Hallottatok-e a lányról, aki a kenyérre hágott, hogy
be ne sározza kényes cipellőjét? Ha hallottatok, tudjátok azt is, hogyan járt
az a lány. Hiszen megírták, s ki is nyomtatták.
Szegény sorban nőtt fel, de rátarti volt és páváskodó,
s kemény szívű is; korán kibújt a szög a zsákból, ahogy mondani szokás. Már
tipegő gyermek korában abban lelte mulatságát, hogy legyeket fogdosott össze,
kitépte a szárnyukat, és csúszómászó férgeket csinált belőlük. Cserebogarakat,
ganajtúrókat is fogott, tűt szúrt a hátukba, aztán egy zöld levélkét vagy
papírszeletet tartott a lábuk alá; a kínlódó bogarak kaparták, forgatták,
megfogóztak benne, azt hitték, így megszabadulhatnak a tűtől.
- Nicsak, olvas a cserebogár! - tapsolt a kis Inge. -
Nézzétek, hogy forgatja azt a levelet!
Amikor hajadonná serdült, még keményebb szívű lett;
szép volt, de éppen ez volt a szerencsétlensége, ez okozta vesztét.
- De sokat vesződöm veled! - sóhajtozott az anyja. -
Kicsiny korodban, ha mással nem bosszanthattál, a kötényemre tapostál; attól
félek, egyszer még a szívembe taposol.
Bizony, meg is tette az a páváskodó leány!
Elkerült a falujából, beszegődött szolgálónak; a
gazdái nagyon szerették, s úgy bántak vele, mint édesgyermekükkel. Szép ruhában
járatták, és Inge úgy festett bennük, mint egy úri kisasszony. Most lett még
csak igazán kevély és rátarti!
Amikor letelt a szolgálat első esztendeje, azt mondta
neki a gazdája: - Úgy illenék már, Inge húgom, hogy végre meglátogasd a
szüleidet. Útnak indult hát a lány; nem a szíve vitte, csak a szép ruháit
akarta mutogatni odahaza. Amikor a faluja határába ért, észrevette
leánypajtásait, kik legényekkel mulatoztak a tó partján. De ahogy megindult
feléjük, egyszer csak megpillantotta az édesanyját: az erdő felől közelgett,
görnyedt hátán egy nagy nyaláb rőzsét cipelt, s leült egy kőre pihenni. Olyan
fáradt volt, olyan nyűtt ruhájú, mint egy öreg koldusasszony. Inge, amikor
meglátta, nyomban visszafordult: szégyellte, hogy neki, a cifra ruhás
kisasszonynak ez a rőzsecipelő, szegény asszony az anyja. Eszébe se jutott
bánkódni a tettén, csak bosszankodott.
Telt az idő, fél esztendő múlt el.
- Mégiscsak haza kellene menned, meglátogatni öreg
szüleidet! - mondta egy napon az úrnője. - Fogd ezt a szép fehér búzakenyeret,
vidd haza nekik, megörülnek majd.
Inge fölvette a legszebb ruháját, lábára húzta
legfényesebbik cipellőjét, fölcsippentette a szoknyája szélét, s elindult nagy
vigyázva, nehogy sár fröccsenjen a kényes cipőre, s ezt nem is veheti senki a
szemére. Hanem amikor odaért az ösvényhez, amely a lápon vezetett keresztül,
zsombékok és apró tócsák között, fogta a szép fehér kenyeret, és ledobta maga
elé a sárba, hogy arra lépjen, és ne érje sár a cipőjét. A fél lábával már rajta
állt a kenyéren, a másik még a levegőben volt, amikor a kenyér egyszer csak
süllyedni kezdett; süllyedt vele Inge is, már térdig, már derékig, s végül csak
a felszálló buborékok beszéltek róla, hogy valakit lerántott magához a láp.
Eddig a történet.
Hová jutott a páváskodó leány? A mélyben kotyvasztó
asszonyhoz került le, a láp asszonyához.
