Egyszer
volt, hol nem volt...
Volt egyszer
egy nagy, hatalmas császár, volt ennek a palotái mellett egy dús virágzatú, gyönyörűséges
kertje. Ez volt az ő nagy gondja-baja! Eladdig ilyen kertet senki se látott
arrafelé. Volt a kert végében egy almafa is, amelyik aranyalmát termett. De
mióta ez az almafája csak megvolt, nem tudott a császár érett almát enni róla,
mert miután látta virágba borulni, növekedni és pirosodni kezdeni,
éjszakánként odajött valaki, és éppen akkor lopta le az almákat, mikor azok
érni kezdtek. Nem tudta elfogni a tolvajt a birodalom egyik őre sem, de a
legválogatottabb katonák sem, akiket a király lesbe állított. Végezetül is,
eléállt a császár legnagyobbik fia, és azt mondta:
- Édesapám,
itt nőttem fel a te palotádban, sokszor sétáltam ebben a kertben, s a kert
végében levő almafán igen szép gyümölcsöket láttam. De egyszer sem tudtam
megkóstolni azokat. Most kezdenek érni, engedjed hát meg nekem, hogy ezeken az
éjszakákon én magam is őrködjem, s fogadom, hogy elcsípem azt a bitang
gazembert, aki bennünket fosztogat.
- Kedves
fiam - mondotta az apja -, annyi sok derék ember őrizte már hiába. Nagyon
szeretnék már legalább egy almát erről a fáról az asztalomon látni, hiszen sok
pénzembe került már idáig, azért hát beleegyezem, hogy őrt állj, jóllehet nem
hiszem, hogy sikerrel járj.
Akkor a
császár fia egy egész héten át őrt állott. Éjjel lesben állt, nappal pihent.
Hanem egy reggelen szomorúan tért vissza az apjához, és elmondotta neki, hogy
vigyázott, hogy őrködött éjfélig, mikor is olyan bágyadtság fogta el, hogy a
lábán sem tudott megállani, az álom úgy leteperte, hogy elvágódott, mint egy
halott, s nem tudott felébredni előbb, csak éppen akkor, mikor a nap már két
lándzsányi magasságba emelkedett. És akkor látta, hogy az almák odavannak.
Véghetetlen
volt az apja elkeseredése, mikor meghallotta ezt a történetet.
Kénytelen-kelletlen
csak várnia kellett még egy esztendeig, hogy a középső fiának is a kedvére
tehessen, mert ez kitartóan kérlelte az apját, engedje őt is, hogy őrt álljon,
s csakúgy fogadkozott, hogy majd ő elcsípi a tolvajokat, akik annyi búbánatot
okoztak neki.
Fordult az
idő, és érni kezdtek az almák. Akkor őrt állott a középső fiú is, de éppen úgy
járt, mint a nagyobbik testvére.
Az apja nagy
bánatában fejébe vette, hogy kivágatja a fát, de a legkisebbik fia, Prislea,
kéréssel állott elébe, s azt mondta:
- Édesapám,
annyi esztendőn át őriztetted ezt a fát, annyi bosszúságot szenvedtél miatta,
arra kérlek, engedjed meg, hogy ebben az évben én is szerencsét próbáljak.
- Lódulj
innen, te boldogtalan - mondotta a császár -, a nagyobbik testvéreid, annyi meg
annyi nagy vitéz, bajedzett ember semmit sem tudott tenni, éppen egy olyan
gyerkőcnek sikerülne, amilyen te vagy? Nem hallod, milyen rémségeket mesélnek a
testvéreid? Itt valami varázslatnak kell lennie.
- Én nem is
merészkedek arra - mondotta Prislea -, hogy elfogjam a tolvajokat, én csak azt
mondom, hogy én is próbálok valamit, ami bajt nem hozhat rád.
A császár
engedett, s még egy esztendeig nem vágatta ki az almafát.
Megérkezett
a tavasz. Az almafa még szebben virágzott, s még többet kötött, mint valaha. Örvendezett
a császár a virágok szépségének meg a nagy termésnek, hanem amikor arra
gondolt, hogy az aranyalmában ebben az esztendőben sem lesz része, megbánta,
hogy nem vágatta ki.
