SIRÁLY KIRÁLY

Hát aztán, volt egyszer egy öregember, aki már kicsi gyermekkorában megtanulta volt a halá­szat mesterségét. És ma itt halászott, holnap ott, holnapután meg amott, míg aztán egy idő óta beszegődött halásznak egy híres nagy király udvarába. Hogy valami nagy dolgot hajtott-e végre a király előtt, azt nem tudom; annyit azonban tudok, hogy a király udvarában is csak szegénynek maradt, olyannak, amihez kicsi kora óta hozzászokott volt, mert az az átkozott szegénység nem könnyen akar megválni attól, akinél egyszer befészkelte magát, ahogy a régiek mondották.

- Mi bajod velem, szegénység?
- Apáddal jól voltam mindég.
- Veled is hát jól meglennék.

És még annyit tudok, hogy egy idő óta összeállott egy asszonnyal, hogy ne mindig csak azt mondja: „Szegény fejem!”, hanem mondja azt, hogy „szegény fejünk!”.

Aztán annak a királynak késő öregségéig nem lett gyermeke, és mikor már éppen úgy számí­tott, hogy kiürült a zacskó, és elfogyott a puskapor, mit látnak szemei? Lám, a királyné egy igen-igen szép leánykát szül neki.

Volt öröme a királynak! Futárokat szalasztott mindenfelé: királyokhoz, császárokhoz, a nagy hadvezérekhez, mindenkihez, de mindenkihez, hogy jöjjenek vendégségbe, mert arra készült, hogy nagy lakomát csap, aminek messze földön híre menjen.

Amikor egyéb dolgait már elintézte, előhívatja a szegény halászt.

- Na, te öreg, most pedig indulj, és olyan halat hozz az asztalomra, melynek aranyból a pénze.

- Hát én honnan kerítsek, felséges királyom, efféle halat?

- Ahonnan tudsz. Azt akarom, hogy messze földön híre menjen az asztalomnak és a mulat­ságnak, amit rendezni fogok. Megértetted?

- Megértettem, de hátha nem találok?

- Még kérdezni mered, te nyomorult? Tudd meg, akkor oda kerül a fejed, ahol a lábad van.

Na, szegény halász! Könnybe lábadt a szeme, de egy szót sem szólt többet. Tudta ő, hogy a király olyan ember, akitől őrizkedni kell, és hogy hiába kérlelne egy ilyen megkövesedett szívet.

Mitévő legyen? Elment haza, az öregasszonyhoz, elmondta neki, mi nehezedik a szívére, aztán elbúcsúzott tőle, és világgá ment, de előbb azt a tanácsot adta a feleségének, hogy ne feledkezzék meg az Istenről, mert ő már nem sokáig vet árnyékot a földre.

Elindult a halász, ment, mendegélt, egészen odáig, ahol, mint mondani szokás, „a kurtafarkú malac túr”, elment a Fehér-tengerig, és ott, ennek a nagy víznek a partján bolyongott szegény két esztendeig, folytonosan kutatva, keresgélve, úgy ni, mindent tűvé téve, hogy hátha megkö­nyörül rajta is az Isten, és egy aranypénzű halat rendel eléje.

Az öregasszony otthon maradt, és sírdogált a fejére szakadt nagy bánata miatt. Amikor egy kicsit lecsendesedett, fogta a seprűt, és rendezgetni kezdett a házban. Amint sepreget, mit kap a földön az öregasszony: egy szem borsot. Felveszi, és az asztalra teszi, hát csodák csodája! A borsszem leszalad a földre. Ekkor az öregasszony felvette és bekapta a szájába.

Hej, apám, most lássatok aztán csodát! Az öregasszony teherbe esett tőle.

- Jaj, Istenem - mondta, amikor rájött a csodára -, hol lehet az én öregemberem? Bizonyosan ő is megörvendene, ha megtudná ezt a hírt.

De az öregember még csak nem is álmodott arról, hogy mi történt otthon. Amint ott bolyon­gott a tenger partján, találkozik egy szerzetes baráttal.

- Mit keresel te itt?

- Nézze, tisztelendő atyám, mi az én nagy bajom. A magam gyertyáját égetem, hogy a más pénzét számláljam mellette.

És elmond neki mindent, töviről hegyire: látja-e, látja-e, s látja-e? Történt még valaha efféle dolog?

