Egyszer, hol
volt, hol nem volt, volt a világon egy király, aki teljes életében mindig a
háborúban, harcban lakott. Már kilenc esztendő óta a háza tájékán se volt, azt
se tudta, hogy mije van otthon.
Elhatározta
hát, hogy már csak akárhogy mint teszi szerét, de hazamegy, felíratja mindenét
az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilenc esztendő óta.
Békét kötött
hát az ellenséggel három hónapra, azzal elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte
a sok herceget, grófot, nagy süvegű tótot, a tanácsosokat, bírákat, elmondta
nekik, hogy most miért jött haza, hogy meg akarja tudni, mije van; „azért hát
azt parancsolom, hogy az országomban mindent, az utolsó faszegig, írjatok fel,
de úgy, hogy ki ne maradjon semmi az összeírásból”.
Széjjelmentek
az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével
mulatott otthon, akit már kilenc esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig
vigadtak, még annak is jókedve volt, akinek apját-anyját megölték.
De nemsokára
vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap, a király szabadságideje,
menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások
között a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.
Ment aztán,
mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel.
Harmadik éjszaka, amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg
ember, térdig érő, galambfehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással.
- Hó,
megállj! Ki vagy? Hol voltál? Hova mégy?
- Én vagyok
ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felírattam
minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az
utolsó fakanál is mind fel van írva.
- Jól van
hát, ha mindenedet felírattad, ígérd meg nekem, hogy amid nincs felírva, azt
nekem adod.
- Jól van,
megígérhetem, ha tetszik, királyi parolámra is fogadhatom, de tudom, hogy nem
kapsz semmit, mert semmi se maradt ki az összeírásból.
Megörült az
ígéretnek az idegen, kicsibe múlt, hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett
táncolni.
- Tudd meg
hát, hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, aki mindent
tud, ami a nagyvilágban történik. Míg otthon voltál, a feleséged méhében
hagytál egy fiú gyermeket, ez az, amiről se tudomásod nem volt, se nincs
felírva, azért hát ígéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő
múlva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három leányom.
Nagy
búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s íme, ezt az egyet is oda
kellett adni idegen embernek, aki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán
csak úgy bolond módra ígérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába,
nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a
feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak
ígérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe -
valahányszor e nevet kimondják -, hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni,
idegen emberek közé, ahol tán sohase talál apja helyett apát, anyja helyett
anyát, testvérje helyett testvért.
Rászállott a
bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodás, már arról nem lehetett
tenni.
Meglett
aztán a szép fiú gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor úgy hat-hét
esztendős lehetett, hazakerült a király is a háborúból; attól fogva mindig maga
tanította mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyíllal lőni, hadakozni.
„Legalább ne mondja, akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk.”
Nevelkedett
aztán Ráadó szépen. Már elmúlt tizenkét esztendős, mégse jöttek érte, de elmúlt
tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, mégse volt semmi híre a
tündérkirálynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifjú királyfit, a
király nagy dínomdánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a
Ráadó.
Egyszer,
mikor mindenki a legjobban vigadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes
levelet adott a király kezébe, amit a tündérkirály írt, az volt pedig az
eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél előbb, mert szükség van rá.
Elkészítették
a szegény királyfit a hosszú útra, egy inast adtak mellé - mert csak annyinak
volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündérkirály -, azzal útnak
eresztették. Az ország határáig elkísérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott
aztán elbúcsúztak tőle, jó utat kívántak neki, azzal visszamentek haza.
Ráadó pedig
ment lassacskán az inassal járatlanjárt utakon Tündérország felé. Napról napra
jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig
bírta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek,
egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta
a fejét, elgondolta, hogy milyen szerencsétlen, hogy kell neki idegen
országokban bujdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe múlt, hogy sírva nem
fakadt. Amint így szomorkodik, egyszer mintha kiáltanának valahonnan: „Ráadó!”
Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: „Ráadó lelkem, gyere fel”;
szétnézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündérasszony. Ő
se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márványgrádicson,
nézeget széjjel, de semmit se lát. Mikor a legfelső kontignációba felért, egy
pompás szoba nyílt meg előtte; abba is bement, királyfi volt, de még olyat sose
látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majdhogy vissza nem
ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündérmenyecske, megfogta a Ráadó
kezét, átvezette tizenegy szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa
tiszta színaranyból csinált karszékre.
- Jaj,
szívem, Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom,
elfáradtál a hosszú útban, jaj, pedig még fele útján se vagy annak a városnak,
ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én
tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az, hogy: látod-e amott azt a
tavat?
- Látom.
