amelyben egy gonosz varázslat történik, és sajnos egy
icipicit szegény Dzsoni szeretete is megrendül
icipicit szegény Dzsoni szeretete is megrendül
Szegény
Dzsoni nekikezdett vándorolni, Árnika meg nekikezdett várni. De az a vándorlás
nem ízlett ám szegény Dzsoninak. Nem fütyörészett se vidáman, se szomorúan,
egyre csak az járt a fejében, hogy Árnika, Árnika, Árnika.
Árnikának is
nagyon lassan teltek a napok, egyre csak a naptárt leste, de olyan lassan
múltak azok a fránya napok, mintha félnének a naplementétől. Lassan-lassan
azért telegetett az idő. A hatodik hónap vége felé már nem is bírta Árnika, azt
mondta Östör királynak:
- Gyere,
édesapám, menjünk el Dzsoni elé.
- De hiszen
nem is telt le még a hat hónap.
- Hátha
eltéveszti, hátha korábban jön - mondta Árnika reménykedve.
Így aztán
elindultak a kastély felé vezető úton, elmentek jó messzire, nézték, hátha
föltűnik a távolban egy kicsi kis pont, nő, nődögél, s egyszer csak előttük áll
szegény Dzsoni. Arra persze nagyon vigyáztak, nehogy a Százarcú Boszorka
területére lépjenek - mert tudták, abból nagy baj származhatna.
Szegény
Dzsoni azonban nem jött, Árnikának bizony már egy-egy könnye is kipottyant.
- Biztosan
elfelejtett - mondta.
- Ugyan már
- korholta Östör király -, hiszen még nem járt le a hat hónap. Minek
sírdogálsz!
Aztán eljött
az a nap is. Árnikával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt.
Felvette a legszebbik ruháját, s mentek Östör királlyal szegény Dzsoni elé. De
most az egyszer nem voltak olyan elővigyázatosak, mint máskor, a nagy
várakozásban, örömre készülődésben észre sem vették, hogy átlépték a Százarcú
Boszorka területének határát.
- Most már
jönnie kell Dzsoninak - mondta Árnika, és abban a pillanatban megzörrent
mellettük egy bokor, s eléjük pattant a Százarcú Boszorka.
- Szegény
Dzsonit várjátok, mi? - vihogta. - De abból aztán nem esztek! Szegény Dzsoni az
enyém lesz. Azt a kacska-macska farkát, változzatok azon nyomban kacsává!
Sistergett
valami, dörrent valami, reccsent valami, és hopp, két kacsa tipegett a Százarcú
Boszorka lába előtt. Árnika meg Östör király. Bizony, kacsa lett belőlük.
Hát most mi
lesz? Tipegtek gyorsan hazafelé, bukdácsoló kacsaléptekkel, nyomukban a
Százarcú Boszorka sivító, gurgulázó, győzedelmes nevetése.
Hazaért
Östör király meg Árnika, s ott aztán hápoghattak a csodálkozástól. Mert a
harminchat tornyú, háromszáz ablakos kastélyuk helyén egy kidőlt-bedőlt falú
kacsaól rogyadozott, az udvari népségnek nyoma sem volt... hacsak... persze a
kerek tavon egy kacsaraj úszkált, hápogott, lubickolt. Az volt az udvari népség.
Mindenkiből kacsa lett.
- Na, most
aztán jól nézünk ki - mondta Östör király. - Én lettem a kacsakirály, te meg a
kacsa-királykisasszony.
- Ne félj - mondta neki Árnika -, majd szegény Dzsoni
megszabadít bennünket.
Azzal
beletoccsant a kerek tóba, szomorúan úszott egy kört, a többi kacsa meg
nagyokat bókolt előtte, mert így kacsaformában is látszott rajta, hogy ő
Árnika, a kacsa-királykisasszony.
- Szegény Dzsoni meg tudja őket szabadítani?
- Remélem.
- De amikor
nincs neki varázsereje? Akkor hogyan szabadítja meg őket?
- A
szeretetével. Ha nagyon szereti Árnikát, akkor meg tudja őket szabadítani.
- A szeretet
olyan, mint a varázslat?
- Olyan.
- De csak a
mesében, igaz?
- Nem.
Nemcsak a mesében. A valóságban is olyan.