- Történt bizony, te öregember; egyet se sírj! - mondja a szerzetes. - Adok én neked arany­pénzű halat, de csak te is add nekem azt, amit tőled kérek.

- Mit?

- Azt, ami a házadban van, de nem tudsz róla. Beleegyezel?

Gondolkozik az öregember, gondolkozik: „Tudom, hogy otthon csak az öregasszony van, meg a macska.” Aztán hangosan:

- Jól van, odaadom.

Megkötik az egyezséget, aztán így szól hozzá a szerzetes barát:

- Most pedig vesd be a hálódat, te öregember, és meglásd, hogy megfogod a halat.

Beveti, és amikor kihúzza, mit látnak az öregember szemei? A háló telis-tele volt aranypénzű halakkal.

Volt aztán öröme. Szekérre rakta a sok halat, elbúcsúzott a szerzetes baráttól, és ment a királyhoz.

Az pedig, az ördög cimborája, még mindig nem végzett a lakomával. Arra azonban volt gond­ja, hogy két szolgát odaállítson a kapuba, készen arra, hogy lecsapják a halász fejét, mihelyt jönni látják.

De amikor meglátta a király, hogy nem egy, de egy egész szekérderék aranypénzű hallal jön, lecsillapodott a haragja; sőt elhalmozta a halászt is mindenféle ajándékokkal, hogy egy kicsit felejtse a szükséget.

Aztán amint hazamegy az öregember, mit látnak szemei? Egy élő-eleven gyermeket, aki éppen most kezd járni a lábán.

- Adjon isten, te asszony.

- Adjon isten, te öreg.

- Kié ez a gyermek?

- Kié volna? A miénk; az Úr ajándékozta nekünk.

És elbeszéli neki, miként történt a dolog.

- Nézd csak meg, milyen ügyes! Hát mi az? Nem örvendesz neki?

- De örvendek, hogyne örvendenék? - mondja bizonytalanul, de mardosta a lelkét szegénynek, hogy eszébe jutott a szerzetes barátnak tett fogadalma! Aztán még hozzátette: - Na, Isten éltesse, te asszony!

Aztán telt-múlt az idő. A gyermek nőtt, egyre nőtt, napról napra, mintha húzták volna felfelé. És különösen három dolgot kedvelt a gyermek, jóságos Isten, három dolgot: az írást, az olvasást és a kardot.

Amikor a gyermek a tizennyolcadik esztendejét betöltötte, hát csak azon veszi magát észre a két öreg, hagy ott van a házukban egy szerzetes barát.

- Adjon isten, te öregember!

- Kezét csókolom, tisztelendő atyám.

És beszédbe elegyednek. A gyermek pedig, mihelyt meglátta a barátot, kimegy, kihúzza hüvelyéből a kardját, kört ír vele maga köré a földre, és leül olvasni.

A szerzetes barát pedig egyszer csak:

- No, te öreg, eljöttem, hogy elvigyem, amit ígértél volt.

- Jól van, tisztelendő atyám, szavamnak kell állnom, mert különben erőmet vesztem - mondja az öreg sírva, és elbeszéli az öregasszonynak is, hogy milyen fogadalmat tett.

- Jaj, szegény fejem! Gyermek nélkül hagytál - mondja a felesége, és ellenkezni akar. De hát van kivel?

A szerzetes barát nem törődik a beszéddel, kimegy a legénykéhez, és meg akarja simogatni; de lássátok, nem tudott átallépni a körön, melyet a fiú írt a kardjával.

Nem tudott átallépni a körön, mert - elfelejtettem mondani -, az a szerzetes barát nem volt más, mint maga az ördög, szerzetes képében.

Amikor látta, hogy szép szóval nem boldogul, egyszerre csak nekiesik az ördög, és a körön áthajolva, torkon ragadja az öregember fiát, aztán egy szempillantás alatt odalett, hogy bánatban és nagy sírás között hagyva a halászt és az öregasszonyt.

Ment, mendegélt a szerzetes barát Sirállyal - mert így hívták a fiút -, elment egészen egy hegy tetejére. Ott leteszi a terhét, és beszélgetésbe akar kezdeni Sirállyal, de ez most sem állott szóba vele. Kört ír le a kardjával, belül lép a körön, és olvasni kezd.

