A Futrinka utca végén, szinte már a mezőn, ócska, molyette kalap hevert. Ez
alatt a kalap alatt tanyázott Manófalvi Manó, a madárijesztők barátja.
Régebben a kalap is egy madárijesztő fején díszelgett, de amióta Manófalvi Manó
megörökölte, és házszámtáblát szerelt rá, ház lett belőle.
Sajnos, október végén, egy este a szél elfújta a kalapot házszámtáblástól, és
Manófalvi Manó födél nélkül maradt.
Más lakás után kellett néznie.
Szerencsére talált a mezőn egy jókora sütőtököt, aminek a cinkék már kivájták a
belét.
- Ez megteszi! - vélekedett a manó. - Korántsem lesz olyan meleg, mint a kalap,
de legalább nem fújhatja el egykönnyen a szél.
Fakéregből ajtót, ablakot mesterkedett a tökre, ablaküveg is került egy törött
palack cserepeiből. Tűzhelyet agyagból tapasztott, s egy rozsdás cső lett a
kémény.
Az agyagból tapasztott tűzhely - ha jól megtömték kukoricacsutkával - csak úgy
ontotta a meleget.>
"Már nem is bánom, hogy a kalap elröpült a fejem fölül - gondolta
Manófalvi Manó a tűz mellett üldögélve. - Ez a tökház jóval melegebb lakásnak
ígérkezik."
Egy baj volt csupán: a tökházat mindenki meg akarta enni, aki csak arra járt
vagy repült. Manófalvi Manónak unos-untalan fel kellett tápászkodnia a jó meleg
kuckóból, hogy a varjakat, pockokat, nyulakat elriogassa.
- Nem látjátok, hogy ebben a tökben laknak? - kiabálta mérgesen,
lúdtollseprűjével hadonászva. - Ez nem megennivaló!
Lámpagyújtás után nemigen háborgatták, mert a tökházikó ablaka messzire
világított, s még a legvaksibb vén varjúnak is feltűnt, hogy amiben lámpa ég,
az nem ehető. Manófalvi Manó ilyenkor nyugodtan nekiülhetett újságot olvasni.
Egy este épp a híreknél tartott ("...leugrott a mozgó kerékpárosról, és
megütötte magát Bolha Barnabás szalmafalvi lakos..."), amikor kintről
csámcsogást hallott.
Ugyan ki csámcsoghat odakint? Manófalvi Manó el sem tudta képzelni. Mikor
azonban a tökházikó falán lyuk keletkezett, s a csámcsogást már úgyszólván a
szobában lehetett hallani, Manófalvi Manó rádöbbent, hogy valaki - lámpavilág
ide, lámpavilág oda - megint belerágott a tökbe. Felkapta a seprűt, és
kirohant.
Egy induri-pinduri malac rágta a házat. Manófalvi Manó még soha életében nem
látott ilyen hitvány kis malacot. Nem is teketóriázott vele sokat: egyszerűen
odébb söpörte.
A kismalac gurult, és torkaszakadtából visított:
- Ui, ui, ui!
- Majd adok én neked másnak a házát bekebelezni! - fenyegette Manófalvi Manó a
seprűjével.
A malacka bánatosan nyöszörgött:
- Éhes vagyok! Már órák óta nem ettem!
- Akkor sem kell fölfalni a házamat! Különben is adhatok neked kukoricalepényt.
Tessék, kerülj beljebb!
Kukoricalapény! Édes, drága kukoricalepény...
Fél perc múlva csámcsogástól visszhangzott az egész tökház.
- Ez aztán ízlik nekem! - mondta a kismalac két harapás között.
- Ne beszélj teli szájjal! - figyelmeztette a manó. - És főleg ne csámcsogj!
Evés közben szíveskedjél csukva tartani a szádat!
A kismalac szelíd mosollyal nézett rá:
- Hiszen úgy nem lehet enni!
- Dehogynem! - biztatta a manó. - Próbáld csak meg!
Rövid kísérletezés után a kismalac megállapította, hogy csakugyan lehet csukott
szájjal enni. Mire ezt jól begyakorolta, elfogyott az egész tál délről maradt
kukoricalepény.
- Úgy jóllaktam, mint a duda! - dőlt hátra a kismalac szuszogva. - Még el is
álmosodtam.
Manófalvi Manó megsimogatta a feje búbját.
- Aztán ha hazamégy, otthon is jusson eszedbe, hogy szépen kell enni!
Erre a kismalac váratlanul sírva fakadt:
- Ui, ui, ui!
- Szent Szilvamag! - kiáltott Manófalvi Manó. - Most meg ki bántott?
- Senki! - szipákolt a kismalac. - Csak eszembe jutott, hogy nekem nincs is
hova hazamennem...
- Ejha! Hát nincs otthonod?
- Ni... nincs... Elkergetett a gazda, mert azt mondta, olyan kicsi vagyok, mint
egy szem mazsola. És belőlem úgysem lesz soha tisztességes disznó!
A derék manó szíve megesett a kismalacon. Azt mondta hát neki:
- Tudod mit, te Mazsola? Maradj itt nálam! Úgyis mindig egyedül vagyok, s
hacsak nem fúj erre a szél egy-egy újságlapot, bizony sokat unatkozom magamban.
A kismalac hirtelen szólni sem tudott örömében. Orrocskáját beletörölte Manófalvi
Manó nadrágszárába, és összevissza röfögött:
- Manócska, kedves Manócska, de jó, hogy itt maradhatok! Hova is mentem volna,
mivé is lettem volna?
A nagy örvendezés után közös erővel betapasztották a lyukat, amit Mazsola
rágott a tökhéjon. Igaz, Mazsola inkább csak nézte, hogyan dolgozik Manócska.
Nagyon álmos volt már.
El is aludt a kályhalyukban.