Babó Titti
találkozott egy öregemberrel. Az öregnek térdig ért a szakálla. Azt kérdezte:
- Tudod-e,
öcsém, ki vagyok?
- Tudom
bizony - mondta neki Babó Titti -, te vagy Ajahtan Kutarbani király.
- Ejha! -
csodálkozott az öreg, az ámulattól még a szakálla is megnyúlt egy jó arasszal.
- Nem az vagyok, de ha már így kitaláltad, mostantól kezdve az leszek. Hogy is
mondtad, milyen király?
- Ajahtan
Kutarbani.
- Nagyon jó
- mondta elégedetten az öreg, és megsimította egy araszt nőtt szakállát. - És
mit gondolsz, miért szólítottalak meg?
- Mert
mesélni akarsz.
- Ejha! -
ámuldozott megint, s most a változatosság kedvéért rövidült egy araszt a
szakálla. - Igaz, hogy azt akartam csak megkérdezni, hogy hány az óra, de ha
úgy találod, akkor valóban mesélni akarok. És azt tudod-e miről akarok mesélni?
- Hogyne
tudnám, a furulyafákról.
Az öregember
megint ejházott, a szakálla nyúlt egy araszt.
- Igaz, hogy
a Nagyhajú Kopasz Tillaláromról akartam mesélni, de most már furulyafákról
akarok. Milyen az a furulyafa?
- Olyan,
amin furulyák teremnek.
(Ejha!
Szakáll. Arasz.)
- Van
egyáltalán olyan fa?
- Hogyne
volna.
- Ki tud
róla?
- Hát
elsősorban te.
- Ejha! -
Most már annyira csodálkozott az öregember, azazhogy Ajahtan Kutarbani király,
hogy egyszerre nyúlt is meg rövidült is a szakálla egy araszt. Vagyis éppen
akkora maradt, amekkora azelőtt volt. - És ezenkívül milyen bizonyítékaid
vannak a furulyafák létezésére?
- Az, hogy
mesélni fogsz róluk. Ami nincs, arról nem lehet mesélni.
- Az már
igaz - mondta Ajahtan Kutarbani király, és ezúttal a szakálla békén maradt. -
És hány furulyafáról kell mesélnem?
- Kettőről.
Jól tudod, hogy nincs is több. Csak két furulyafa van a világon.
- Tényleg -
mondta Ajahtan Kutarbani király -, jól tudom. És azt is jól tudom, hogy ezzel a
két fával egyszer minden embernek dolga akad. Nincs ember, aki ne kerülne a
furulyafák elé.
- De nincs
ám!
- Most már
mondanám is a mesét... várj egy pillanatra... Hol is áll az a két furulyafa?
- Hát hol
állna! A palotád udvarán.
- Az ám -
csapott a homlokára Ajahtan Kutarbani király -, a nádfödeles palotám udvarán!
- Nem
nádfödeles! Fazsindelyes.
- De még
mennyire fazsindelyes! - lelkesedett a király, és így folytatta:
Kőből
rakott, fából rakott,
csillognak rajt vakablakok!
csillognak rajt vakablakok!
- Csak ne
húzd az időt szavalással - figyelmeztette Babó Titti.
- Nem
szavalok, csak egy versikét mondtam - szabadkozott Ajahtan Kutarbani. - Szóval
ez a kőből rakott, fából rakott, vakablakos, fazsindelyes, hetyke tornyú, szép
palota a Négyszögletű Kerek Erdő szélén állt.
- Úgy bizony
- bólintott Babó Titti -, nem beszélve Csodaországról, mert Csodaország ott
kezdődött a palotád háta mögött.
- Méghozzá
nagyon közel - emelte fel az ujját Ajahtan Kutarbani király -, mert esténként
elhallatszott hozzánk, ahogy Csodaország őre, a Hétfejű Tündér énekelt.
- Hét
szólamban.
- Bizony,
mind a hét szájával más szólamot énekelt.
- Eladdig,
amíg el nem vesztette hat fejét.