Hej, ha láttátok volna, hogy tombolt ekkor az ördög! Mindenféle színt váltott, hol mézesmá­zosan beszélt hozzá, hol gorombán - hiába. Egy árva szót sem tudott kiszedni a Sirály szájából. Ennek láttán felkapta a fiút, és egy más hegyre ment fel, mely még borzalmasabb volt, és még mélyebb szakadékokkal teli. Arra számított, hogy az csak megrémíti, és rábírja, hogy hozzá szóljon, de semmire sem tudott menni, bármennyit próbálkozott az ördög a beszéddel, bármennyit csűrte-csavarta, embermódon is, ördögmódon is.

Akkor aztán, ilyent lássatok! Egyszerre csak egy nagy pukk, hogy minden hegy, domb és völgy megremegett bele. Az ördög kihasadt mérgében.

Amint Sirály egyedül maradt, hazafelé indult, le a hegyeken. De olyan meredekek és olyan irtózatosak voltak, hogy szegénynek mind bukfenceznie kellett lefelé, folyton-folyvást mind lefele, míg egyszer csak, nagy ámulatára, két szörnyű fenevad között találta magát, melyek a fejüket egymásnak feszítve viaskodtak. Csak azt veszi észre, hogy egyikük így szól hozzá:

- Éppen jókor jöttél, te fiú! Gyere, légy olyan jó, húzd ki a kardodat, és vágd le a fejünket.

- Nem, mert szerencsés voltam veletek. Ha nem akadok belétek, szétszakadtam volna, míg az aljba leérek.

- De csak vágd le, mert különben felfalunk - mordult rá a másik fenevad.

Amikor látta Sirály, hogy nincs más mód, kirántja a kardját és: sirrr, lenyisszenti a fenevadak fejét, amelyekből egy szempillantás alatt két derék legény lett, és így szóltak hozzá:

- Isten éltessen, te fiú, mert nagy jót tettél velünk! Milyen régóta állottunk itt varázslat alatt! Ha azt akarod, hogy mind csak szerencséd legyen az életben, és hogy sokra vidd, másokkal is tégy jót, amint velünk tettél.

Megmutatták neki az utat le a hegyről, kezet fogtak, és elváltak egymástól.

A legény pedig mind csak ment lefelé, míg valami tövisbokrok mellett nem találta magát. Sírást és sóhajtozást hall onnan:

- Mentsetek meg, jó emberek, mentsetek meg, mert nagy jót teszek veletek.

- „Hej, mi lehet ez?” - gondolja a legény, és amint benéz a tövisbokorba, egy barlangot lát ott, annak a szájánál pedig irtózatos nagy köveket.

Eszébe jut a két legény tanácsa, és mit mond magában? „Hadd tegyek még egy jó cseleke­detet.” Nekiveti a vállát, és félregurítja a barlang szájáról a nagy követ. Hát akkor mit látnak szemei? A barlangból egy róka jő ki, és így szól hozzá:

- Isten fizesse meg neked, te Sirály, mert nagy szívességet tettél.

- Hát ki vagy te, hogy a nevemet tudod? És hogy kerültél ide?

- Tudd meg, te vitéz - mondta a róka -, hogy én a Zöldkirály leánya vagyok, és sok-sok ideje annak, hogy a sárkányok apámat, anyámat és az összes alattvalóikat kősziklákká varázsolták, engem pedig rókává változtattak, ahogy most látsz. Azóta sem láttam földi embert, és elepe­dek az apám és anyám utáni vágytól, meg az országunkban levő sok szép dolog utáni vágya­kozástól.

- Különös egy csoda! - mondja a vitéz. - És hol voltak azok a sárkányok?

- Arra, napkelet felé - mutatta a kezével.

- Ha így áll a dolog, én is arrafelé megyek, hadd lám, nem ülhetném-e meg a torukat?

Ki tudná elmesélni, milyen öröme volt a rókának, amikor ezt hallotta?

- Hej, te Sirály, régóta azt súgja az én szívem, hogy csak te készítheted el a sárkányok torát. És amint látom, teljesedik a kívánságom. Menj csak egyenesen előre, mert azon a tájon, ahová mutattam, találsz valami elhagyatott kőfalakat, és ott van az én apám palotája, melybe most a sárkányok fészkelődtek be. Ha ügyes lész a velük folytatott küzdelemben, és ha Istenben bízol, megszabadulsz a sárkányoktól, feltámasztod a kővéváltakat, és te leszel a király ezen a földön.

