Volt egyszer
egy nyúl. Úgy hívták, hogy: Nyúl. És volt egy róka. Úgy hívták, hogy: Róka. Ez
a Róka már
régóta szerette volna megfogni a Nyulat. De a Nyúl mindig túljárt az eszén.
Törte a
fejét a Róka, hogyan csalhatná lépre az okos Nyulat. Mert ez idáig, akármilyen
ravaszsággal próbálkozott is, mindig rajtavesztett.
Hát, ahogy
egyszer az országúton sétálgat, valami feketeséget pillant meg az árok partján.
Mi lehet az? Nézi, szagolja, meg is tapintja óvatosan a mancsával. Nem lehet
más: egy nagy darab fekete szurok. Hogy került oda? Talán valamelyik falusi
mesterember veszítette el: a csizmadia, a bognár vagy a zsindelyező.
No, fő, hogy
ott van! A Róka csak egy pillanatig tűnődött, hogy mi hasznát vehetné, azután a
homlokára csapott. Már tudta is: ezzel a nagy darab fekete szurokkal
végre-valahára megfoghatja a Nyulat. A módját is mindjárt kieszelte, és ha már
kieszelte, tüstént munkához is látott.
Jól
meggyúrta, megdögönyözte a szurkot (amelyet még nem puhított meg eléggé a
langyos reggeli napsütés), és addig paskolta, nyomogatta, formázta, mintázta,
ameddig amolyan kis fekete emberféle nem vált belőle. Feje is volt, keze is,
lába is; szakasztott olyan volt, mint valami meztelen kis néger gyerek. Még
kalapot is szerzett neki a Róka: egy közeli madárijesztőtől kérte kölcsön.
- Gyere,
szurokbaba - mondta a Róka -, ülj ide szépen az út szélére, támaszkodjál meg
jól ezen a nagy kövön, és várj türelmesen.
A Róka
eligazgatta a szurokbabát az út szélén, a kő tövében, azután lehasalt az
árokba, egy bokor mögé.
Nem kellett
valami sokat várnia. Alig feküdt ott egy órácskát, amikor lépéseket hallott:
lippiti-klippiti-lippiti-klippiti. A Nyúl jött arra, vidáman, fürgén, peckesen,
ahogy szokása volt.
A Róka nem
mozdult az árok mélyéről, a bokor mögül, onnan leste, hogy mi történik.
Az történt,
hogy a Nyúl meglátta a szurokbabát, és nagyon elcsodálkozott. Hát ez meg
kicsoda, micsoda? Még sohasem találkozott vele ezen a vidéken. Megállt az út
közepén, és a füle tövét vakarta.
- Jó
reggelt! - szólt végül. - Szép idő van.
A szurokbaba
csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka meg ott lapult az árok mélyén, a
bokor mögött.
- Mondom:
szép idő van! - ismételte a Nyúl hangosabban, ha talán nagyot hallana az az
ember formájú feketeség.
A szurokbaba
nem felelt, meg se mukkant. A Róka ellenben alig bírta visszafojtani a nevetést.
A Nyúl
közelebb lépett a szurokbabához.
- Uraságod
alighanem idegen - mondta. - Szívesen útbaigazítom, ha nem tudja a járást
errefelé.
A szurokbaba
nem szólt, nem mozdult. Csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka
meg ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.
- Ejnye! -
csóválta a fejét a Nyúl. - Talán bizony nagyot hall uraságod? Beszélhetek én
hangosabban is.
S azzal
odahajolt a szurokbabához.
- Hé! -
kiáltotta. - Hozzád szóltam! Nem tudsz illedelmesen válaszolni?
A szurokbaba
csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (aki már azt sem
tudta, hová legyen széles jókedvében) ott lapult az árok mélyén, a bokor
mögött.
A Nyulat -
ámbár máskülönben igen szelíd természete volt - elhagyta a béketűrés.
- No, ha nem
tudod magadtól, hogy mi a tisztesség, majd én megtanítalak rá! - rivallt a
szurokbabára. - Ha nem köszönsz mindjárt szép udvariasan: „Jó reggelt kívánok,
tisztelt uram!” - és nem emeled meg a kalapodat, ahogy illik, akkor én verem le
a fejedről.
De a
szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (két
mancsát gyömöszölve a szájába, hogy valahogyan hangosan fel ne nevessen) ott
lapult az árok mélyén, a bokor mögött.
- Úgy látom,
nem hallgatsz az értelmes szóra - mondta a Nyúl. - Hát akkor megérdemled, amit
most kapsz!
S azzal
hátrált egy lépést, majd előreugrott, és jobb felől pofon csapta a szurokbabát
úgy, hogy a kalap leröpült a fejéről. Igen ám, de addigra már a nap
megolvasztotta a szurkot; csupa ragacs volt a szurokbaba tetőtől talpig. Persze
hogy hozzátapadt a Nyúl lába, de úgy, hogy mozdítani sem tudta.