Prislea
sűrűn járt a kertbe, kerülgette az almafát, és egyre tervezgetett. Végül is
pirosodni kezdtek az almák. Akkor a császár legkisebb fia azt mondta:
- No, apám,
itt az ideje, őrt állok én is.
- Menj -
mondotta a császár -, de minden bizonnyal te is szégyenkezve fogsz
visszakullogni, mint a nagyobb testvéreid.
- Nem lesz
az nekem olyan nagy szégyen - mondotta Prislea -, mert nemcsak hogy én vagyok a
legkisebb, de nem is állítom, hogy elfogom a tolvajokat, csak én is próbálok
egyet.
Mikor
beesteledett, elment, vitt magával olvasni való könyveket, két kihegyezett
karót, íjat és egy tegezt, nyílvesszőkkel. Az almafa mellett egy sarokban
leshelyet választott magának, a karókat a földbe verte, s úgy állott azok közé,
hogy az egyik karó előtte volt, a másik meg a háta megett, s ezt azért tette,
hogy ha az álom kerülgetné, s elbóbiskolna, az állát az előtte levő karóba
verje, ha pedig a feje hátrafele csuklana, a megette levő karó üsse
nyakszirten.
Ilyenformán
leselkedett, míg aztán egyik éjszaka, úgy éjféltájban azt érezte, mintha a
hajnal lágy szellője érintené meg, s kellemes illatával megrészegítené, s
egyben bágyasztó álmosság szállt a szemeire. El akart aludni, de a karó ütései,
amiket elszenvedett, felébresztették, és így meg tudott maradni a lesben
mindaddig, míg virradatkor könnyed zizegés nem hallatszott a kertben. Akkor az
almafára szegezte a tekintetét, vette az íját, és készenlétbe állt. A zizegés
erősbödött, valaki közeledett az almafához, és megragadta az ágait. Prislea
ekkor kilőtt egy nyílvesszőt, kilőtte a másodikat, s mire a harmadikat lőtte,
az almafa mellől jajgatás hallatszott, majd halálos csönd lett. Ő aztán, mikor
egy kicsit kivilágosodott, szedett egypár almát a fáról, rátette azokat egy
aranytálcára, és elvitte az apjához.
Soha nagyobb
örömet nem érzett a császár, mint mikor megpillantotta asztalán azokat az
aranyalmákat, melyeket még soha nem kóstolt.
- No - mondta
Prislea -, most keressük meg a tolvajt is.
Hanem a
császár meg volt elégedve azzal is, hogy az aranyalmákat megtapogathatta, a
tolvajokról többé hallani sem akart. A fiú azonban csak nem hagyta annyiban a
dolgot, hanem megmutatta a császárnak a vérnyomokat, melyeket a tolvaj vérző
sebe hagyott a földön, és azt mondotta, hogy ő bizony elmegy, megkeresi, s még
a sárkány torkából is idehozza a császárnak. És mindjárt másnap rábeszélte a
testvéreit, hogy együttesen induljanak a tolvaj nyomán, s fogják meg.
A bátyjait
elfogta a gyűlölet Prislea iránt, mivel az derekasabban viselkedett náluk, csak
az alkalmat kerestek, hogy őt elveszítsék, épp azért készségesen bele is
egyeztek, hogy együtt keljenek útra. Felkészültek, s útra keltek. A vérnyomok
után igazodva mendegéltek, addig mentek, míg ki nem értek a pusztaságba, onnan
még egy kicsit továbbmentek, amíg egy szakadékra nem akadtak, ahol a nyomok
véget értek. Körbejárták a szakadék környékét, s látták, hogy vérnyomok tovább
nem vezetnek. Akkor kitalálták, hogy az almatolvajnak bizonyára abban a
szakadékban kell laknia.
Hanem hát
hogyan ereszkedjenek le abba? Nyomban csigákat meg vastag köteleket rendeltek,
s azokat felszerelték, elhelyezkedtek, s a legnagyobb testvért leeresztették.
- De -
mondta ez -, mikor megrántom a kötelet, húzzatok ki engem.
Így is
tettek. A nagyobbik testvér után leereszkedett a középső is, úgy tett ez is,
mint a bátyja, azzal a különbséggel, hogy ő valamivel lejjebb ereszkedett.