„Különös egy csoda” - gondolja magában a vitéz, amint azt látja, hogy egy róka beszél így vele, és elmegy, amerre irányt mutattak neki.

Elérkezik a falakhoz, bemegy az elvarázsolt palotába, de senkit sem lát. Csak egy terített asztalt.

Megáll ott, előveszi a könyvét, kardját maga mellé teszi, és olvasni kezd. Egyszer csak belép az ajtón a tizenkét sárkány.

- Hová való vagy, hé, és honnan jöttél, hogy megsértsd a határainkat?

De ő csak hallgat, és tovább olvas.

- Nem felelsz? - mordul rá a fősárkány. - Fogjátok meg, fiúk, tépjétek ezerfelé, és morzsol­já­tok szét.

Hej! Ha láttátok volna, apám, milyen tűzbe jutott szegény Sirály. Ellenük álljon? Nem volt hozzá mersze.

Megragadták a sárkányok, és ízzé-porrá tépték, szétmorzsolták. Aztán vidámabban, mint valaha, mind elindultak rosszat tenni; a fősárkány pedig így szólt:

- Hej, ha még élő-eleven embert találunk itt, tudjátok meg, hogy akkor mi nem jól járunk.

Jegyezzétek meg, hogy rossz órában találta mondani, mert távollétükben feltámadt a Sirály, mégpedig ilyenképpen:

A sárkányoknál életvíz volt egy tálban, de ők nem tudtak róla, és amikor Sirállyal küzdöttek, egy csepp vére a tálban levő vízbe freccsent, a vízből pedig kikelt a legény, még erősebben és még szebben, mint amilyen azelőtt volt.

És amint ismét egész embernek találta magát, leült a sárkányok asztalához enni; de egy fél kenyeret még el is vitt magával a rókának, és elbeszélte neki, hogy hogy járt. És ekkor, ha hiszitek, ha nem, amint a róka ett belőle, derékig leánnyá változott, és beszélni kezdett:

- Menj vissza, te Sirály, mert ahogy én látom a dolgot, lerázzuk mi a nyakunkról a sárkányo­kat. Csak küzdj és szenvedj tovább, mert jó az Isten, s jót ád.

Hallgatott a róka tanácsára, és visszament az elvarázsolt palotába; leteszi a kardját maga elé, előveszi a könyvét, és olvasni kezd.

De lám, hazajönnek a sárkányok, és amint meglátják őt, szinte kőbálvánnyá változnak. Úgy igaz, ha kést döf valaki a testükbe, nem folyt volna vér belőle, úgy meg voltak fagyva.

- Tépjétek darabokra, öcséim, és dobjátok ki! - ordítja most is a fősárkány, dühtől tajtékozva. - Hogyhogy? Ne volnánk mi képesek lerázni a nyakunkról egy ilyen hitványt? Tegyétek el láb alól, ahogy éppen tudjátok, mert ha most is feltámad, végünk van!

És egyszerre keményen megragadják Sirályt, és elteszik a föld színéről. Aztán elmennek a szörnyetegek sétálni, távollétükben pedig ismét feltámad a vitéz, mert nem hagyta elpusztulni az életvíz.

Asztalhoz ül, és eszik, aztán fog egy kenyeret meg egy liter bort, és elviszi a rókának, s erre, mit látott? A róka egy igen-igen szép leánnyá változik: aranyhajú tündérré!

Sirálynak földbe gyökerezett a lába a szépség láttán, a leány pedig így szól hozzá:

- Hej, te vitéz, te vitéz! Mostanig volt, ahogy volt; de ezentúl még nehezebb lesz a dolog. De ne veszítsd el Istenbe vetett reményedet, mert nagy az Isten és hatalmas. Eredj csak vissza, mert most is győzni fogsz!

Elindul a vitéz, és bemegy ismét a palotába. A sárkányok ott találják. Kővé váltan maradnak:

- Tudjátok meg, hé, hogy ez a végén elpusztítja a fejünket! - mondják.

- De ne féljetek semmit, öcséim, mert meg tudom én büntetni az arcátlansága miatt! - mondja az egyik felbőszültebb sárkány. - Tépjétek darabokra, és dobjátok be oda a kemencébe; hadd lám, mit fog most csinálni.

