amelyben Ipiapacsról, a hírhedett rablóról kiderül,
hogy szerencsére nagyszerű gömbérzéke van
hogy szerencsére nagyszerű gömbérzéke van
Szerencsére
volt az udvari népség között egy öregasszony, aki tudott a Hétfejű Tündérről.
- Tudod mit
- mondta Árnikának -, menjetek el a Hétfejű Tündérhez. Ha senki más, akkor ő
tud segíteni rajtatok.
- Hol lakik?
- kérdezte Árnika.
- Azt bizony
nem tudom - mondta az öregasszony.
- Nem baj,
majd megtaláljuk - mondta Dzsoni -, ha a világ másik végén lakik, akkor is
megtaláljuk.
Nem sokat
teketóriáztak, elbúcsúztak Östör királytól, el a főudvarmestertől, el az udvari
főszámolnoktól, a királyi udvar aprajától-nagyjától, s elindultak.
- Az a jó,
hogy éjjel-nappal tudunk menni - mondta Árnika.
- Már hogy
tudnánk éjjel-nappal - csodálkozott szegény Dzsoni -, aludni is kell valamikor.
- Ó, hát
abban nem lesz hiba - mondta Árnika. - Reggeltől estig én leszek ember, te meg
kacsa. A hónom alá csaplak és viszlek. Alhatsz közben, amennyit csak akarsz.
Este meg cserélünk, te csapsz a hónod alá, s viszel reggelig. Akkor meg én
alszom. Így aztán egy percig sem kell vesztegetnünk az időt. Meglátod, hamar
megtaláljuk a Hétfejű Tündért.
Nagyon
boldog volt szegény Dzsoni, hogy milyen okos menyasszonya van. S mivel éppen
beesteledett, Dzsoni lett az ember, Árnika a kacsa, szegény Dzsoni a hóna alá
csapta Árnikát, és elindult. Persze volt ám annyi esze, hogy a Százarcú
Boszorka nagy kerek erdejét messzire elkerülje.
Hét nap, hét
éjjel mentek szakadatlan, s egy árva lélekkel sem találkoztak.
- Mit
gondolsz, Árnika, jó felé megyünk? - aggodalmaskodott szegény Dzsoni.
- Ne félj,
Dzsoni - mondta Árnika -, ha nagyon akarjuk, megtaláljuk a Hétfejű Tündért.
- Nagyon akarják, ugye?
- Igen.
- És ha
valaki valamit nagyon akar, azt tényleg meg tudja csinálni?
- Azt
hiszem.
- Nem vagy
benne biztos?
- Hát nem is
tudom... abban vagyok csak biztos, hogy nagyon kell akarni.
Egy folyóparton mentek éppen - nappal volt, így Árnika vitte Dzsonit -, s nagy messze megláttak egy birkanyájat.
- Nicsak,
ott egy birkanyáj - mondta Árnika -, akkor ott pásztornak is kell lennie, s
talán útba tud igazítani bennünket.
Megtalálták
a pásztort, egy fa hűsében heverészett.
- Hétfejű
Tündérről még nem hallottam - rázta a fejét a pásztor -, de különben is azt
tanácsolom neked, kislányom, hogy ne menj erre tovább, ha kedves az életed.
- Miért? -
kérdezte Árnika.
- Mert ezen
a tájon garázdálkodik Ipiapacs, a hírhedett rabló - mondta a juhász. -
Elrabolja a kacsádat, meg téged is elrabol. Jobb lesz, ha visszafordulsz.
- Márpedig,
kedves bátyám - mondta Árnika -, én nem fordulhatok vissza. Akkor se, ha száz
Ipiapacs garázdálkodik is a környéken.
Azzal már
ment is tovább.
- Bátor lány
vagy, bátor - mormogta a juhász -, csak rá ne fizess.
Úgy
tetszett, bátran lépeget Árnika a kacsával - aki persze, jól tudjuk, nem volt
más, mint szegény Dzsoni -, de azért a szíve közepén ott homálylott egy
picinyke félelem: ej, csak ne találkozzon azzal az Ipiapaccsal, azzal a
hírhedett rablóval.
De bizony alig
gyalogolt fél mesebeli mérföldet, megzörrent ám mögötte egy bokor, ijedten
megpördült Árnika, jaj, ki az, hát egy marcona, bajszos ember ugrott elő a
bokor mögül.