- Na, most
rajtam a sor, hogy leereszkedjem - mondta Prislea, látva, hogy a nagyobb
testvérei meghátráltak.
- Mikor
megmozgatom a kötelet, ti még mélyebbre eresszetek le, mikor azt látjátok, hogy
a kötél már nem megy mélyebbre, rendeljetek őröket, hogy őrködjenek, mikor
aztán azt látjátok, hogy a kötél a gödör szélét verdesve mozog, akkor húzzatok
ki.
Leereszkedett
a legkisebb testvér is, és ahogy a kötél mozgott, úgy eresztették lejjebb,
lejjebb, mindaddig, míg azt nem látták, hogy a kötél nincs úgy megfeszülve,
mintha csüngene valaki a végén.
Akkor a
testvérek összedugták a fejüket és azt mondták:
- Várjunk
addig, míg azt nem látjuk, hogy sikerül neki valami, akkor aztán, akár jól,
akár rosszul végződik a dolog, veszejtsük el, hadd szabaduljunk meg attól, aki
megszégyenített bennünket.
Prislea
leért az alvilágba. Riadtan nézett szerteszét, nagy álmélkodással látta, hogy
ott minden dolog fordítva van. Minden másképp volt ott, a föld, virágok, fák,
még az állatok is. Egy kicsit bizony megszeppent, de aztán megemberelte magát,
megindult, s addig ment az úton, míg egy tiszta rézből való palotáig nem
érkezett.
Egy fia
lelket se látott, akitől egyet-mást megkérdezhetett volna, belépett hát a
palotába, hogy meglássa, ki lakik ottan. Az ajtó küszöbén egy szépséges leányzó
fogadta, aki azt mondotta neki:
- Hála
legyen az Úristennek, megérhettem, hogy láthassak még egyszer a mi földünkről
való embert. Hogy jutottál ide, testvér? - kérdezte a leány. - Ez itt annak a
három sárkánytestvérnek a birodalma, amelyik minket a szüleinktől elrabolt.
Három királyleány vagyunk mi abból a világból, ahonnan te is származol.
Prislea
ekkor röviden elmesélte az almafával való egész történetet, hogyan sebezte meg
a tolvajt, és hogyan jött a vérnyom után egészen a mélység széléig, hová is
leereszkedett a leányhoz, aztán megkérdezte, hogy miféle lények azok a
sárkányok, s vajon erősek-e.
Megmondta
akkor neki a leány, hogy közülük mindegyik sárkány választott egyet magának, s
folyton kényszerítik őket, hogy feleségül menjenek hozzájuk, ők azonban
mindenféle kifogással ellenállnak nekik, kérnek a sárkányoktól hetet-havat,
azok meg mindent elkövetnek, hogy a kedvüket teljesíthessék.
- Ők bizony
nagyon erősek - tette hozzá a leány -, Isten akaratával azonban legyőzheted
őket. Jaj, hanem most egy kis időre bújjál
el valahová, nehogy a saját házában akadjon rád a sárkány, mert haragos
természete van, és dühre lobban. Most van itt az ideje, hogy ebédelni jöjjön,
az a szokása, hogy a buzogányát egy félnapi járóföldről elhajítja, megcsapja az
az ajtót meg az asztalt, és a szegre akasztódik.
Még be sem
fejezte a szavát, s csak hallatszik a kertben, hogy surrog valami, beleütődik
ajtóba, asztalba, megérkezik a buzogány, s felakasztódik a szegre. Na, erre
Prislea kapta a buzogányt, s még messzebbre hajította azt vissza, mint a
sárkány, de úgy, hogy mikor a buzogány a sárkányhoz közelített, még vállon is
érintette.
Földbe
cövekelődött rémületében a sárkány lába, mikor meglátta. Nézett a buzogány
után, aztán elment, hogy magához vegye, s azzal hazatért. Mikor a kapunál volt,
kiabálni kezdett:
- Ejnye,
ejnye, a másik világból való emberhús szaga érzik itt. - S mikor meglátta az
elibe jövő császárfiút, azt mondta neki:
- Hát
tégedet miféle szél hozott ide, ember? A másvilágon fognak maradni a csontjaid.