- Az lesz a legjobb! - És rárohannak Sirályra, szétdarabolják, és darabonként bedobálják a kemencébe, hogy mindenestül égjen el.

De olyan sokáig szabdalták a mi vitézünk testét, hogy rájuk borult az éjszaka.

- Most, fiúk, feküdjetek le bátran, mert egy veszedelemtől megszabadultunk! - mondja ugyan­csak az a dühösebbik.

Le is feküsznek a sárkányok, és mind a tizenkettő elkezd horkolni istenesen. De ennyivel is maradtak, mert éjféltájban az életvíz megint csodát művelt, és Sirály élő-elevenen kikelt belőle, kirántotta a kardját, és mindegyik sárkánynak levágta a fejét; egytől egyig mindegyik­nek, hogy még írmagjuk sem maradt.

Szó se róla, alaposan beleizzadt a szegény vitéz ebbe a munkába.

De most aztán megszabadult a sárkányoktól.

Ennivalót vesz magához, és elviszi a tövisbokorba a királyleánynak, hogy épüljön tőle, és töviről hegyire elbeszéli neki, hogy mit végzett. És akkor nagy csodájára a leány egyszerre a nyakába ugrik, átöleli, forrón megcsókolja, és dédelgető hangon azt mondja:

- Tudd meg, te vitéz, hogy ügyességed miatt férjemül választlak, légy király ebben az ország­ban. Akarod-e?

- Még kérdezed? - mondja a legény, kissé elpirulva. Aztán megfogták egymás kezét, és el­mentek az elvarázsolt palotába, ahol a tizenkét sárkány holtteste volt, ott aztán, újabb csodákat látott Sirály. Mert a királyleány fogta a tálat az életvízzel, megöntözte vele az annyi tenger idő óta halott embereket, és mind feltámasztotta őket élő-elevenné. De nemcsak őket, hanem az állataikat is.

És itt is, ott is életre kezdett kelni a világ, éppen úgy, mint amíg még nem változtatták volt kővé a sárkányok; az öreg király pedig, a leánynak az apja, hunyorgatni kezdett a szemével, megmozdult, és így szólította meg a leányát:

- Hej, leányom! Milyen sokáig aludtam!

- Hát - felelte a leánya -, még sokkal többet aludt volna, ha én meg Sirály itt nem lettünk volna.

És mialatt az öreg király nem tudta visszafojtani könnyeit, töviről hegyire elbeszélte a leánya a sok vesződséget, hogy mindnyájunknak tátva maradt a szája. Mert szegények mind azt hitték ott, hogy álomból ébredtek fel, és nem is sejtették, hogy mi történt velük.

A sárkányok holttestei aztán a legjobb bizonyságok voltak a királyleány mellett.

Mondjam is még nektek most már, hogy amikor az elbeszélés véget ért, az öreg király áldását adta reájuk, és szép lakodalmat csinált az új párnak?

Gondolom, hogy ezt magatoktól is kitaláltátok.

Sirálynak azonban nemcsak a leányát adta oda, hanem az egész birodalmát is, annak minden gondjával és örömével együtt; a vitézen pedig, aki megölte a sárkányokat, rajta maradt a Sirály király név.

Így hát minden jóra fordult. Így éltek, és uralkodtak boldogságban és bőségben három eszten­deig.

Ezen idő alatt a királyné azt veszi észre, hogy Sirályt gondok emésztik.

- Mi bajod van, édes uram, hogy mind csak búslakodol?

- Nincs semmi. Gondolkozom az ember sorsán. Hogy mi voltam, és mi lett belőlem. Igaza van a közmondásnak, hogy „ború után derül ki az ég”!

- És derű után borul az ég! - teszi hozzá a királyné. - De mondd meg nekem kereken: mire gondolsz?

- Semmire.

- De gondolsz valamire, Sirály; annak az ajtónak a kulcsára gondolsz, amelynek kinyitását nem engedtem meg neked. Ugye, hogy így van?

- Így. Miért nem engeded meg?

- De megengedem; itt van, mert te is sok jót tettél velem. De nem fog jóra vezetni, ha ki­nyitod.

Ő azonban fogja a kulcsot, elmegy, és kinyitja. Megborzad attól, amit ott lát. Három ló; láncukat tépik, és reá akarnak rohanni, hogy elpusztítsák.

- Milyen gazdánk voltál, te Sirály - mondják -, hogy tizenkét esztendeig itt hagytál minket? Miért nem jöttél erre mostanig?