Ő a vízitündérek keresztanyja; a tündéreket mindenki
ismeri, dalt is költöttek, képeket is festettek róluk, de a láp asszonyáról
csak annyit tudnak az emberek, hogy nyári hajnalokon, amikor párolognak a
tocsogó rétek, ő kotyvaszt odalenn a boszorkánykonyhájában. Éppen oda került
Inge, a láp konyhájára, s ott bizony nem bírja ki sokáig az ember. Olyan bűzt
árasztanak az üstök, fazekak, hordók, hogy szédülni tőle; egymás hegyén-hátán
hever a sok edény, elállja az utat, s ha egy kis résen mégis kivergődik az
ember, nyirkos, hideg testű békák meg utálatos, kövér kígyók közé jut, amelyek
nagy seregekben gubbasztanak a konyha körül. Hát ide süllyedt le a kevély Inge,
a láp bűzös konyhájába, a nyálkás csúszómászók közé. Borzongott és dermedezett
az utálattól, de nem menekülhetett; lába odanőtt a kenyérhez, amely úgy húzta
lefelé, mint a mágnesvas a tűt.
A láp asszonya a konyhájában sürgölődött, kavart,
kotyvasztott vendégeinek: éppen aznap látogatta meg az ördög meg az öreganyja,
aki igen mérges természetű asszonyság volt, és sohasem pihentette ölben a
kezét. Kicsi bőrdarabkákat szabott, s azt az emberek cipőjébe dugta: az emberek
elvesztették tőle a nyugalmukat, hajszoltan futkostak, és nem tudtak
békességben maradni. Szőni is tudott: cselszövések hálóját szőtték fürge ujjai;
csipkét horgolt meggondolatlanul kiejtett szavakból; ártalmat és rontást vitt
szét a világba.
Amikor a kenyérre tapadt Ingét meglátta, orrára ütötte
a pápaszemét, és jól szemügyre vette.
- Szemrevaló lány! - mondta. - Add nekem a mai nap
emlékéül. Szép talpas szobor lesz az unokáim szobájában.
A láp asszonya odaajándékozta neki, s Inge a pokolba
jutott.
Végeláthatatlan csarnok volt a pokol; szédült az ember,
ha végignézett rajta. Szomjúságtól tikkadó emberek várták a szabadulást, de
ugyan várhatták a boldogtalanok! Kövér pókok futkostak közöttük, és örökétig
tartó hálót fontak a lábukra; erős volt az a háló, mint a lánc. Inge elborzadva
pillantott körül.
"Mi haszna, hogy szép fényes maradt a cipőm! -
gondolta szomorúan. - De nicsak, hogy bámul itt rám mindenki! Nem is csoda:
szép vagyok és finom a ruhám!" - S feléjük fordította a szemét; a fejét
nem tudta, mert a nyaka merev volt, mint a kő.
Nem gondolt rá persze, hogy a finom ruhája utálatos
mocsokkal lett tele a láp asszonyának boszorkánykonyháján: iszap csepegett
redőiből.
Sok baja közt az volt a legkínzóbb, hogy rettenetes
éhség gyötörte, s mégsem hajolhatott le, hogy törjön egy darabot a kenyérből,
amelyen állt. Bizony nem, mert a háta, a dereka, a karja kőmerevvé vált, olyan
lett a teste, mint egy eleven kőszobor, csak érezni tudott, mozdulni nem. Éppen
csak a szemét forgathatta, s jól láthatott mindent maga körül, de bár inkább
nem látott volna! Legyek lepték el, s hiába hunyorgatott, nem tudtak elröpülni,
mert azok a legyek voltak, amelyeket ő tett fürgékké gyermekkorában.
Gyötrelmeit még tetézte az éhség, a csillapíthatatlan, rettenetes éhség.
- Nem bírom ki soká! - nyögött fel, de azért bírta,
pedig nagyon soká tartott a kínszenvedés.
Egyszer csak egy forró könnycsepp hullott a fejére;
lepergett az arcán, le a kenyérre; aztán még egy, nyomában a harmadik, a
negyedik... Ugyan ki siratta a páváskodó leányt? Talán az édesanyja odafönn az
enyhe földi világban. Bizony, ő siratta, csakhogy az anyai fájdalom könnyei nem
válthatták meg Ingét, csak perzselték, és növelték szenvedéseit. Mardosó
éhségét még kegyetlenebbé tette, hogy kenyeret érzett a lába alatt. Végül már
csak roppant üresség volt benne; vékony, üres nádszálnak érezte magát, amely
magába szív minden hangot odaföntről. Tisztán hallott minden szót, amit fent a
földön ejtettek róla, és fájdalmas, kemény ítélet volt, amit hallott. Az
édesanyja szíve majd megszakadt fájdalmában, siratta is szívből a lányát, mégis
azt mondta róla - Rosszra vitt a kevélységed, Inge! Hogy megszomorítottad öreg
anyádat!