- Azért
jöttem, hogy elfogjam az apám aranyalmafájának a tolvajait.
- Azok mi
vagyunk - mondta neki a sárkány. - No, hogy akarsz megküzdeni? Buzogánnyal
verekedjünk, kardra kapjunk, vagy birokra keljünk?
- Keljünk
birokra, mert az a legigazságosabb - felelte Prislea.
Akkor
nekifogtak a küzdelemnek, s mindaddig küzdöttek, míg a sárkány Prisleát bokáig
a földbe nem nyomta: no, hanem Prislea összeszedte minden erejét, megragadta a
sárkányt, földhöz verte, térdig nyomta a sárba, és a fejét levágta.
A leány
könnyezve köszönte meg neki, hogy megszabadította a sárkánytól, s arra kérte,
hogy szánja meg a nővéreit is.
Pihent vagy
két napot, aztán a leány útba igazította, elindult a középső leányhoz, ahhoz,
akinek ezüstpalotája volt.
Örömmel
fogadták ott is, éppen úgy, mint a legnagyobbik leánynál. A leány kérlelte,
hogy rejtőzzék el, de ő azt nem akarta, hanem mikor a buzogány, amit a sárkány
egynapi járóföldről hajított el, megérkezett, s a szegre akart akasztódni, ő
azt sokkal messzebb hajította vissza, s fejbe is csapta vele a sárkányt. Jött
is a sárkány nagy dühöngve, hogy megküzdjön Prisleával éppen úgy, mint a
bátyja, s ő is ott maradt holtan.
A leány
megköszönte neki, s elmondotta, hogy s mint tegyen, hogy a legkisebbik
testvérét is megszabadíthassa a rabságból.
- Igaz, hogy
az a sárkány még erősebb, mint a bátyjai - mondta a leány -, akiket te
megöltél, de az Isten segítségével, meg különösképpen azért, mivelhogy egy
kicsit beteg attól az ütéstől, amit te szereztél neki a nyiladdal, mikor el
akarta lopni az almákat, remélem, hogy el tudod látni a baját.
Prislea meg
a két nagyobb leány egy álló hétig tanakodtak, aztán mikor Prislea a sok nagy
fáradalmat kipihente, elindult a harmadik sárkány felé is.
Mikor
meglátta azt az aranypalotát, amelyikben a legkisebbik sárkány lakott, egy
kicsit megtorpant, de aztán erőt vett magán, és belépett.
Mikor a
leány meglátta Prisleát, úgy könyörgött neki, mint az Úristennek, hogy
szabadítsa meg a sárkánytól, s elmondta, hogy a sárkány eltökélte, mihelyt
meggyógyul, mindenáron kényszeríti rá, hogy a felesége legyen.
A szavát
alig fejezte be, a buzogány az ajtóba meg az asztalba csapódott, és
felakasztódott a szegre. Prislea megkérdezte, hogy mekkora ereje van a
sárkánynak. A leány azt felelte, hogy az a buzogányt másfél napi járóföldről
hajítja el, no, akkor ő még messzebbre hajította vissza, és mellbe is csapta
vele a sárkányt.
Nagy haragra
lobbanva, a sárkány azon nyomban odahaza termett.
- Ki
merészelt átlépni az országom határán, s bejönni a házamba?
- Én -
mondotta Prislea.
- No, ha te
vagy az - felelte a sárkány -, rettenetesen megbüntetlek a vakmerőségedért.
Magad szántából jöttél ide, de nem úgy fogsz távozni, ahogy szeretnél.
- Az Úristen
segítségével - felelte Prislea -, majd ellátom a bajodat.
Akkor
megegyeztek benne, hogy nyíltan megküzdenek.
És küzdöttek
És küzdöttek,
Míg csak el nem
Esteledtek.
És küzdöttek,
Míg csak el nem
Esteledtek.
De már mikor déltájban jártak, lobogó tűzzé változott mind a kettő, úgy
verekedtek. Egy holló,
szakadatlanul károgva repdesett körülöttük. Meglátta a hollót a sárkány és azt
mondotta:
- Hollóm,
hollóm, kapj faggyút a karmaid közé, s tegyed reám, neked adom érette ennek a
hulláját.