- Hát most eljöttem. Mit kívántok, hogy el ne pusztítsatok?

- Mit kívánunk? Hozzad a nyergeket, nyergelj meg minket, és vigyél ki a szabad levegőre; mert tenger idő óta nem láttunk napvilágot és virágos rétet.

Kimegy, bezárja az ajtót, és veti a keresztet:

„Újabb csoda, Uramisten! Milyen lovak lehetnek ezek, hogy beszélni tudnak?”

Nyergeket kerít, de mikor a királynéval találkozik, semmit sem szól arról, amit látott.

A királyné azonban mindent tudott, és amikor másnap a templomba indult, így szólt hozzá óvatosan:

- Nem jössz, Sirály, hogy imádkozzunk?

- Nem, mert beteg vagyok.

Ezt mondta, de alig lépett ki a kapun a királyné, egy nyereggel a nevezetes szobába sietett, kivett egy lovat, és felült rá.

- Hogy vigyelek, édes gazdám? Mint a szél vagy mint a gondolat?

- Ahogy neked tetszik, kedves lovam.

Akkor aztán a ló egyszerre felemelkedett Sirállyal a levegőbe, hogy a fiatal királyt elöntötte a hideg verejték. Csak az volt a szerencséje, hogy a királyné mindent látott a templomból, és kiáltani kezdett, ahogy csak a torkán kifért:

- Hó! Hó! Hó, paripám, vad oroszlán! Egy hajszála se görbüljön meg a gazdádnak, mert akkor jaj a te csontjaidnak.

Akkor aztán megcsendesedett a ló, leszállott a földre, és visszament a vitézzel a királyi udvarba. Sirály behajtotta a szobájába.

És másnap is, harmadnap is mind azt mondta Sirály, hogy beteg. Amikor pedig elment a királyné, a többi lovakat sétáltatta. De folytonosan kedvetlenül járkált.

- Mi bajod van még, te Sirály, hogy folyton rosszkedvűen járkálsz? - kérdezi tőle egyik nap a királyné.

- Arra gondoltam, hogy nekem is voltak szüleim, és nem tudom, mi lehetett velük annyi tenger idő óta. Vajon élnek-e még vagy meghaltak?

És ahogy ezt kimondta, elöntötte a sírás a szegény Sirály királyt, de úgy, hogy azt semmi sem tudta elállítani.

- Ne sírj - mondta a királyné, és letörülgette a könnyeit -, mert nincs miért sírnod. Milyen ember vagy te, ha azért aggódsz, aki eladott téged a király leányáért?

- Jó, jó, de nekem tán nincs szívem?

- Jól van hát, várjál csak! - mondja a királyné. Elmegy ki, néz jobbra, néz balra, és amilyen táltos volt, mindent meglátott, és elkezdte mondani:

- Látod, Sirály, a te édesanyád most éppen az ételt főzi. Ha már annyira vágyódol utánuk, eredj, és mire az étel az asztalra kerülne, te is odahaza lész.

- De hát milyen lovon menjek, és olyan gyorsan?

- Hogyhogy? Úgy tész, mintha nem tudnád?

Adott neki egy olyan lovat, amely felhőket ett, és így szólt hozzá:

- Éppen jókor érkezel haza, mert ma van az esküvője annak a leánynak, akiért eladott téged a te édesapád, és mihelyt hazaérsz, meghívnak téged is a lakodalomba. Ne rontsd el a kedvüket, menj el, táncolj, vigadj, csinálj, ami éppen neked tetszik, csak reám ne gondolj; mert ha reám gondolsz, nekem is végem, de neked is véged!

- Jól van.

Amint felült a lóra, és amint az otthoniakra gondolt, már ott is volt az apja kapuja előtt.

A halász, aki most még öregebb, és még görnyedtebb hátú vénember volt, kiment eléje, és kezet csókolt neki:

- Mit kívánsz, felséges királyom?

- Itt szeretnék maradni egy kicsi ideig. Nem adnál nekem szállást?

- Bocsásson meg, felséged, de nem tehetjük, mert igen szegények vagyunk. Úgy látom, a mi királyunk lakodalmára jött felséged; menjen csak oda, mert nincs módunkban megtisztelni felségedet.

- De csak fogadjatok be - kérlelte, és így befogadták.

