Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak
ismerte, mindenki kedvelte, de legjobban mégis a nagymamája szerette: a világ
minden kincsét neki adta volna. Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A
kislánynak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is
nevezték róla Piroskának.
Piroskáék bent laktak a faluban, nagymama pedig kint
az erdőben, egy takaros kis házban.
Egy szép napon azt mondja Piroskának az édesanyja:
- Gyere csak, kislányom! Itt van egy kalács meg egy
üveg bor, vidd el a nagymamának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni
neki. Indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne
szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és
akkor mit iszik a nagymama! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a
szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj.
- Bízzad csak rám, édesanyám, minden úgy lesz, ahogy
mondod - felelte Piroska az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak
indult. Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más,
mint a farkas.
- Jó napot, Piroska! - köszönt rá a kislányra.
Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte:
- Neked is, kedves farkas! - Nem tudta még, milyen
alattomos, gonosz állattal van dolga.
- Hová ilyen korán, lelkecském? - szívélyeskedett
tovább a farkas.
- Nagymamához.
- Aztán mit viszel a kosaradban?
- Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó
nagymama gyönge is, beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap
tőle.
- És hol lakik a nagymama, Piroska?
- Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan
ismered a házát, mogyorósövény van körülötte.
- Persze, persze, most már emlékszem rá; talán
negyedóra járásra van innét.
"Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az
öreg! - gondolta magában a farkas, és a szeme sarkából végigmustrálta a
kislányt. - De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt
megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a
bendőmbe!"
Egy darabig együtt mentek, aztán a farkas egyszerre
csak felkiáltott:
- Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít
körülöttünk! Én a helyedben bizony szednék egy szép csokrot a nagymamámnak!
Piroska szétnézett: valóban, a fák alja tele volt
szebbnél szebb erdei virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak,
hogy öröm volt hallgatni.
"Igaza van ennek a farkasnak - gondolta a lányka
-, nem is hittem volna róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem
kell sietnem; nagymama biztosan örülni fog a virágnak."
Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka
virágot, egyik szálat a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre
beljebb; mert valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az
a másik még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és
mélyebbre került az erdőben.
A farkas megvárta, míg a lányka eltűnik a bozótban,
akkor aztán szaladt egyenest a nagymama házához, és bekopogtatott.
- Ki az? - kérdezte a nagymama az ágyból.
- Én vagyok, Piroska - felelte a farkas olyan vékony
hangon, amilyet csak ki tudott szorítani magából. - Nyisd ki az ajtót, hoztam
neked friss kalácsot, finom bort!
- Nincs kulcsra zárva - mondta az öregasszony -, csak
a kilincset kell lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni.
A farkasnak se kellett kétszer mondani: benyitott,
odarohant az ágyhoz, és se szó, se beszéd, bekapta a nagymamát.
- Ezzel hát megvolnánk - mondta elégedetten -, lássuk
a következő fogást.
Ott volt a széken a nagymama ruhája, főkötője szép
rendben ahogyan az este letette. A farkas magára kapta a szoknyát, belebújt a
réklibe, föltette a főkötőt, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól
magára húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki
belőle, és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg
Piroska meg azalatt csak szaladt virágtól virágig,
hallgatta a madárszót, figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a
nagymama, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe.
Nosza, útnak eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt
a mogyorósövényes kis ház.
- Nagymama! - kiáltotta már messziről. - Nagymama! Én
vagyok itt, Piroska!
Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja
tárva-nyitva; de aztán azt gondolta: "Szegény nagyanyó biztosan nagyon
várt már; nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha jövök." Belépett a
szobába, de valahogy odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s
tudta, csak egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott:
- Jó reggelt kívánok, nagyanyókám!
Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló
nyögdécselést halott volna.
- Nagymama, mi bajod? - kiáltotta ijedten Piroska, és
elrántotta a függönyt.
Szegény öreg nagyanyó ott feküdt az ágyban nyakig
betakarva, és olyan, de olyan furcsa volt!
- Ej, nagymama, de nagy a füled! - csapta össze
Piroska a kezét.
- Hogy jobban halljalak! - hangzott a felelet, de az
is olyan különösen, olyan reszelősen, hogy a kislány rá sem ismert.
- Ej, nagymama, de nagy a szemed!
- Hogy jobban lássalak!
- Ej, nagymama, de nagy lett a kezed!
- Hogy jobban megfoghassalak!
- Ej, nagymama, de szörnyű nagy a szád!
- Hogy jobban bekaphassalak!
Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkas
az ágyból, és bekapta szegény kis Piroskát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte,
visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy
rezegtek tőle a kis ház ablakai.
A vadásznak éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta
a nagy fűrészelést, csodálkozva állt meg. "Ejnye, hogy horkol ez az
öregasszony - gondolta. - Csak nincs valami baja?"
Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy
a farkas fekszik benne!
- Megvagy, vén gonosztevő! - kiáltotta. - Mennyit
kerestelek!
Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már
elhúzta a ravaszt, de akkor eszébe jutott: hátha a farkas megette a nagymamát!
Nem lőtt rá, hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó
hasát, és kiszabadította Piroskát is meg a nagymamát is. Szegény öreg alig
pihegett már; Piroska meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott:
- Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!
Köveket hoztak, megtömték velük a farkas hasát, aztán
a vadász összevarrta a bőrét. Az ordas nemsokára fölébredt. Odébb akart állni,
de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott,
elterült, és kiadta a páráját.
Akkor az erdész megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a
bundáját. Nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle.
Piroska pedig megfogadta:
- Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok
be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta.
És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem
volna. Mert - így beszélik - Piroska egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot
vitt az erdőbe a nagymamának, és útközben találkozott egy másik farkassal.
Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a
kislányt az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan
szólítgatta is, Piroska most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett
egyenesen a nagymamához.
Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni
kezdte, mi történt.
- Képzeld, nagymama, megint találkoztam egy farkassal!
Tisztességgel köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért.
Ha nem nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna!
- Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk
törjön! - mondta a nagymama.
Csakhamar kopogtatott is a farkas.
- Nyiss ajtót, nagyanyó, én vagyok itt, a kis unokád,
friss kalácsot, finom bort hoztam!
Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkas
egy ideig kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott.
Bosszúsan odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon,
kódorgott a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott
kivárja, míg Piroska este hazaindul; akkor - gondolta - majd utána lopakodik a
sötét erdőben, és fölfalja.
De a nagymama kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén.
Azt mondta Piroskának:
- Fogd a vödröt, kislányom, hurkát főztem tegnap, mit
álljon itt a leve, hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy
kőteknőbe!
Piroska nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel
a másik után, míg tele nem lett vele az öblös kőteknő.
Odafent a háztetőn a farkas orrát csakhamar megcsapta
a hurkaszag. Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát,
szimatolt, topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Addig izgett-mozgott,
míg egyszer csak megcsúszott; elvesztette az egyensúlyát, legurult a tetőről,
belepottyant a teknőbe, és megfulladt a hurkalében.
Meg is érdemelte!