- Pénzt vagy
életet! - mondta vérfagyasztó hangon.
- Jaj,
istenem, kedves Ipiapacs, te hírhedett rabló - mondta Árnika, mert persze,
rögtön tudta, kivel van dolga -, kegyelmezz, nincs nekem egy megveszekedett
vasam se!
- De kacsád
van - mondta Ipiapacs. - Akkor kacsát vagy életet!
Már lépett
is, hogy elvegye a kacsát Árnikától.
- Akkor
inkább az életem - mondta nagy elhatározással Árnika, és a háta mögé dugta
szegény Dzsonit.
Ipiapacs, a
hírhedett rabló hahotázni kezdett.
- Velem
akarsz te ellenkezni - hahotázott -, ha rád fújok, elszállsz, mint a pitypang
bóbitája.
- Árnika -
suttogta szegény Dzsoni -, változzunk át.
S Árnika már
mondta is:
- Legyek én
a kacsa, s szegény Dzsoni az ember. - S hopp, már úgy is volt.
Ipiapacs, a
hírhedett rabló kinyújtotta a kezét Árnika felé, már-már megragadta, amikor
legnagyobb ámulatára a gyenge lányka helyett egy jól megtermett, izmos
fiatalember állt vele szemben. Na, gondolhatod, leesett az álla. De azért
elordította magát:
- Ide a
kacsát!
Mire szegény
Dzsoni két akkora pofont adott Ipiapacsnak, a hírhedett rablónak, hogy
fölkiáltott tőle:
- Nagybőgő!
- ugyanis nagybőgőnek nézte az eget. „Ennek fele sem tréfa!” - gondolta, és
futásnak eredt. De tisztes távolságból visszakiáltott: - Ezt még megkeserülöd!
Összeszedem a bandámat, és úgy ellátjuk a bajodat, hogy arról kódulsz!
Szedte a
lábát szegény Dzsoni, néha még futott is.
- Amíg ki
nem érünk Ipiapacs területéről, addig most már végig én maradok az ember, és te
a kacsa - mondta Árnikának - én azért talán jobban el tudok velük bánni.
Pedig dehogy
tudott velük elbánni! Estefelé már hallotta a hujjogatást, füttyögetést,
ágrecsegést - jött a rablóbanda.
- Ott van! -
kiáltott Ipiapacs. - Elejbe!
Körülfogták
szegény Dzsonit, s hiába küzdött emberül, nem bírt a tizenhárom rablóval.
Összekötözték, elcipelték a tanyájukra, és bedobták egy nagy vasketrecbe a
kacsájával együtt. Örömtáncot roptak a ketrec körül, és azt mondta Ipiapacs, a
hírhedett rabló:
- Most aztán
itt heverhetsz reggelig. Addig kitalálunk neked valami jó kis büntetést.
- És
reggelire kacsapecsenyét eszünk - tette hozzá az alvezér.
Elcsendesedtek
a rablók, aludni tértek. Csak szegény Dzsoninak nem jött álom a szemére; jaj,
hát ez lesz az életük vége, a rablók végeznek velük! Nem aludt Árnika se, de
szerencsére kesergés helyett úgy járt az esze kereke, mint a motolla.
- Te Dzsoni
- suttogta.
- Tessék?
- Megszökünk.
- Ebből az
erős vasketrecből? Ugyan már! - legyintett Dzsoni.
De Árnika
tudta már, mit kell csinálni. Fogta magát, kibújt a rácson. Könnyen megtehette,
hiszen kacsa volt. S akkor már szegény Dzsoni is megértette. Ó, de okos vagy
te, Árnika! Elmondta a varázsszót, Árnika emberré változott, Dzsoni meg
kacsává. Nem volt egyéb dolga Dzsoninak, mint kibújni a rácson. S már mehettek
is.
- Látod,
Dzsoni - mondta Árnika -, minden rosszban van valami jó.
- Tényleg minden rosszban van valami jó?
- Azt
szokták mondani.
- Most igen
vagy nem?
- Sok rossz
van, amiben van valami jó, de van fenékig rossz is.
- Ha például
elvágom az ujjam, abban mi a jó?
- Abban az a
jó, hogy megtanulod, hogy a késsel óvatosan kell bánni, és azt is megtudod, mi
a fájdalom.