- Holló,
holló - mondta neki Prislea -, ha rám teszed a faggyút, én három hullát adok
neked.
- No, ilyen
vakszerencsét sem adott még nekem az Úristen, hiszen azzal jóllakathatnám az
egész házamnépét.
- Én tiszta
igazat szólottam - felelte neki Prislea.
A holló a
karmaiba azon nyomban faggyút hozott, s Prislea vitézre tette, aki attól még
nagyobb erőre kapott.
Estefelé,
amikor a küzdők ismét emberekké változtak, azt mondotta a sárkány a
királylánynak, aki a küzdelmüket nézte:
-
Gyönyörűségem, adj nekem egy kis vizet, hogy lehűtsem vele magamat. Ígérem
neked, hogy még holnap megesküszünk.
-
Gyönyörűségem - mondta neki Prislea is -, adj nekem vizet, s én fogadom, hogy elviszlek
a mi világunkba, s ott összeházasodunk.
- Ó, hogy
hallgassa meg az Úristen a szavadat, te vitéz, és teljesítse a gondolatodat -
felelte a leány.
A királylány
vizet adott Prisleának, hogy igyék, s az még nagyobb erőre kapott. Ekkor a
karjaiba szorította a sárkányt, magasra emelte, s mikor levágta, térdig nyomta
a földbe - összeszedte a sárkány az erejét, felkapta ő is Prisleát, s úgy
levágta, hogy derékig nyomta a földbe, akkor Prislea minden erejét összeszedte,
úgy megszorította a sárkányt, hogy a csontjai ropogtak, fogta s olyan
rettenetesen odavágta, hogy egész nyakig süppedt a földbe, és levágta a fejét.
Örvendezve köréje gyűltek a leányok, ölelgették, csókolgatták, s azt mondták:
- Mától
kezdve legyél a testvérünk.
Akkor aztán
elmondották neki, hogy minden sárkánypalotának van egy-egy ostora, amivel, ha a
paloták négy sarkát megcsapják, azok almákká változnak. Úgy is tettek, s
mindegyik leánynak lett egy almája.
No, akkor
készülődni kezdtek, hogy visszatérjenek az emberi világba.
A gödör széléhez
érkezve úgy megrángatták a kötelet, hogy az a szakadék minden széléhez
odacsapódott. Az odafenn maradt őrök megértették, hogy a kötelet fel kell
húzni. Neki is estek a csigáknak, s kihúzták a legnagyobb leányt a rézalmával.
Mikor ez a
leány feljutott, felmutatott egy rovásüzenetet, amit Prislea adott neki, s
abban azt írta, hogy a leány a legnagyobb testvéréhez megy férjhez.
Véghetetlen
nagy volt a leány öröme, amikor azon a világon találta magát, amelyen
született.
Újból
leeresztették a kötelet, s kihúzták a középső leányt az almával, s egy másik
levéllel, amelyben Prislea úgy rendelkezett, hogy a középső bátyja felesége
legyen.
Megint
leengedték a kötelet, s felhúzták a legkisebbik leányt. Ez volt Prislea
mátkája, ennek azonban Prislea az aranyalmát nem adta oda, hanem magánál
tartotta.
Már azelőtt
észrevette, hogy a bátyjai neheztelnek reá, ezért aztán mikor leengedték a
kötelet, hogy őt is felhúzzák, egy követ kötött a kötélre, arra rátette a
kucsmáját, hogy próbára tegye őket. A bátyjai, mikor meglátták a kucsmát, azt
gondolták, hogy az a legkisebbik testvérük, meglazították a csigát,
visszaeresztették a kötelet, ereszkedett is az lefele nagy sebességgel, ami
abba a hiedelembe ejtette a testvéreket, hogy Prislea elpusztult.
Fogták a
leányokat, elvitték a császárhoz, s elmondották neki nagy tettetett bánattal,
hogy az öccsük odapusztult, ők pedig megesküdtek a leányokkal, úgy, ahogy azt
Prislea elrendelte. A legkisebbik leány azonban semmiképpen sem akart férjhez
menni, sem mást választani.
