretetem. Megérdemlem hát a sorsomat, maradjak most már örökre kacsa.
- Azt már nem! - mondta Árnika. - Inkább én legyek kacsa örökre.
- Ugyan már - mondta a főudvarmester -, nem kell úgy nekikeseredni. Egyik nap te leszel a kacsa, és szegény Dzsoni az ember, másnap meg fordítva. Eléldegélhettek így a világ végéig is.
- De ha Dzsoni kacsa, akkor én is kacsa akarok lenni - mondta Árnika. - Egyforma akarok lenni vele.
Súgtak-búgtak az udvari népek, de mindhiába, nem jutott eszükbe semmi okos.

- És ha szegény Dzsoni egy pillanatig sem hitt volna a szép lány képébe bújt boszorkának, akkor most nem kellene egyiküknek se kacsának lenni?
- Akkor nem.
- Nem is lehet rajtuk segíteni?
- Nem tudom.
- Tudod mit? Menjenek el a Hétfejű Tündérhez, és kérjék meg, hogy űzze el róluk a varázst. A Hétfejű Tündér biztosan megteszi, mert ő a világ legjóságosabb tündére. Nem igaz?
- De nem tudják ám, hogy hol lakik a Hétfejű Tündér.
- Hát keressék!