- És abban,
hogy a Vincze Jenő bácsi meghalt, abban mi a jó?
- Abban
semmi. Az fenékig rossz.
Újra szegény Dzsoni változott emberré, és sietett, ahogy a lába bírta. De hajnaltájt észrevették ám a rablók, hogy üres a ketrec, nosza, futásnak eredtek, üldözőbe vették szegény Dzsonit. S bizony délfelé már ott voltak a nyomában, egykettőre utolérték. Éppen egy dinnyeföld közepén járt szegény Dzsoni, s mivel okosabb nem jutott eszébe, a dinnyékkel kezdte hajigálni Ipiapacsot és bandáját. Na és lássál csodát, a rablók olyan ügyesen kapták el a dinnyéket, hogy egy se törött össze, fejjel, lábbal könnyedén szelídítették meg a röpködő dinnyéket, akár a legjobb futballisták a pályán a labdát. Ámulva nézte őket szegény Dzsoni, a rablók meg biztatták:
- Dobálj
még, ez nagyon jó játék!
- Nahát -
mondta szegény Dzsoni -, hogy nektek micsoda csudálatos gömbérzéketek van!
- Micsodánk?
- kérdezte Ipiapacs, a hírhedett rabló.
-
Gömbérzéketek - ismételte meg szegény Dzsoni -, belőletek egy nagyszerű
futballcsapat válna.
Csak néztek
a rablók. Futball? Az micsoda?
Szegény
Dzsoni nagy hirtelen összeeszkábált egy rongylabdát, s megtanította a rablókat
a futball szabályaira.
- Mi az,
hogy kézzel nem szabad a labdához érni - harciaskodott Ipiapacs, a hírhedett
rabló -, nekem mindent szabad!
- Lehet,
hogy különben mindent szabad - magyarázta neki szegény Dzsoni -, de a
futballban kézzel érni a labdához tilos, mert szabadrúgás jár érte.
Végre aztán
Ipiapacs is megértette, hogy nincs játék szabályok nélkül, beletörődött, hogy ő
sem érhet kézzel a labdához. Játék közben meg már nem is bánta, mert rájött,
hogy olyan ügyesen bánik a labdával lábbal, hogy jobban se kell. Belemelegedtek
a rablók a játékba, játszottak boldogan. Nem csoda, hogy boldogok voltak, még
soha életükben nem játszottak, most ismerték meg a játék örömét. Jó sokára
fáradtak bele, akkor aztán Ipiapacs intett.
- Na ebből
nem élünk meg - mondta -, most veled végzünk, és irány rabolni, fosztogatni,
betörni, útonállni!
- Hogyhogy
nem éltek meg ebből?! De mennyire, hogy megéltek - mondta szegény Dzsoni.
- Miből?
Ebből a játékból? - hitetlenkedett Ipiapacs.
- Ebből hát.
Hiszen olyan jól játszotok, hogy a világ bármelyik csapatát le tudjátok győzni.
- Na, de
mire megyünk vele - akadékoskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló -, győzünk,
győzünk, de miből élünk?
- Fényesen
megéltek belőle - mondta szegény Dzsoni. - Sok pénzt kaptok a játékotokért.
- Hiszi a
piszi - mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló.
Szegény
Dzsoni azonban nem hagyta annyiban, addig magyarázott nekik, amíg kapiskálni
nem kezdték a rablók, hogy igaza van.
- Csak
borotválkozzatok meg, mosakodjatok, öltözzetek rendesebb ruhába - mondta nekik
szegény Dzsoni. - A többit majd én intézem.
Klakkba-frakkba
vágták magukat a rablók, s bevonultak szegény Dzsonival a legközelebbi városba.
- Ez az én
futballcsapatom - mondta a városiaknak szegény Dzsoni -, bármelyik csapatotokat
legyőzi.
- Nocsak,
nocsak - mosolyogtak a városiak -, nem tudod, hogy a mi városunk csapata a
Világhírű SC? Egy tucat gólt rúgnak ezeknek a kutyaütőknek.
- Na,
fogadjunk ezer aranyban, hogy legyőzzük őket - mondta szegény Dzsoni.
- Fogadjunk
- mondták a városiak.
- Jaj -
suttogta Árnika -, honnan veszel ezer aranyat, ha kikapnak Ipiapacsék?