Prislea, aki
félrehúzódva üldögélt, látta, hogy a kő nagy zajjal visszaesik, megköszönte az
Úristennek, hogy az életét megmentette, s gondolkozott, mitévő legyen, hogy
kijöhessen. Amint ott töprengett, búslakodott, olyan sikoltást, jajveszékelést
hallott, ami elszorította a szívét. Körülnézett, s hát egy kígyót pillantott
meg, amelyik egy fa körül tekergőzött, s kapaszkodott felfelé, hogy felfalja a
griffmadár fiókáit. Kapta Prislea a pallosát, neki a kígyónak, s egy miccentés
alatt darabokra vagdalta.
Mikor a fiókák
ezt meglátták, megköszönték neki, s azt mondták:
- Gyere ide,
te vitéz férfi, hogy hadd rejtsünk el. Mert ha anyánk meglát, örömiben lenyel.
Az egyik
fiókából egy tollat kitéptek, s az alá rejtették.
Mikor az
anyamadár megérkezett, s meglátta a kígyó tetemének a darabjait, megkérdezte a
fiókáktól, hogy ezt a jótettet ki követte el.
- Ezt egy
túlsó világból való ember, édesanyánk - mondták ők -, aki Kelet felé vette
útját.
- Megyek -
mondotta az anya -, hadd köszönöm meg neki.
Elindult,
mint a szélvihar, arrafele, amerre a fiókák mondták, hogy az ember útját vette,
de néhány pillanat múlva már vissza is tért.
- Mondjátok
meg nekem az igazat - mondta nekik -, hogy merrefelé ment.
- Nyugat
felé, édesanyánk.
S annyi idő
alatt, mint amióta én mesélni kezdtem kigyelmeteknek, átkutatta az alvilág négy
szegletét, s eredmény nélkül tért vissza. Követelte, hogy most már nyomban
mondják meg neki az igazat. Végezetül is azt mondták neki a fiókák:
-
Megfogadod-e, édesanyánk, hogy nem bántod, ha megmutatjuk őt neked?
-
Megfogadom, lelkem gyermekeim.
Akkor
kihúzták Prisleát a tollból, s megmutatták. A griffmadár meg a karjaiba
szorította, s már-már örömiben azon volt, hogy lenyelje, ha el nem takarták
volna előle a fiókák.
- Milyen
jótettet kívánsz azért, mert a fiókáimat megmentetted a haláltól?
- Én azt,
hogy vigyél fel a másik világba - felelte Prislea.
- Nagy
dolgot kértél tőlem - mondta neki a griffmadár -, de mivel a fiókáim
megmentéséért adósod vagyok, beleegyezem. Készíts az útra száz font húst,
egyfontos darabokra vágva, és száz kenyeret.
Tett, amit
tett Prislea, elkészítette a kenyereket meg a húst, odavitte a gödör szájához.
A griffmadár azt mondta:
- Ülj a
hátamra az elemózsiával együtt, s ahányszor hátrafordítom a fejemet, annyiszor
adjál nekem egy darab kenyeret és egy darab húst.
Rátelepedett,
s megindultak. S ahányszor a griffmadár kért, annyiszor adott neki húst és kenyeret.
Mikor már-már egészen közel jártak hozzá, hogy kikerüljenek, az óriásmadár még
egyszer visszafordította a fejét, hogy enni adjon neki, hanem bizony a hús már
elfogyott. Prislea azonban nem veszítette el a fejét, hanem vette a pallosát, s
a felső combjából egy darabocska húst kikanyarított, s odaadta a griffmadárnak.
Mikor aztán
fölérkeztek, s a madár észrevette, hogy Prislea nem tud járni, azt mondta neki:
- Ha nem
vitted volna végbe azt a jótettet, nem kérleltek volna a fiókáim, bizony én
megettelek volna téged. Megéreztem ám, hogy az a hús, amit utoljára adtál,
édesebb volt, mint a többi, s nem is emésztettem meg. Rosszul tetted, hogy
nekem adtad.
Azzal kiadta
magából a húst, a helyére visszaillesztette, s a nyálával megkente, és
odaragasztotta. Azzal összeölelkeztek, köszöntek, s elváltak egymástól. A
madár a szakadékba ment, ahonnan jött, Prislea meg elindult az apja birodalma felé.