- Hát
elvesztette? Akkor a vége felé azért énekelt csak egy szólamban.
- Azért
bizony.
- Nem
gondolod, hogy áttévedtünk egy másik mesébe? - töprengett a király.
- De, de -
bólogatott Babó Titti -, majdnem áttévedtünk. Ott hagytad abba, hogy kőből
rakott, fából rakott, vakablakos, hetyke tor...
- ...nyú,
szép palota - folytatta a király. - Igen, ott laktam akkoriban, a szakállam még
hollófekete volt... és igen jó király voltam, a legjobb király.
- A
legeslegjobb - lelkesedett Babó Titti.
-
Alattvalóimmal - folytatta volna Ajahtan Kutarbani, de Titti közbevágott:
-
Alattvalóiddal? Csak egy alattvalód volt.
- Akkor
alattvalómmal mindig jól bántam, ha például éhes volt, megparancsoltam neki,
hogy egyék... Ki is volt az alattvalóm?
- Hát te
magad! Ajahtan Kutarbani király egyetlen alattvalója Ajahtan Kutarbani
alattvaló.
- Így igaz -
bólintott Ajahtan Kutarbani -, tudom, az alattvalóm nem nagyon szeretett korán
kelni, de azért mire én fölkeltem, addigra ő is mindig felkászálódott. Jól
megvoltunk. Jó füle volt az alattvalómnak. Azért is hallotta meg azt a furulyás
legényt.
- Aki a
Négyszögletű Kerek Erdő közepén lakott egy faluban.
- Úgy
bizony. A falut, ha jól emlékszem, úgy hívták: Rácpácegres. Onnan jött ez a
legény. Rácegresi volt a neve. No, hát megállt ez a Rácegresi az ablakom alatt,
és elkezdett furulyázni. Hát olyat még nem hallottunk, se én, se az alattvalóm!
Csak tátottuk a szánkat az ámulattól.
- A
szakállad nyúlt egy araszt.
- Kettőt.
Mert mit művelt Rácegresi azzal a furulyával! Ha azt én el tudnám mondani!
-
Trillázott, sírt és nevetett a furulyája - mondta Babó Titti -, kesergett,
röpdösött, vidított, szálldosott. Ringatott.
- Ahogy
mondod - helyeselt Ajahtan Kutarbani király -, a végén le is dobattam neki az
alattvalómmal egy aranyat.
- Alighogy
elment Rácegresi - folytatta Babó Titti -, jött ám egy másik furulyás.
- Jött -
vette át a szót a király. - Ez is Rácpácegresen lakott. Úgy hívták, hogy
Pácegresi. Ez is nekikezdett furulyázni. Na de még olyat! Olyan szörnyűségeset!
Én is meg az alattvalóm is befogtuk a fülünket.
- Mert
recsegett, nyítt és nyekegett a furulyája - mondta Babó Titti -,
csúszott-mászott, kornyikázott. Zötyögtetett.
- Ahogy
mondod - helyeselt a király. - Rögtön le is dobattam egy aranyat az
alattvalómmal ennek a Pácegresinek, csak hagyja abba a vernyákolást.
- S aztán ez
így volt mindennap?
- Így -
bólintott a király. - Előbb jött Rácegresi, és kapott egy aranyat a játékáért,
aztán jött Pácegresi, és ő is kapott egy aranyat, csak ne játsszon egy hangot
se.
- Mind a
kettő ebből az egy aranyból tartotta el a családját Rácpácegresen.
- Öreg
édesanyja és hét kis testvére volt Rácegresinek is meg Pácegresinek is. Na de
mennyire különbözött ez a két család! Mert Rácegresi otthon is furulyázott, hát
vidámak voltak; Pácegresi meg otthon se tudott furulyázni, hát folyvást
veszekedtek.
- Csak úgy
rengett a ház.
- Egyik
helyen a méregtől, a másik helyen a jókedvtől.
