Volt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia.
A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket
Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem
tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már
szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből!
Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment soká.
Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre.
Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:
- Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek
csak azt kell mondanod: teríts, teríts, asztalkám - és lesz rajta mindenféle!
Elfogadod?
- Márhogy én? Aki a hegyet megette volna kenyérrel?
El, el!
Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy
bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki:
- Teríts, teríts, asztalkám!
Hát lett azon annyi minden, ennivaló, innivaló, hogy
Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de
úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát,
oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett az asztallal.
Jóllakott, aztán kért egy pohár bort.
De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit
csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő
kocsmájában olyan volna!
Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen
elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy
másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.
Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg
haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.
- No, lássuk! - azt mondják. - Épp jó éhesek vagyunk,
mint mindig!
Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy „Teríts,
teríts, asztalkám!”, de biz az nem terített. Az egész család meg már várta,
hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek érezték a
hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.
Elindult most már a második gyerek, a Csupaháj. Az is
ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Öt is megfogadták egy
esztendőre Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.
- Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt
van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: „Tüsszents, tüsszents, csacsikám!”
- s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz! Elfogadod?
- Egy ilyen jószágot?
Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult
vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe
fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a
szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki:
- Tüsszents, tüsszents, csacsikám!
A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett
tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért
a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt.
De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor
észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is
elcserélte egy másikkal.
Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele,
hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony
egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el
szárazon, őt is jól elverték.
Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik
gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt.
Ez is elvetődött az öregemberhez. Öt is felfogadták
egy esztendőre szolgának.
Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:
- Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt
van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: „Ki a zsákból,
furkócskám!” - s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.
Málészáj a hóna alá vette a furkót, és elindult vele
hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt.
Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de
Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett
lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig
becsukatja. Erre Málészájt is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt
mondta:
- Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocsmárost!
A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak,
és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből,
elkezdett jajgatni:
- Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok
mindent, amit a bátyáidtól elloptam!
Málészáj csak nagyot nézett.
- Mit lopott el kend az én bátyáimtól?
- Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat!
De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt
is. Azt mondja Málészáj:
- Jó, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor
nem bántlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba!
A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt
meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.
Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek,
hogyan szerezte vissza az asztalt is meg a szamarat is. Volt már mit enni meg
inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon
boldog lett.