- No hát majd
estére odajön a tündérkirály három szép eladó leánya hattyú képében fürdeni, te
menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyú, leszáll, megrázkódik, leveti
a hattyúruhát, gyönyörű szép leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; jön a
másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb leánnyá változik, megyen a vízbe,
fürdik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, akinek párját
még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vízbe, fürdik. Egy
darabig ott fürödnek, aztán megint - ahogy jöttek - egymás után kikelnek a
vízből, felveszik a hattyúruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te
lopd el az Anyicska hattyúruháját, oda se is add neki, míg meg nem ígéri, hogy
elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bízom. Most pedig
gyere, feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.
Úgy tett
Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyempaplanos
ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni kellett a tóhoz,
felköltötte a szép tündérasszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan
viselje magát, azzal elbúcsúzott tőle.
Ráadó
legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni,
azután kiment a tópartra, elbújt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett
neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér-királykisasszony,
leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött, jött a
második hattyú, a középső kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a
hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött. Legutoljára jött egy gyönyörű pici kis
hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánnyá változott, hogy hej dehogy
lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele,
hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, úgy
elbámult. Anyicska is levetkőzött, ment a vízbe, fürdött. Még egy darabig
játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment,
jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó
szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, azzal megint elbújt. Jön ki
Anyicska a vízből, keresi a ruháját, nem találja sehol, elkezd sírni, jajgatni:
hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre előjött Ráadó.
- Ne sírj,
szívem, lelkem, szép Anyicska, itt a ruhád nálam.
- Isten
hozott, szerelmem, Ráadó, be jó, hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert
elkésem!
- Nem adom
addig, szép Anyicskám, míg nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig
hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kívül
soha mást nem szeretek; most pedig ígérd meg, hogy hazaviszel az apád váráig,
mert régóta jövök, el vagyok fáradva.
Mit volt mit
tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, mégpedig hirtelen, mert az apja
várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról
elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert
ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyűrűt váltottak,
megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek
maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette
Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy
viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert
akkor elvesztek mind a ketten.
Mikor már
közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította, hogy a strázsák
előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit.
Ezzel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig odament a
strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság
miatt, hej pedig dehogy nem bírta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna
neki az Anyicska szájából, hogy két nap, két éjjel mindig táncoljon. Odament a
strázsákhoz, kérdezte, hogy otthon van-e a tündérek híres királya. A strázsák
mindjárt megismerték.
- Jaj be jó,
hogy itt van a kis gazdánk! Be régen várjuk már! Az öreg felséges király minden
reggel azt kérdezi legelébb, hogy mégse jött-e meg? No de heveredjen le erre a
lócára, látjuk, hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról
jön!
Végigfeküdt
Ráadó a szép kőpadon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály
felkelt, megtudta, hogy ott van, mindjárt hívatta magához; felköltötték Ráadót,
hogy hívatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához
ölelte.
- Jaj,
kedves, be jó, hogy megjöttél, be régen várok rád!
Akkor
mindjárt összegyűjtötte az ország főembereit, hercegeket, grófokat, nagy süvegű
tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután úgy
tiszteljék, mint királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot, vagy
tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit megjön az esze a
fiúnak, mindjárt átadja neki.
Meghallotta
ezt a vén királyné: „No várj, vén bolond - gondolja magában -, csak menjenek el
az urak, majd lesz neked nemulass; a maga leányait számba se veszi, mintha nem
is volnának, arra a jöttment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd
megmutatom én, hogy az én leányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.”
A két
nagyobb leánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a
beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának
kedvezett, azzal beszélgetett mindig.
Alig oszlott
el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt nekiesett a vén királyné az urának:
-
Megbolondultál, te vén marha? Elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai
a magad gyermekénél? Majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz
itt úr az a kölyök!
A király
csendesítette volna, de az asszony se hallott, se látott, dúlt-fúlt, mint a
veszett állat. Addig mégsem bánt oly rosszul Ráadóval, míg meg nem tudta, hogy
Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon,
attól fogva elvesztette volna mind a kettőt egy kanál vízben, a királyt is
mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se csinál, csak a
kenyeret fogyasztja. Egyszer is elkezdett neki beszélni:
- Ugyan, te
vén bolond, próbáld meg már, mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég
régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi amennyi. Felhívatta a király
Ráadót a maga szobájába, odavezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy
erdőt.
- Látod azt
az erdőt, fiam, Ráadó?
- Látom.
- No, azt
nekem holnap reggelre - mikorra felkelek - tövestül-gyökerestül mind egy szálig
kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a
föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen,
le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva,
hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a
galamb hord a fiának, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég
régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz.