- Pácegresi
a végén még a furulyáját is eladta, és egy aranyrudat vett az árán. Furulya
helyett aztán ezzel az aranyrúddal járt az ablakom alá, mintha bizony többet
érne az aranyrúd, mint egy szépen szóló fafurulya. Még lyuk se volt az
aranyrúdon, olyan tömör volt, mint a kapanyél. De hát nem is kellett rá lyuk,
mert Pácegresi nem tudott furulyázni.
- És így
ment ez hosszú évekig.
- Talán
százig is - bólintott Ajahtan Kutarbani -, aztán egy szép napon meghalt
Rácegresi is meg Pácegresi is. Oda temettük őket az ablakom alá.
- S aztán
egy-egy fa nőtt a sírjukon.
- Bizony.
Rácegresién egy sudár magas, és gyümölcs helyett gyönyörűséges fafurulyák
teremtek rajta. Pácegresién egy zömök, terebélyes, az meg furulyaforma
aranyrudakat termett.
- Ha valaki
egy fafurulyát akart leszakítani, fel kellett érte mászni a fára, mert
Rácegresi fája magas volt, de aranyrudat lehetett a földön állva is szakítani,
mert Pácegresi fájának ágai alacsonyan nőttek.
- Milyen jól
tudod! - csodálkozott Ajahtan Kutarbani. - Majdnem jobban tudod, mint én.
- Azt akarod
mondani, hogy ezzel vége a mesének?
- Dehogyis
vége! Éppen most jön a java. Mert azok az emberek, akik el akartak jutni
Csodaországba (és melyik ember nem akar?), mind ott mentek el az én
fazsindelyes palotám előtt. Persze hogy megálltak a két furulyafánál.
Ámuldoztak-bámuldoztak. Aztán szakítottak maguknak valamelyikről. Vagy a
Rácegresiéről, vagy a Pácegresiéről.
- És
indultak tovább, Csodaország felé.
- Igen ám,
de a bejáratnál elébük állt a Hétfejű Tündér.
- És
mosolygott.
- Mind a hét
fejével.
- Amíg
megvolt mind a hét.
- Aztán csak
eggyel.
- De eggyel
is nagyon szépen tudott mosolyogni.
-
Kiszivárványosodott tőle az ég.
- A nap
belesápadt.
- És akkor
mi történt?
- Azt mondta
az utasnak a Hétfejű Tündér: „Bejöhetsz, hogyne jöhetnél, csak előtte furulyázz
egyet nekem.” Aki a Rácegresi fájáról szakított, annak megszólalt a furulyája.
A Hétfejű Tündér rögtön be is engedte Csodaországba. De aki aranyrudat
szakított, az aztán fújhatta. Meg se nyikkant.
- Vagyis azt
se mondta, nyikk!
- Se azt,
hogy tüű, se azt, hogy tií!
- A tuúról
nem is beszélve!
- És ezekkel
mi történt?
- Ezeket nem
engedte be a Hétfejű Tündér Csodaországba. Mehettek vissza dolgukvégezetlen az
aranyrúdjaikkal. A fafurulyások meg mind kaptak egy darabot Csodaországból. A
szívükbe rejtették, mindig magukkal hordják.
- Vajon kik
lehetnek többen, fafurulyások vagy aranyrudasok? - kérdezte Babó Titti.
- Azt én nem
tudhatom - válaszolt Ajahtan Kutarbani király -, de azt sejtem, hogy te melyik
fáról szakítottál.
- Én bizony
a Rácegresiéről - mondta Babó Titti, és előhúzott egy fafurulyát.
- Hát bizony
én is - nevetett Ajahtan Kutarbani király, és előkapta a belső zsebéből a
furulyát.
Mindjárt rá
is zendítettek. Azt fújták, hogy:
Csodaország,
jaj de messze,
mégis itt van a szívünkbe’.
mégis itt van a szívünkbe’.
Nagyon
szépen szólt. Az öregembernek örömében egyszerre három araszt nőtt a szakálla.
Babó Tittié meg hármat rövidült. Ha ugyan rövidülhet olyasmi, ami nincs.