Odafönt mindenki tudott a bűnéről; hallottak róla,
hogy ráhágott a kenyérre, és lerántotta magához a láp asszonya. A kondás vitte
szét a hírét; mindent látott a közeli dombról.
- Inge, Inge, hogy megbúsítottad anyádat! De én
tudtam, hogy ez lesz a vége! - sóhajtozta a szegény öregasszony.
- Bár sose születtem volna a világra! - nyögte
kínlódva a lány. - Hiába sóhajtozik az anyám, nem segíthet rajtam.
Hallotta azt is, hogy emlegették a gazdái, akik úgy
bántak vele, mint édes gyermekükkel. - Kemény szívű, gonosz teremtés volt!
Lábbal tiporta isten adományát, nem becsülte meg; hosszú lesz a bűnhődése!
- Mért nem neveltek a jóra? - vádolta őket Inge. -
Mért nem verték ki belőlem a rosszat?
Hallotta, hogy dalt költenek róla, rímbe szedték
gonoszságát, és széltében-hosszában énekelték. A dal címe ez volt: A páváskodó
leány, aki kenyérre hágott, mert féltette kényes cipellőjét.
"Jaj, mennyit kell hallanom róla! Pedig elég
bajom van anélkül is! - gondolta türelmetlenül Inge. - Vajon a mások bűneit is
ilyen keményen ítélik meg? Sok büntetést kellene akkor kiszabni! Jaj, meddig
tart még?"
S a szenvedés csak megkeményítette a lelkét; keményebb
lett, mint kővé merevült teste.
"Itt nem lehet megjavulni! Nem is akarok, nem is
akarok!" - hajtogatta.
Düh lobbant benne, s még tetézte kínjait. Haraggal
gondolt a föntiekre:
"Legalább tudják kin köszörülni a nyelvüket! Jaj,
micsoda kínszenvedés!"
Odafönt még a gyerekek is az ő históriáját beszélték,
s csak így emlegették: az istentelen Inge. - Gonosz volt és csúnya - mondták -,
úgy kell neki!
Egy napon, amikor a legjobban kínozta az éhség, megint
a nevét hallotta a földről: az ő történetét beszélték el egy ártatlan
leánykának. A kislány, amikor a cifrálkodó, kemény szívű Inge históriáját
meghallotta, sírva fakadt.
- Ő már soha-soha többé nem jöhet fel? - kérdezte a
végén.
- Soha-soha többé - felelték neki.
- Akkor se, ha bocsánatot kér, és megígéri, hogy nem
teszi többet?
- De nem akar ám bocsánatot kérni!
- Úgy szeretném, ha bocsánatot kérne! - mondta a
kislány, és nagyon elszomorodott. - Még a játékaimat is odaadnám, ha
feljöhetne! Hogy szenvedhet szegény!
A kislány meleg szavai végre utat találtak Inge kemény
szívéhez; jólestek neki. Először történt, hogy odafönn szánakozott rajta
valaki, s nem a bűneit emlegette. Egy ártatlan leányka bánkódott miatta, és
könyörgött a szabadulásáért. Különös érzés fogta el Ingét, sírni szeretett
volna, de nem voltak könnyei.
Odafönt szálltak az esztendők, és mindig hoztak valami
újat; lenn nem változott semmi, Inge egyre kevesebbet hallotta a tulajdon
históriáját, a földön már alig emlegették. Egy napon sóhajtás hatolt le hozzá:
- Inge! Inge! Hogy megszomorítottad szegény anyádat! - Az édesanyja halálos
ágyán feküdt, ezek voltak az utolsó szavai.
Ólmos lassúsággal vonult az idő, s nem hozott egyebet;
csak szenvedést. Sok-sok esztendő telt el. Egy napon Inge megint a nevét
hallotta, s utána két fényes csillag jelent meg a feje fölött. Két szelíd szem
volt - most csukódott örök álomra odafenn a földön. A hajdani leánykából, aki
szívből megsajnálta Ingét, sírba hajló öregasszony lett, most szólította
magához az isten; amikor a haldokló eltűnődött élete folyásán, eszébe jutott a
gyermekkorában hallott történet is, Inge története. Úgy felkavarta a lelkét,
hogy hangosan felkiáltott: - istenem, talán én sem voltam jobb, talán én is
lábbal tapostam, amit te adtál, csak nem tudtam róla! Ne hagyj elvesznem,
istenem!