Kibandukolt
a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg, mikor azt se tudja,
hogy kell hozzáfogni. Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot.
Anyicska csak elmosolyodott rajta.
- Ne búsulj
biz ezen egy cseppet se, szívem, Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd
elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.
Bement
Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfújta. Annak
a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogyha Anyicska belefújt, az egész
Tündérország meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint
hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház
oldalát.
- Mit
parancsol, felséges kisasszony? Mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?
- Azt
parancsolom, hogy - látjátok-e amott azt az erdőt?
- Látjuk!
Látjuk! Hogyne látnánk! - kiabáltak mindenfelől.
- No, azt az
erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok
ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tiszta
búzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjön, meg is érjen, azt
felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele
legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb se hord a fiainak, a
lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.
- Értjük,
értjük, megyünk, meglesz.
Alig mentek
el, hallatszott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy
kiabálás: „Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell.” „Innen már el van
hordva, ide azzal az ekével.” Hallatszott az ökörhajtás, amint szántottak:
„Hí-hó, csálé, Csákó, hajsz, Lombár!” Azután hallatszott, mikor elkezdtek
aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak, mondja Anyicska Ráadónak:
- Eredj ki
már te is, lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz
az ablakon, lássa, hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te
munkád.
Mikorra
kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel
kitekint a király az ablakon, látja, hogy Ráadó hogy sepri a szérűt, hányja meg
veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, odahíja a
feleségét:
- No nézd,
mennyire ment a fiúnk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az
embereknek.
- Látom ám!
De nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed
volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal
mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se venni semmi hasznát.
De a király
egyik fülén beeresztette, másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy
kis idő múlva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült, párolgó kalácsot, úgy
megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr.
- Ember
vagy, fiam, Ráadó, máskor is így végezd el, amit rád bízok!
De a vén
királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:
- Csináltass
már megint valamit azzal a kölyökkel, vagy neked már ítéletnapig elég lesz az
az egy munka, amit minap - de akkor se maga - csinált! Hadd dolgozzon, ne
fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltől estig szárán a legyet!
A király
próbálta csendesíteni, hogy ne bántsa mindig azt a gyermeket, hisz az se kutya,
hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban
rákezdte:
- Hát még
pártjokat fogod! Még engem hallgattatsz! Jobb bizon, hogy dolgoztatsz vele
valamit, lássuk, mit tud a híres.
Behívatta a
király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdőt:
- No, édes
fiam, látod azt az erdőt?
- Látom.
- No hát
holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boroshordó készítve,
a gallyaiból ölfa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a
föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg is nőjön, meg is érjen, le is
legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én
felkelek, jó bor legyen az asztalon belőle kóstolónak.
Megint úgy
elment a Ráadó kedve, mintha kettévágták volna, ment nagy szomorúan Anyicskához,
elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégiscsak lehetetlen megtenni.
Anyicska megint csak elnevette magát.
- Csak sose
adjon az Isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most
békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.
Megint
megfújta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja-nagyja,
hogy még az utcán se fértek el.
- Mit
parancsol, kis királyné? Mit parancsol a mi kedves kis királynénk?
- Hát azt
parancsolom, hogy - látjátok amott azt az erdőt?
- Látjuk!
Látjuk! Hogyne látnánk!
- No, azt az
erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat
csináljatok, a gallyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövét mind
kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel beültessétek; a szőlő megnőjön,
háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must
megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre mire én felkelek,
kóstoló legyen a borból az asztalon.
- Értjük,
megyünk, minden meglesz.
Alig mentek
el, hallatszott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dőltek rakásra, a
nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalultak, a dongákat abroncsolták össze; az
ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjféltájban hallatszott a nagy
csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szőlőről, azután
nemsokára a hordók, kádak dübörgése, amint szüretre mentek, a szedők danolása,
a csőszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő
hordva-tapodva.
Ráadó csak
akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! - ő is elővesz egy
lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor
a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában,
bizony kicsibe nem múlt, hogy öreg ember létére sírva nem fakadt örömében.
Hítta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiút.
- No,
feleség, mégis van kifogásod ellene?
- Van
bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az
orrodnál, ha utánanéznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a
gyönyörűséges mákvirág Anyicska?
De biz a
királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó
bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is
megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végighallgatni,
szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb
leányához tanácskozni, hogy hogy s mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a
három szép madár kisütötte-főzte, hogy mit csináljanak. Ment a királyné megint
vissza az urához.