Durva paraszti ruhába öltözve indult a felé a város
felé, ahol szülei és testvérei laktak. Találkozott néhány járókelővel, akiktől
megtudta, hogy a bátyjai éppen úgy, ahogy ő rendelte, feleségül vették a
leányokat, akiket ő küldött nekik, s hogy a szülei igen nagyon búsulnak a
legkisebb fiuk elvesztése miatt, a legkisebb leány talpig feketébe öltözve
gyászolja őt, s noha már több királyfi megkérte a kezét, nem akar férjhez menni
semmi áron. Még azt is megtudta, hogy most legutóbb a bátyjai egy igen szép vőlegényjelöltet kerítettek, s mind azt erőltetik, hogy a leány menjen hozzá, nem lehessen tudni, hogy meg tud-e ettől szabadulni.
Mikor
Prislea ezeket mind meghallgatta, lelkében nagy elkeseredés kelt. Szorongó
szívvel ment be a városba. Még tudakozódott a város alsó végén és felső végén
is, s megtudta, hogy a leány azt mondotta a császárnak: ha azt akarja, hogy
felesége legyen annak a legénynek, akit odahoztak, parancsolja meg neki, hogy
készítsen és hozzon neki ajándékképpen egy színarany guzsalyt, szösszel s
orsóval, de az fonjon önmagától, mivel ilyet csinált neki a sárkány, és az
nagyon tetszett neki. Azt is megtudta, hogy a császár elhívatta az ezüstművesek
céhmesterét, és parancsot adott neki, mondván: „Mához három hétre készen a
kezembe add azt a guzsalyt, amelyiket a legkisebb leányom kér, mert ha nem,
tudom Isten, a lábadhoz tétetem a fejedet.” S a szegény ezüstműves sírva s
szomorúan ment haza.
Ekkor
Prislea elment, hogy beálljon inasnak az ezüstműveshez.
Mikor látta,
hogy a gazdája hogy gyötrődik, mivel nem sikerült neki a megrendelt guzsalyt
elkészítenie, azt mondta:
- Látom,
szomorú vagy, gazdám, mivel nem tudod elkészíteni azt a guzsalyt, melyet a
király parancsolt, de íme, még van három nap, míg a határidő letelik, engedd
meg, hadd készítem el azt én.
Az ezüstműves elkergette, s azt mondta neki:
- Annyi nagy
híres mester nem tudta azt elkészíteni, éppen egy olyan ágrólszakadt tudná
megcsinálni, mint te vagy?
- Ha három
nap alatt el nem készítem a guzsalyt, tégy velem amit akarsz - felelte Prislea.
No, akkor
megegyeztek benne, hogy ad Prisleának egy szobát, amelyikben egymagában dolgozhatik,
ad neki minden éjszakára egy tarisznya mogyorót és egy pohár jó bort.
Az
ezüstműves aggódni kezdett, mivel az ajtónál hallgatózott, s egyebet nem
hallott, csak hogy Prislea töri az üllőn a mogyorót. Hanem harmadnap kora
reggel csak kijött a szobából a guzsallyal, amelyet a sárkány almájából szedett
ki, és odaadta azt az ezüstművesnek, hogy vigye el a császár leányának.
Az
ezüstműves alig fért a bőrébe örömében, s egy rend ruhát adott neki. Majd
délfelé, mikor megérkeztek a király szolgái, hogy a palotába hívják, elment, s
átadta a magától fonó guzsalyt.
Elcsodálkozott
a király a szépséges guzsalyon, és egy zsák pénzt adott az ezüstművesnek.
Mikor a
leány a guzsalyt megpillantotta, mintha izzó vas fúródott volna a szívébe,
ráismert a guzsalyra, és megértette, hogy Prislea vitéznek föl kellett a föld
színére jutnia. Azt mondta akkor a császárnak:
- Édesapám,
az, aki ezt a guzsalyt csinálta, készíthet nekem még egy olyan valamit, amit a
sárkány adott volt ajándékba.
A császár
azon nyomban hívatta ismét az ezüstművest, s megparancsolta neki, hogy
csináljon egy csupa aranyból való kotlót meg csirkéket, három hét időt adott
rá, s ha nem készítené el, a fejét a lába elé téteti.