- Ne félj
semmit - mondta szegény Dzsoni -, olyan ügyesek ezek, mint az ördögök.
- De
nincsenek edzésben - akadékoskodott Árnika.
- Még hogy
ők nincsenek edzésben - mosolygott szegény Dzsoni -, hiszen őket kergette hét
ország pandúrja. Futottak annyit, hogy többet se kell. Rövid távon is meg
hosszú távon is. Majd meglátod, hogy bírják a futást.
Másnap
délutánra tűzték ki a mérkőzést. Tömve volt a stadion, ember ember hátán.
Kifutott a Világhírű SC, düllesztették a mellüket a fiúk, na, most ők úgy
nyernek itt ezer aranyat, mint a sicc. Kifutottak Ipiapacsék is. A
főpandúrkapitány is ott ült a lelátón, összehúzott szemmel nézte Ipiapacsot.
- Ez a
középcsatár nekem valahonnan nagyon ismerős - mondta az alpandúrkapitánynak.
- Nekem is -
mondta az alpandúrkapitány.
Megkezdődött
a mérkőzés. Na, még olyat nem látott a Világhírű SC! A rablók nem ismertek
elveszett labdát, száguldoztak, mint a gyorsvonat. Ipiapacs, a nagy hírű rabló
olyan cseleket mutatott be, hogy tátva maradt a nézők szája.
Kilenc nullra
győztek Ipiapacsék. Ipiapacs, a hírhedett rabló egymaga öt gólt rúgott. A mérkőzés
után Ipiapacs markába számolták az ezer aranyat. Hinni sem akart a szemének.
- A
legsikeresebb rablásunk se hozott ennyi pénzt - suttogta boldogan szegény
Dzsoninak. - A fene se lesz rabló ezután!
Így lett
Ipiapacsból, a hírhedett rablóból Ipiapacs, a hírhedett középcsatár.
- Mondd
csak, hogy is hívnak téged? - kérdezte szegény Dzsonit.
- Szegény
Dzsoninak - mondta szegény Dzsoni.
- Nagyszerű
- örvendett Ipiapacs, a hírhedett középcsatár -, hálából rólad nevezzük el a
csapatunkat. Mától fogva mi vagyunk a Szegény Dzsoni SC.
És úgy is
lett. Majd ha megtanulsz olvasni, és végigböngészed a régi, megsárgult
újságokat, megtalálod bennük, hogy a Szegény Dzsoni SC a világ minden
futballcsapatát könnyedén legyőzte, megnyerték az Európa-kupát, a Világ-kupát,
az Óperenciás-kupát, és a Kupa-kupát is megnyerték.
- Ha ezek az Ipiapacsék ilyen jól tudtak futballozni, akkor miért lettek rablók? Miért nem futballoztak kezdettől fogva?
- Mert nem
tudták magukról, hogy tudnak futballozni. Szegény Dzsoni vette észre, hogy
milyen ügyesek. Ő segített rajtuk.
- Az emberek
nem tudják magukról, hogy miben ügyesek?
- Nagyon
sokszor nem tudják. Mással foglalkoznak, mint amihez tehetségük van.
- Pedig
mindenkinek van valamihez tehetsége?
- Igen.
Mindenkinek.
- Ez biztos?
- Egészen
biztos.
- Nekem
például mihez van tehetségem?
- Majd ha
megnősz, kiderül.
- És most
semmi tehetségem nem derül ki?
- De igen.
Nagyon jókat tudsz kérdezni.
- Most akkor
azt kérdezem, hogy megtalálják-e végre Árnikáék a Hétfejű Tündért?
- Ha akarod,
megtalálhatják, de akkor vége lesz a mesének.
- Még egy
kicsit ne legyen vége, jó?
- Én is úgy
gondoltam. Mert még találkoznak a Rézbányai Győzővel.
- Ki az a
Rézbányai Győző?
- Egy
alacsony, köpcös, szemüveges ember. Egy nagy, virágos rét közepén lakik, s azt
lesi, hogy végre arra jöjjön egy ember, de az emberek nagy ívben elkerülik
Rézbányai Győzőt.
- Miért,
gonosz ember az a Rézbányai Győző?
- Egy
picurkát se. Csak éppen mindenért megsértődik.