- No, te vén
szamár, azt tegye meg az a kölyök, amit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de
nem segíthet benne neki az a drága leányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel
én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg, ha tudja, és
kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi, jó, ha nem tudja
megtenni, fel is út, alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a
kenyeret.
Magához
hívatta a király harmadszor is Ráadót.
- No, fiam,
Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen
végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen
kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll, hogy holnap reggel
kivezettet a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad
tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség
nélkül, saját emberségedből rájok ülni, megkerülni egymás után mindegyiken a
királyi várat. Ráadó elnevette rá magát.
- Ha csak ez
a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor
fogtak be a szilaj ménesből!
Ment aztán
ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se akart menni Anyicskához, hanem aztán
mégiscsak befordult.
- No, hát
most mit parancsolt az apám?
- Szót se
érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan
nagy feneket keríteni.
- Hej, szívem,
Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se tudok
segíteni. Tudod-e, hogy az a három ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a
másik, ha ezer lelked volna, se tudnád őket megnyergelni, még csak közel se
menni hozzájok, mert orrukon, szájukon fújják a lángot. Egyetlenegy módja volna
csak, amivel bírni lehetne velük: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal
körülkarcolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni,
megállana mindegyik, mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a
keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.
Úgy elment
erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta
gondolni, hogy mit csinál majd. Hanem Anyicska mégis vigasztalta:
- No, majd
megpróbálom elcsenni tőle az éjjel, ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték
a többi.
Kibandukolt
Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem
szégyellte volna, tán sírt volna is. Hát egyszer, amint ott búsong-szomorkodik,
mint a kárvallott cigány, jön ám be hozzá Anyicska, hozza a sarkantyút.
- No,
lelkem, Ráadó, megsegített az Isten, el tudtam lopni, most már csak arra
tanítlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát mikor majd
kivezetik a három lovat, a két néném meg engem, az egyik mennykőt lehel
orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak egész teste lángot
hány, de te azzal ne gondolj, menj közel hozzájok, amelyiket meg akarod
nyergelni, karcold körül a sarkantyúval, úgy megáll, mint a fal, tedd rá a
nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a másik kettővel is csakúgy tégy.
Másnap
reggel a király kihirdettette az országban, hogy az ő palotájában mi történik,
tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna le egy alma közibök,
csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a lovakkal szabadon mozoghasson.
Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a három lovat. Az első - a legöregebb
királykisasszony - mennykövet fújt az orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott,
rúgott-vágott, de Ráadó szép csendesen körülkanyarította a sarkantyúval, hát -
uramfia! Úgy láttam, mint most - megállott az a tüzes ló úgy, mintha
leszegezték volna, egy mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyűszerrel
megnyergelte, ráült, azzal hajrá! „Majd kitöltöm most rajtad a mérgem, amért
vesztemre törtél” - elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából,
mire visszakerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot
végigcserdített rajta, azzal bekergette az istállóba. Azután a második lóra - a
második királykisasszonyra - került a sor. Ez is szórta eleinte a tüzes
villámot, de mikor ezt is körülkanyarította a sarkantyúval, ez is megállott,
mint a pecek, ezt is megnyergelte, azután megnyargalta úgy, hogy az izzadság
dőlt róla, mikor visszakerültek, bekergette ezt is az istállóba. Már csak a
harmadik ló - a gyönyörű szép Anyicska - volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt,
hiába! - az anyja, a vén, gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett
ellene; az egész teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyílt a föld
körülötte, de Ráadó ezzel nem gondolt, körülkanyarította ezt is a sarkantyúval,
ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó rátette a nyerget, ráült,
szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor visszaértek, megtörülgette a selyemkendőjével,
bevezette szépen az istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.
A vén
királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a
földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ottvész Ráadó, hát
bizony még a kínozta meg az ő kedves leányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy
két hétig. Megesküdött ott mindjárt, hogy akárhogy, mint, de elveszíti a két
gyermeket, addig meg nem nyugszik, míg a legkínosabb halálra nem juttatja mind
a kettőt. De egy darabig - hiába volt az eskü - nem tehetett semmit, mert a
király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi
igazságtalanságot elkövetni.
Hanem
egyszer levelet kapott a király egy másik országából - mert nemcsak egy országa
volt -, hogy menjen csak hamar, ott az ellenség pusztítja az országot
tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két
ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bízza a gyermekeket arra a gonosz
asszonyra. Míg készült a háború, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig
ne bántsa őket, míg oda lesz, ígérte is az asszony szájjal, hej, pedig de mást
forgatott az eszében. „Menj el csak, majd tudom én, mit csinálok, rég lesem
már, hogy elvigyen az ördög valamerre.”