- Hallod-e,
te szemtelen kölyök! - kiáltotta a Nyúl (mert annak nézte a szurokbabát:
szemtelen kölyöknek, aki csak ül, csak ül, csak hallgat, csak hallgat, amikor
pedig köszönni illenék). - Nem elég, hogy csak ülsz, csak ülsz, csak hallgatsz,
csak hallgatsz, amikor pedig köszönni illenék? Még ráadásul a kezemet is
megfogod?
A szurokbaba
most sem felelt; csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig
(akinek majd kirepedt az oldala a nagy nevethetnékétől) ott lapult az árok
mélyén, a bokor mögött.
- Ha tüstént
el nem ereszted a kezemet, balról is pofon ütlek! - fenyegette a Nyúl a szurokbabát.
A szurokbaba
azonban nem eresztette el a Nyulat, és nem is válaszolt. Erre a Nyúl beváltotta
a fenyegetést: bal felől is pofon vágta a szurokbabát. Persze hogy a bal lába
is beleragadt a fekete kulimászba.
- Ez már
aztán több a soknál! - kiabált a Nyúl. - Ha el nem ereszted a két kezemet,
megrúglak!
De a
szurokbaba erre sem eresztette el a Nyulat; csak ült, csak ült, az út szélén, a
kő tövében. A Róka pedig (akinek már a könnye folyt a kacagástól) ott lapult az
árok mélyén, a bokor mögött.
A nyúl egyre
jobban nekimérgesedett. Haragjában a két hátsó lábával nekiugrott a szurokbaba
hasának.
Meg is bánta
rögtön, de már későn, mert most már nemcsak a két mellső lábát, hanem a két
hátsót is fogva tartotta az olvadt szurok. Mozdulni is alig bírt.
A szurokbaba
csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. Hanem a Róka nem lapult tovább
az árok mélyén, a bokor tövében. Szép csendesen odalopózott a Nyúl mögé, és
szelíden, ártatlanul, mint aki csak most érkezett, ráköszönt:
- Jó
reggelt, Nyúl barátom! Szép idő van!
A Nyúl nem
gyanította, hogy a Róka keverte bajba, és ezért nagyon megörült a jövetelének.
- Jó, hogy
jössz, komám! - nyögte. - Segíts rajtam, mert ez a feketeség megfogott, és nem
ereszt.
A Róka úgy
tett, mintha nem hallotta volna.
- Éppen
téged kereslek! - mondta. - A feleségem azt üzeni, hogy szívesen lát ebédre.
Finom káposztát készített, édes gyökeret, gyenge salátát.
- Mennék
örömest - felelte a Nyúl -, de előbb szabadíts ki.
- Nem jössz?
- csóválta a fejét a Róka. - Nagyon sajnálom. A feleségem még talán meg is
sértődik.
- Ejnye, hát
nem érted, mit beszélek?! - kiáltott a Nyúl. - Kezem-lábam mozdítani sem bírom.
- Ha nem
jössz, úgy is jó - vont vállat a Róka. - De aztán lesheted, amíg még egyszer
meghívlak ebédre!
-
Megsüketültél? - kérdezte dühösen a Nyúl. - Talán meg is vakultál? Nem látod,
milyen bajba jutottam?
De erre már
elnevette magát a Róka. Úgy nevetett, hogy meg sem állt a négy lábán; levetette
magát a földre, ott hempergett a porban, és közben rázta a nevetés.
A Nyúl csak
most kapott észbe. Megnézte jól, hogy mi az, ami a kezét-lábát fogva tartja
(bárcsak nézte volna meg előbb!), és látta, hogy nem más, mint egy baba formára
gyúrt nagy darab fekete szurok.
Nem kellett
sokáig törnie a fejét, hogy rájöjjön: most az egyszer a Róka járt túl az ő
eszén.
Nem szólt
egy szót sem, mert tudta, hogy a Rókától hiába várna segítséget. Csak ült, csak
ült a szurokbabával az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig csak hempergett,
hempergett a porban, és nevetett, nevetett, mintha sohasem akarná abbahagyni.
Rémusz bácsi felállt a padról.
- Vége? -
kérdezte a Kisfiú.
- Vége -
felelte az öreg. - Mára vége.
- Azt
mondtad, hogy a Róka nem fogja meg a Nyulat! - szólt csalódottan a Kisfiú.
- Nem is a
Róka fogta meg - mondta Rémusz bácsi -, hanem a szurokbaba.
- De a
szurokbabát a Róka csinálta! - ellenkezett a Kisfiú.
- Az igaz -
bólintott az öreg néger. - De azért nincs baj. Hiszen a Róka még a porban hempereg,
egy ujjal sem bántotta a Nyulat.
- Akkor a
Nyúl még megszabadulhat? - kérdezte aggódva a Kisfiú.
- Persze
hogy megszabadulhat.
- Mert olyan
nagyon okos?
- Azért -
mondta Rémusz bácsi. - Hanem úgy hallom, hogy anyád a nevedet kiáltja. Eredj
gyorsan vacsorázni!