Szegény Dzsoni eközben szaporázta a lépteit. „Ejhaj - énekelte boldogan -, lejárt a hat hónap, enyém vagy, Árnikám!” - szedte a lábát, ahogy csak bírta. Beért a nagy kerek erdőbe, a Százarcú Boszorka területére. „Na, most már egykettőre ott vagyok - gondolta. Közben nagyon megszomjazott. - Csak lesz itt valahol egy forrás vagy egy ház, ahol egy pohár vizet kérhetek.” Alighogy ez átvillant a fején, egy útkanyarulat mögött egy gyönyörű házikót pillantott meg. Csillogott-villogott a ház, pálmák meg eukaliptuszok nőttek az udvarán, s az udvar közepén egy kristálytiszta vizű szökőkút muzsikált. „Na, itt kérek egy ital vizet” - gondolta szegény Dzsoni. Megállt a kapu előtt, bekiabált:
- Halló, van
itthon valaki?
Kinyílt a
ház ajtaja, és egy olyan szépséges szép leány lépett ki rajta, hogy tátva
maradt szegény Dzsoni szája az ámulattól. Mosolygott a szépséges leány, amilyen
kedvesen csak tudott.
- Mit
parancsolsz, vándorlegény? - kérdezte.
- Nagyon
megszomjaztam - dadogta szegény Dzsoni, és a szemét nem tudta levenni a
csodaszép lányról.
- Kerülj
beljebb, ülj le nálam - mondta a lány.
Szegény
Dzsoni leült egy fonott karosszékbe, a lány finomabbnál finomabb jégbe hűtött
szörpöket adott neki, pecsenyét rakott eléje, hófehér kenyeret.
- De jó,
hogy betévedtél hozzám - mondta a csodaszép lány.
- Miért? -
kérdezte szegény Dzsoni.
- Ismerlek
ám régóta - mondta a lány -, te vagy a szegény Dzsoni.
- Honnan
ismersz?
- Láttalak,
amikor Östör király udvarában voltál. És... és... ugye nem haragszol, ha megmondom?
- Mit?
- Hogy első
látásra nagyon beléd szerettem - mondta lesütött szemmel a lány.
- Sajnálom,
te szép lány - mondta szegény Dzsoni -, de én Östör király leányának, Árnikának
vagyok a vőlegénye. Éppen hozzá igyekszem.
- Én meg
téged sajnállak, szegény Dzsoni - mondta a lány -, mert mialatt te távol
voltál, Árnika úgy elfelejtett téged, hogy jobban se kell.
- Nem igaz -
mondta ijedten szegény Dzsoni.
- De igaz
bizony! Férjhez is ment közben egy királyfihoz. Úgy elfelejtett téged, hogy azt
se tudja már, hogy a világon vagy.
Fehér lett
szegény Dzsoni, mint a fal, ijedten verdesett a szíve a mellében.
- Nem hiszem
- mondta.
- Hát ha nem
hiszed, győződj meg róla saját szemeddel. Még a kastélyukat is lebontatták,
elköltöztek a kerek tó mellől, hogy sose találj rájuk.
Szegény
Dzsoni úgy ült a fonott karosszék ölében, mint egy megrokkant öregember; olyan
nehéz lett minden tagja, hogy úgy érezte, soha többé nem tud megmozdulni.
- De hiszen hazudik neki ez a lány! Egy szava se igaz.
- Persze
hogy hazudik.
- Mert ő...
ő a Százarcú Boszorka?
- Persze.
- Ne hagyd,
hogy tőrbe csalja!
- Én nem
tehetek semmit, szegény Dzsoninak kell kivágnia magát a bajból.
- És
kivágja?
- Majd
meglátjuk.
Felcsillant a szeme a csodaszép lánynak, azaz a Százarcú Boszorkának. „Most az enyém leszel szőröstül-bőröstül - gondolta -, nem menekülhetsz! Azt a kacska-macska farkát!”
- Ne törődj
Árnikával - mondta cirógató hangon -, maradj itt velem. Hívebb feleséged leszek
akárkinél. Meglátod, boldog leszel itt.
Szegény
Dzsoni nézte, nézte a lányt, már-már nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de
akkor megjelent előtte Árnika ártatlan-szép arca, és Dzsoni visszarántotta a
kezét.
- Nem igaz -
kiáltotta -, Árnika nem hagyhatott el engem!