Elbúcsúzott
a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.
Alig tette
be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni az eszét, hogy mi a
legkegyetlenebb, legkínosabb halál a világon, hogy azzal végezze ki a
gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd
mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két
gyermeket. Már előre örült neki a vén guzsalyravaló: „Milyen szép lesz majd
nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom, nem lesz
többet kedvök ihogni-vihogni egymással.”
El is
készíttetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is a
tűzhöz tetette, csak az volt hátra, hogy felforrjon.
De a jó
Isten nem engedte, hogy két ártatlan teremtésen olyan kegyetlenséget vihessen
végbe az az ördög cimborája. Megmondta Anyicskának az egyik cseléd - akire az
olaj forralása volt bízva -, hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához
hívatta Ráadót, elmondott neki mindent:
- Hanem most
már, lelkem, Ráadó, nincs mást mit tenni, el kell szökni valamerre idegen
országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha itt maradnánk,
elveszítenének. De hát hova menjünk?
- Azon nem
volna mit aggódni - felelt rá Ráadó -, elmegyünk az apám országába, úgysincs
neki több fia, ott is király leszek én, te meg királyné, boldogan élünk, míg
meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy megyünk ki a várból, mikor úgy
vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a szeme fényére, és hogy megyünk ki az
országból, hogy utol ne érjen?
- Biz azt
magam se tudom - mondja Anyicska -, hogy hogy haladunk sebesen, mert minden
mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő kimenni; a várból csak
kimehetünk, tudok én egy föld alatti utat, hogy pedig hamarjában észre ne
vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem,
addig mi jó egérutat kapunk.
Ki is mentek
szerencsésen a várból, mikor kívül voltak, a hátára vette Anyicska Ráadót,
repült vele, ahogy tudott, de hiába; sebesen nem mehettek, mert nem volt
Anyicskával semmi mestersége.
Alig mentek
el, elkészült a forró olajfürdő. Beszólott a királyné az Anyicska szobájába:
- Anyicska
leányom, gyere ki!
Felelt
helyette az egyik nyál:
- Mindjárt
megyek, édesanyám, csak hadd kelek föl.
Vártak-vártak
egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a királyné:
- Gyere ki
már, Anyicska leányom, ne várass magadra!
Megint
felelt helyette a második nyál:
- Megyek
mindjárt, csak hadd öltözzem fel.
Vártak egy
ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer a királyné:
- Gyere csak
hamar, Anyicska leányom, adok valamit.
- Mindjárt
megyek, csak a hajam tűzöm még fel - felelt a harmadik nyál.
Vártak aztán
még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak kétszer-háromszor, de
biz ott akár ítéletnapig kiabálhattak volna, nem szólott volna senki. Erre
aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs ott senki, csak három nyál az
asztalon. Összecsapta a két kezét.
- No, ezek
most elszöktek, a pokolravalók, hanem tudom, merre mentek, majd visszahozom
őket!
Mindjárt
előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a lapátját, hogy
majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.
Anyicska
ezalatt jó messzire haladt Ráadóval; mentek, mentek, amint az Isten tudniok
adta, egyszer megszólal Anyicska:
- Jaj, Ráadó
lelkem, be ég a bal orcám, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok
egyebet, csak egy halavány felleget.
- No, ez az
anyám, észrevette, hogy elszöktünk, hanem most már szálljunk le hamar, én válok
egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi tőled, hogy nem láttál-e
erre ilyen és ilyen fiút meg leányt, mondd, hogy láttál ezelőtt háromszáz
esztendővel.
Alighogy
leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott termett a
vénasszony. Kérdezi Ráadótól:
- Ugyan,
földi, nem látott-e erre egy fiút meg egy leányt?
- Láttam biz
én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem akárki fiára, leányára?
Mit kérdi azt éntőlem?
A vénasszony
még egyszer széjjelnézett ottan körül, azután visszafordult. „Hátha rosszul is
néztem meg otthon, ott vannak valahol elbúva a várban.” Hazament, még egyszer
felhányatta a várat, hogy egy tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz
azok nem voltak sehol. A vénasszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott
eszébe, hogy hisz a kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett
volna őket hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte,
elkezdett vágtatni a két gyermek után.
Ráadó meg
Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátaik megett hagytak; egyszer megint
megszólal Anyicska:
- Jaj,
lelkem, Ráadó, be ég a jobb orcám, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok
egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.
- No, az
megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le hamar, én válok egy
tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a tábla kellős közepébe, onnan
akármint ijesztget, ki ne mozdulj, ha közel megy hozzád, üssed a botoddal.