Az
ezüstműves éppen úgy, mint a múltkor is, szomorúan tért haza, s éppúgy, mint az
első alkalommal, rá se hederített Prisleára, aki pedig ez alkalommal is
kikérdezte. Mikor azonban aztán szót értettek, megegyeztek, és a dolog jól is
végződött.
Mikor az
ezüstműves meglátta a színaranyból készült kotkodácsoló kotlót, s az ugyancsak
színarany csipogó csirkéket, ahogy az ugyancsak arany kölesszemeket
szedegették, megértette, hogy ez bizony mesteri munka.
Fogta a
kotlót, elvitte a császárnak, s mikor az a kotló szépségén és finomságán eléggé
kicsodálkozta magát, odavitte a leányhoz, s azt mondta neki:
- No,
leányom, teljesült minden kívánságod. Készülj fel a lakodalomra.
- Apám -
felelte a leány -, aki ezt a két dolgot végbevitte, annál kell lennie a sárkány
aranyalmájának is. Arra kérlek, parancsold meg az ezüstművesnek, hozza ide a
mestert, aki ezeket készítette.
Mikor ezt a
parancsot meghallotta az ezüstműves, megjelent a császár színe előtt,
bocsánatért esedezett, és azt mondotta:
- Hogy
vezethetném én felséged színe elé azt a mesterembert, hiszen az egy ostoba
semmirekellő, nem méltó az arra, hogy felséged fényességes orcáját
megláthassa.
A császár
megparancsolta, hogy akármilyen is legyen az, csak hozza oda.
No, akkor az
ezüstműves megmosdatta, megtisztogatta Prisleát, új ruhába öltöztette, elvitte
a császárhoz, az meg a leány elé vezette.
Felismerte a
leány, ahogy megpillantotta. Nem is tudta nagy örömében fakadt könnyeit visszatartani,
s mondotta a császárnak:
- Ez az a
vitéz, édesapám, aki megszabadított bennünket a sárkány karmából.
Térdre
ereszkedett Prislea előtt, és összevissza csókolgatta a kezeit.
Mikor a
császár jobban szemügyre vette Prisleát, ő is felismerte, noha igen erősen
megváltozott. Megölelte, megcsókolta százszor. De Prislea tagadta, hogy ő
volna az.
Végül is
azonban az ő szíve is megesett, anyjának, apjának és az előtte térdepelő
leánynak kérésére, aki egyre kérlelte, vallja be, hogy ő a legkisebb fiú.
Prislea
akkor aztán elmesélte az egész történetet, elmondotta nekik azt is, hogyan
került fel a föld színére, és megmutatta a sárkány aranyalmáját is.
Akkor a
császár igen felbőszült. Előszólította a nagyobb fiait, azok pedig, mikor
meglátták Prisleát, veresek lettek, mint a cékla. A császár megkérdezte
Prisleát, hogyan büntesse meg őket. Azt mondotta a mi vitézünk:
- Apám, én
megbocsátok nekik. Büntesse meg őket az Úristen. Mi kiállunk a palota lépcsőjére,
fellövünk mindnyájan egy-egy nyílvesszőt, s azt, amelyik bűnös közülünk, az
Úristen megbünteti.
Úgy is
tettek. Mind a három testvér kiment a palota elibe az udvarra, nyílvesszeiket
felrepítették, s mikor a nagyobb testvéreké visszahullott, éppen a fejük
tetejére esett, s azok meg is ölték őket. De a kisebbiké elébe esett le.
Aztán, mikor
a nagyobb testvéreket eltemették, nagy lakodalmat csaptak, és Prislea elvette a
legkisebbik leányt. Az egész birodalom örvendezett, hogy az Isten épen,
egészségesen hazavezérelte a császár legkisebb fiát, s dicsérték, magasztalták
a véghezvitt hőstetteit, majd aztán apjának a halála után ő lépett a császári
trónra, s attól kezdve mind a mai napig békességben uralkodik, ha ugyan meg nem
halt.
Én is
arrafelé jártam, a lakodalomban vigadni megálltam, fel is kaptam onnan:
Egy darabka füstölt márnát
Meg egy sánta nyúlfi lábát,
Meg egy sánta nyúlfi lábát,
a nyeregbe
felpattantam, s kieteknek ezt a mesét elhadartam.