Azzal lecsukódtak a szemei, s mivel Inge volt az utolsó
gondolata, hirtelen föltárult előtte a nagy titok: tisztán látta, hogy húzza le
Ingét a láp, hogyan bűnhődik odalenn.
Az elszállni készülő lélek végtelen szeretete győzött
a poklok kínjain. Inge, mintha kemény páncél pattant volna le a szívéről, gondolkozni
kezdett földi életén, sorra idézte minden cselekedetét, s megindultak szeméből
az enyhítő könnyek, amilyeneket sohasem sírt életében: a bűnbánat könnyei.
Akkor hirtelen egy fénysugár hatolt le hozzá a pokol mélységébe; vakító, erős
fénysugár, erősebb magánál a hóemberolvasztó napnál is. Rátűzött a lányra; Inge
kővé meredt tagjai lassan-lassan fölengedtek, olvadni kezdett szoborteste, s
amikor egészen eltűnt, egy szürke tollú kismadár született a helyébe.
Zegzugosan, mint a villám, felröppent a földi világba; félt, reszketett
mindentől, ami körülvette, és szégyellte magát minden teremtett lélek előtt.
Keresett is nagy sietve búvóhelyet egy leomlott fal sötét kis szögletében. Ott
meghúzódott, tollát borzolva gubbasztott; remegett minden ízében, némán nézelődött.
Beletelt egy jó darab időbe, míg észrevette, milyen szép is körülötte a világ.
Üdítőn áramlott a levegő, odafönt a hold tányérja fényeskedett, a fák, bokrok
virágai édes illatot ontottak álmukban. Most már kényelmes búvóhelyének is
örülni tudott a szürke tollú kismadár, elgyönyörködött tiszta, finom kis
tollaiban. Csöndes boldogság járta át a szívét, és szeretett volna énekelni
róla, de nem tudott; pedig úgy zengett volna, mint tavasszal a fülemüle meg a
rigó! De a természet, amely még a bogarak néma hálaadását is érti,
meghallotta a szürke kismadár el nem énekelt énekét is.
Ahogy múltak a napok, a hetek, egyre hangosabban
zengtek a kismadár szívében ezek az énekek, de a torkán nem áradhattak ki
addig, amíg valakinek a jó cselekedete életre nem kelti őket.
Elközelgett karácsony ünnepe. Egy parasztember karót
vert le a háza előtt, s rákötözött egy kéve zabot, hadd legyen karácsonyra
terített asztaluk az ég madarainak is, hadd lakomázzanak az örömünnepen.
Verőfényes reggellel virradt fel karácsony napja.
Egész sereg fázó kismadár lepte el a zabkévét, csiripeltek, és boldogan
lakmároztak. Egyszer csak gyönge csiripelés hangzott fel a leomlott fal
zugolyából is - a kis szürke madárnak adta vissza a hangját a parasztember jó
cselekedete.
Csikorgó, hideg napok jártak, befagytak a vizek,
ínségesen tengődtek a vadak, a madarak. A szürke tollú kismadár - veréb volt,
hiszen tudjátok - kiröpült az országútra, ott keresgélt szemet, talált is
itt-ott a szántalpak nyomában, morzsát is lelt a házak környékén, de ő maga
alig csipegetett belőle; összecsiripelte éhes társait, hogy azok is
jóllakhassanak. Elszállt a városokba, letelepedett az ablakokba, s ahol jószívű
emberek morzsát szórtak a párkányra, ő beérte a legkevesebbel, társait tartotta
jól.
A hosszú télen annyi morzsát szedegetett föl, és
juttatott az ínséges verébnépnek, hogy éppen kitelt volna belőle az a kenyér,
amelyikre ráhágott valamikor sok-sok esztendeje a kevély Inge. Amikor meglelte,
és odaadta egy éhes kismadárnak az utolsó morzsát, amely még hiányzott volna a
kenyérhez, hirtelen megrázta magát; szürke szárnyai helyén hófehér, karcsú
szárnyak nőttek, s egyszerre kitárultak.
Ott repül egy tengeri fecske! - kiáltották a gyerekek,
amikor elsuhant fölöttük. Aztán a tenger fölé ért, leereszkedett, megmerült a
vízben, s újra fölszárnyalt a tündöklő nap felé. Hófehér tollai fénylettek a
napsugarakban. Akik látták, máig is azt beszélik, hogy egyenest a napba repült.