Alig
szálltak le, alig változtak kölessé meg pásztorrá, megint ott termett a
vénasszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:
- Kedves
fiam, Ráadó, gyere ide, majd meglásd, mit adok!
De Ráadó ki
nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéből, hiába volt minden csalogatás,
a vénasszony, hogy látta, hogy így nem boldogul, rá akart ijeszteni; mindenféle
oroszlánná, farkassá, kígyóvá változott, de sehogy ki nem tudta venni Ráadót a
helyéből, úgy állt az ott, mint egy karó. Feldühödött erre a vénasszony,
nekiesett a kölesnek, tépte ki tövestül az egész táblát.
- De kutyák,
most mégse szabadultok meg, Anyicska a köles, azt kitépem, hazaviszem,
megégetem, te, Ráadó, aztán magadban semmit se tudsz.
Ki is tépte
az egész táblát, de annyi mégis megmaradt, amennyit Ráadó a botjával elért,
mert oda nem eresztette be, márpedig éppen abban a kis darabban volt Anyicska,
a többit vihette a vénasszony, az csak gaz volt. Hátára is szedte mind, amit
kitépett, felkerekedett vele a levegőbe, úgy ment, akárcsak egy kazal repült
volna; amint hazaért, mind egy szálig rakásra rakta, meggyújtotta maga, közel
állott hozzá, hallgatta, hogy mikor hallatszik már az Anyicska sírása,
jajgatása a tűz körül. De biz azt hiába hallgatta, elégett a tűz, el is
hamvadt, mégse hallott semmit.
- No,
szedtevette, ezek megint megmenekültek! Hol van hamar egy gereben, hadd üljek
rá, hadd menjek utánok, hadd hozzam vissza őket.
Felült egy
nagy gerebenre, egy seprűt a kezébe fogott, elkezdett vele hadonászni, úgy
ment, mint a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.
Ráadó meg
Anyicska ezalatt megint jó egérutat kaptak, mentek ők is, amint bírtak, de
mégis megint megközelítette őket a vén királyné, megint megszólalt Anyicska:
- Jaj,
szívem, Ráadó, most már az egész orcám ég, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok
egyebet, mint egy nagy szélmalomformát erre jőni nagy sebességgel az égen.
- No, az
megint az anyám, most már olyan dühös, amilyen sohase volt életében. Hanem
szálljunk le hamar, én válok egy tóvá, te válj egy rucává, a tó kellő közepén
állj meg, ki ne mozdulj onnan, akármivel csalogat, akármivel ijeszt.
Leszállottak
megint, Anyicska tóvá változott, Ráadó rucává; alig voltak ezzel meg, ott
termett a vén királyné.
- Hej,
kutyák, már kétszer rászedtetek, de nem szedtek többet rá, nem szabadultok most
meg, tudom azt az egyet.
Mindjárt
sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se tudta elkapni,
mindig a víz alá bukott előle, aztán vadásszá vált, lövöldözött a rucára, de a
golyó elől is mindig lebukott, sehogy se tudta meglőni. Megint feldühösödött,
hogy csak úgy tajtékzott a szája.
-
Megálljatok! Nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is, elveszítlek
benneteket.
Ezzel egy
nagy gödénnyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült vele, mikor ment a
levegőben, mintha csak egy rezidencia ment volna, olyan volt. Otthon aztán
kiöntötte mind a vizet szerteszéjjel, hadd igya fel a föld, hadd vesszen el
közte Anyicska; maga is kiállott oda, hol legtöbb volt a víz, hogy hallhassa,
majd ha sír, jajgat, könyörög, hogy gyönyörködhessék majd benne azzal az
ördögöknek rég eladott lelkével. De nem engedte meg az Isten, hogy az ártatlan
siránkozásának örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két
kanálnyit a szárnyával, aközt maradt Anyicska, így hát akár egy pocsolyából
vitte volna a vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt a víz, látta a vén
királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága, elkezdte a haját tépni, verte
a fejét a falba, mint egy eszeveszett őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a
kezébe kapott egy gereblyét; eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt
ahhoz, amint most nekiindult, utol is érte a két gyermeket, mindig
közelebb-közelebb jutott hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a
gereblyét is kinyújtotta, hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de éppen
akkor kiértek Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott
pedig már nem volt hatalma a vén királynénak.