Fölugrott,
ámultan látta, hogy a csodaszép lány szeméből gonoszság sugárzik feléje, de nem
sokat törődött vele, már futott is. A Százarcú meg megint vihar képét öltötte,
csapkodtak a mennykövek, fütyölt a szél. „Na tessék - gondolta rohanás közben
szegény Dzsoni -, ugyanannak a boszorkánynak a keze közé kerültem, akinek a
múltkor. Jaj, majdnem elhittem neki, hogy elhagyott Árnika, jaj, de balgatag
vagyok!” És futott, ahogy a lába bírta. A Boszorka megint próbálkozott a
farkasordítással meg a tuskó trükkel is, de most Dzsoni résen volt, átugrotta a
tuskót, és egykettőre kiért a Százarcú Boszorka területéről.
Na de mit
lát? Eltűnt a palota. A kerek tó partján csak egy kacsaól szomorkodik, a vízben
meg kacsák lubickolnak. De most már eszébe sem jutott szegény Dzsoninak, hogy a
boszorkány mégis igazat mondhatott, tudta jól, hogy itt valami varázslat
történt. „Ha a világ végéig kell gyalogolnom - gondolta -, akkor is megkeresem
az én Árnikámat!”
Leült nagy
búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül,
látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal,
hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik
szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és
néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta,
és azt mondta:
- Hej, te
kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat?
Abban a
szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig
a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a
helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az
udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették.
Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte,
visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja, csak akkor szállt
el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltott.
- Jaj,
Dzsoni - kiáltotta -, Dzsoni, mi van veled?!
Mert bizony
nagy furcsaság történt. Abban a szempillantásban, amikor az elvarázsolt emberek
visszanyerték régi formájukat, szegény Dzsoniból kacsa lett.
Ámultak-bámultak,
szomorkodtak. Ejnye, azt a nemjóját, valami hiba van a kréta körül! Összedugták
a fejüket az udvari főokosok és alokosok, még az udvari főbuták és albuták is
összedugták a fejüket megtanácskozni, hogy most aztán mitévők legyenek. De nem
tudtak kisütni semmit. Csak annyit tudtak, hogy szegény Dzsoni eljött,
megszabadította őket a varázslattól, de ennek fejében ő maga kacsává változott.
De ezzel bizony nem sokra megyünk, hiszen ezt tudjuk mi is.
Sírt szegény
Árnika, mint a záporeső, simogatta a kacsát, és azt találta mondani:
- Ezen az
áron én nem akarok ember lenni. Inkább maradjak kacsa, csak szegény Dzsoni
lehessen ember.
Hát abban a
szempillantásban megvalósult, amit kívánt. Szegény Dzsoniból ember lett,
Árnikából meg kacsa.
- Hogyisne!
- kiáltott szegény Dzsoni. - Hiszen én vagyok a hibás. Én legyek a kacsa, és
Árnika az ember!
Ahogy
kimondta, már meg is valósult. Dzsoni lett a kacsa, Árnika az ember. Kapkodta a
fejét az udvari népség, hát ez meg micsoda? Micsoda átkozott varázslat ez?
- Úgy
látszik, valami hibát követtünk el - mondta szomorúan Östör király.
- Én
követtem el a hibát - mondta szegény Dzsoni. - Mert egy pillanatig hittem a
boszorkánynak. Már-már beleegyeztem, hogy ott maradok nála, azt képzeltem
ostoba fejjel, hogy Árnika elhagyott engem. Egy icipicikét megrendült a
szeretetem. Megérdemlem hát a sorsomat, maradjak most már örökre kacsa.
- Azt már
nem! - mondta Árnika. - Inkább én legyek kacsa örökre.
- Ugyan már
- mondta a főudvarmester -, nem kell úgy nekikeseredni. Egyik nap te leszel a
kacsa, és szegény Dzsoni az ember, másnap meg fordítva. Eléldegélhettek így a
világ végéig is.
- De ha
Dzsoni kacsa, akkor én is kacsa akarok lenni - mondta Árnika. - Egyforma akarok
lenni vele.
Súgtak-búgtak
az udvari népek, de mindhiába, nem jutott eszükbe semmi okos.
- És ha szegény Dzsoni egy pillanatig sem hitt volna a szép lány képébe bújt boszorkának, akkor most nem kellene egyiküknek se kacsának lenni?
- Akkor nem.
- Nem is
lehet rajtuk segíteni?
- Nem tudom.
- Tudod mit?
Menjenek el a Hétfejű Tündérhez, és kérjék meg, hogy űzze el róluk a varázst. A
Hétfejű Tündér biztosan megteszi, mert ő a világ legjóságosabb tündére. Nem
igaz?
- De nem
tudják ám, hogy hol lakik a Hétfejű Tündér.
- Hát
keressék!