Mikor látta
Anyicska, hogy tovább nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett - ami ott
volt a határnál - megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott
dühösködött, ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig
meglátta, hogy meglátta Anyicska, elfelejtette, hogy kívül van a határon,
szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott, bebújt a
hídlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az istálló körül tovább,
neki ugyan mindegy volt, akár jött, akár se, mert ha Anyicskán - a leányon -
volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt egy szikra se. A vénasszony,
amint látta, hogy Anyicska egérré lett, hirtelen macskává változott, odaállt a
repedés mellé, amin az egér bebújt, várta, hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De
Ráadó se hagyta abban a dolgot, füttyentett egyet, odaszaladt hat-hét komondor,
azokat ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta.
Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte a két
kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval:
- No, te
kutya Anyicska, fogjon meg benneteket az anyai átok, hogyha valaha csak egy
napig - csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy elfeledkezzék rólad Ráadó,
mintha soha nem látott - de még híredet se hallotta volna.
Elszörnyűködött
ezen az átkon a szegény Anyicska; ha ez megfogja, ha elfelejti Ráadó, mit
csinál ő idegen országban, ahol senkije, semmije, még a betevő falatját se
tudná megszerezni; de Ráadó vigasztalta:
- Ugyan,
szívem szép szerelme, hogy tudnálak én téged elfelejteni? Hogy felejthetném el
azt a sok jót, amit nekem tettél, de hogy felejthetném el magad szép személyét
is?
Megvigasztalódott
Anyicska, jókedvvel indultak hazafelé.
Mentek,
mendegéltek, egyszer aztán beértek abba a városba, ahol a Ráadó apja lakott.
Ott a város végén megfogta Ráadó az Anyicska kezét.
- No, kedves
Anyicskám, én lelkemnek fele, itt vagyunk az apám városában, nem is messze az
apám palotájától; de most arra kérlek, ne gyere fel velem az apámhoz, anyámhoz,
ha egyszerre mennénk, vagy hinnék, vagy se, hogy a tündérkirály leánya vagy,
még valami rossz személynek, szeretőmnek gondolnának; de így majd magam
felmegyek, elmondok mindent az apámnak, akkor aztán érted jövünk háznépestül,
hazaviszünk annak rendje módja szerint, ahogy a menyasszonyt szokás. Addig
maradj itt a város végén, kiárendálok egy kis házat, egy kis kertet, fogadok
melléd egy szolgálót, megvárhatsz szépen. Mire azt gondolod, hogy tán már
odaértem, akkorra vissza is jövök.
Beleegyezett
Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy szolgálót, azután elbúcsúztak
egymástól. Anyicskának eszébe jutott az anyai átok:
- Siess, én
kedvesem - mondta Ráadónak -, mert meg talál fogni az anyám átka, hogy
elfelejtesz, mintha soha híremet se hallottad volna. De ha elfelejtenél is,
csak azt a gyűrűt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor legelőször láttuk
egymást, én is megőrizem, amit tőled kaptam, arról megismerjük egymást,
akármikor találkozunk.
Ráadó csak
nevette a dolgot.
- Hogy
felejthetné el gerlice a párját, legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.
Még egyszer
aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a kis árendált házba,
Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a szép királyi udvarba,
elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve mindig jobban-jobban elszorult,
mintha valami nagy követ tettek volna rá, mikor aztán belépett az apja
szobájába, egyet kóválygott vele a világ, azzal elesett végig a ház földjén,
mint egy darab fa. A király azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült
el, felélesztgette lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle,
hogy hogy jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska
nem jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de még
az se, hogy látta valaha, úgy megfogta a tündérkirályné átka, hogy se
ottlétéről, se elmeneteléről, se hazajöttéről egy kis szó nem sok, de annyit se
tudott mondani, csak azt tudta, hogy nem kell neki többet elhagyni az apját. A
király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is, csakhogy otthon marad, nem
megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni az országot, nem kell idegen
kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette országszerte, hogy itthon van a fia, nagy
dínomdánomot csapott, két nap, két éjjel boldog-boldogtalan ingyen
ehetett-ihatott a házánál, ami szemének-szájának tetszett.
Szegény
Anyicska pedig csak várta, csak várta Ráadót, de biz az nem ment felé se;
eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik nap aztán beküldte
a szolgálóját a városba, hogy mi újság van a királyi palota körül, beszélnek-e
a királyfiról meg a mátkájáról? Bement a szolgáló, de azzal a hírrel jött
vissza, hogy a királyfiról mindent lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud
semmit, azt se tudják, van-e, nincs-e. Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta,
hogy az anyja átka fogta meg Ráadót; attól fogva mindennap beküldte a
szolgálóját újságot hallani, de biz az sose hozott jobb hírt. Egyszer aztán
azzal ment haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd
király szép leányát veszi el, az esküvő napja is ki van már tűzve, akkor majd
az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat csapnak,
hogy két ország lesz rá híva. Sírt-rítt Anyicska, nem tudta, mitévő legyen, még
csak az se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot tudott volna neki adni.
Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem szólt róla senkinek, csakhogy attól
kezdve mindig jobb kedve volt.
Mikor már
hívogattak a királyi lakodalomra, egy levelet írt az öreg királynak, amibe azt
írta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a városnak lakik egy fiatal
leány, ki messze földről szakadt ide, az igen nagyon szeretné megnézni a
királyi lakodalmat, mert még olyant sohase látott, azért ne sajnálja a király
meghívatni, se nem eszik, se nem iszik, csak a sok úri népet meg a szép
menyasszonyt akarja megnézni. A király mindjárt meghívatta, mégpedig nemcsak
széjjelnézni, hanem valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetlen
elmenjen. Megörült Anyicska a meghívásnak, adott is a vőfélynek olyan
pántlikát, hogy a többi leányé összevéve se ért felényit, amint pedig az elment,
mindjárt hozzáfogott a lakodalmi ruha csinálásához, amit magára akart venni.
Mikor aztán
eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy Tündérországban se
igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a cselédje szeme fényét.
Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak szólott a muzsika, úgy
táncoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek is bokájába ment a szép
muzsika.
Bement
Anyicska a táncolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott a tánc kellős
közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet, ki lehet, de senki se
tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy ki lehet, se a felesége, ha
magától a leánytól kérdték, azt mondta, hogy ő az az idegen, aki kérte a
felséges királyt, hogy hívassa meg a lakodalomra; de a nevét - hogy hogy hívják
- ki nem lehetett belőle venni. Maga Ráadó rajta-rajtafelejtette sokszor a
szemét, rémlett előtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta, hogy hol. Ő
is kérdezte tőle, hogy ki, de ez azt felelte rá, hogy gondolkozzék rajta,
találja ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta
kitalálni, hiába törte az eszét. Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint
vacsorálnak, felszólal egyszer Anyicska:
- Felséges
király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék meg nekem, hogy hadd
ihassam a vőlegény poharából, a mi országunkban az a szokás, hogy a legények a
menyasszony poharából isznak, a leányok a vőlegényéből, én hát az országunkbeli
szokást itt is szeretném megtartani.
A király
szíves örömest megengedte neki, a vőlegény még maga töltött neki a legdrágább
borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette Anyicska, felköszöntötte
a fiatal házaspárt, azután ivott belőle. Míg ivott, azt a gyűrűt, amit a
legelső találkozáskor a tónál kapott Ráadótól, a szájából beleeresztette a
pohárba, úgy adta vissza.
- No, most
megiszom a szerelmét - mondja Ráadó, azzal felhajtotta a bort, ami a pohárban
maradt, hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban, nézi mi az, hát egy
gyűrű, nézi jobban, megismeri, hogy az az ő gyűrűje volt hajdan, gondolkozik,
gondolkozik, kinek adta ő ezt, hát egyszerre eszébe jutott minden, kiejtette a
poharat a kezéből, odaszaladt Anyicskához, megölelte, megcsókolta. - No,
szívemnek szép szerelme, te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó-kapa választ
el bennünket egymástól!
Azután
elbeszélte az egész násznép előtt a dolgot, hányszor mentette őt meg Anyicska,
hogy fogadtak egymásnak örök hűséget még tizenhárom esztendős korukban; hogy
átkozta meg őket a vén királyné. Elbeszélt mindent töviről-hegyire, nem hagyott
el semmit. Erre aztán az egész násznép, még maga a menyasszony is azt mondta,
hogy ha szeretik egymást, esküdjenek meg, olyan szép leánynak, mint az első
menyasszony, akad legény, akár minden ujjára száz. Ráadó meg Anyicska kétszer se
mondatták maguknak, mindjárt minden násznépestül mentek a templomba,
megesküdtek. Azután még nagyobb lakodalmat csaptak. Mikor legjavában folyt a
mulatság, hát ki lép be az ajtón? Nem más, mint az öreg tündérkirály. Elmondta,
hogy megtudott mindent, mikor a háborúból hazakerült, hogy milyen kegyetlen
volt a vén királyné hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba húzatta, a két
leányát meg apácának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják
majd bűnüket.
- Most
pedig, fiam, azért jöttem, hogy átadjam nektek minden országomat, azután holtig
nálatok maradjak.
Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb
lakodalmat csaptak, ettek-ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind
ott voltak egy szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam,
táncoltam, a zabsarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok víz; te is
ott voltál, majd a vízbe haltál, de én megkaptalak, üstöködnél fogva ki is
rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna, bizonyosan belehaltál vol