Mit tagadnám, ahogy velük beszélgetett, mindegyre egy-egy könnycsepp gördült le lopva a vitéz arcán.

Éppen elkészült az étel. Bement a házba, ahol valaha először pillantotta meg szeme a nap­világot, és az emberek hívták volna az asztalhoz, de szégyellték. Ő azonban odaült. Szó szót hozott, és megkérdezte Sirály:

- Hát aztán, öregapám, kendteknek nincs gyermekük?

- Nincs - mondja az öregember, de nagyot sóhajt és ingeujjával letörli könnyeit.

- De - mondja az öregasszony -, volt egy és elvitte az Isten. - Aztán maga is sírva, elbeszéli töviről hegyire az egész történetet.

Hallgatja Sirály király, könnyezni kezd, nem bír magával.

- Ha meglátnák a fiukat, megismernék-e még?

- Hogyne ismernénk meg, ha egyszer a mi fiunk, vér a mi vérünkből? De biztosan rég meghalt már, szegényke!

Feláll ekkor a fiatal király, odamegy a két öreghez, és megcsókolja a kezüket.

- No, édesapám, édesanyám! Tudják meg, hogy éppen én vagyok a kendtek fia, aki bors­szemből született, és akit akaratlanul eladtak a szerzetes barátnak az aranypénzű halakért.

És aztán elmondja nekik, hogy mi mindenen ment keresztül, és hogy jutott idáig.

Az öregek, amint ezt hallották, azt sem tudták, ébren vannak-e vagy álmodnak. Sírtak, kacag­tak örömükben, aztán térdre esve, könnyek között adtak hálát az Istennek, hogy az ő házukat is örömmel látogatta meg, annyi keserűség után.

Amikor aztán egy kicsit magukhoz tértek, és a faluban is elment a híre Sirály megérkezésének, hát a helybéli király, aki valamikor az aranypénzű halat követelte, futárt szalasztott, hogy az öregember fia is menjen hozzá vendégségbe.

- Nem vagyok én szolga, hogy úgy szalajtson utánam, mint a szolgái után, hanem király vagyok; ezt mondd meg gazdádnak - mondta Sirály király.

És amint ezt meghallotta, maga a király, az após jött el az öregember házához.

- Jöjjön, felséged, mert én magam jöttem el - mondotta Sirálynak. Beültette a kocsijába, és elvitte a lakodalomba.

Ott aztán evett-ivott a vitéz, táncolt és mulatott. Amikor éppen legjavában folyt a mulatság, mire nem gondolt? „Hej, Istenem, be jó volna, ha a feleségem is itt volna!”

- Itt vagyok, megérkeztem! - hallatszott az elvarázsolt palotabeli királyné hangja. - Csak rám gondoltál, és már itt is vagyok. Mit kívánsz? - kérdezte a felesége, aki élő-elevenen ott termett előtte.

- Táncoljunk ketten.

Táncoltak, amíg táncoltak, aztán kézen fogta Sirályt a királyné, és kiment vele a kertbe. Letelepedtek egy fa árnyékába. Sirály fejét ölébe vette a felesége, és elaltatta. Aztán, amíg javában horkolt, a királyné ezt írta egy cédulára:

Rosszul tetted, hogy apád felé hajlottál, aki eladott volt téged a királyotok leányáért. És még rosszabbul tetted, hogy reám gondoltál. Tudd meg hát, hogy elmegyek, és elhagylak téged. Ha három esztendő, és három hónap alatt nem találsz rám, máshoz megyek férjhez.

Aztán otthagyja a királyné a cédulát mellette, és egyetlen intésével elpusztítja a Sirály lovát is, amely olyan messziről idehozta őt, meg a szép ruháját is, és rongyokban hagyja. Aztán maga is elszalad.

Amikor felébred Sirály király, tova délfelé, jaj, apám, milyen szomorúság fogja el. Csak a cé­dula, amely megmutatja egész jövendő sorsát, meg a rongyok, melyekkel körül volt csavar­va.

Most aztán mitévő legyen? Mert ki tudhatná, milyen messzire volt onnan az elvarázsolt pa­lota, az a hely, ahová abból az országból, ahol most van, senki más be nem tette a lábát soha!

„És derű után ború” - mondotta magában, mert eszébe jutottak a királyné szavai, és sírt, mint a záporeső.

Ilyen állapotban megy vissza az apjához. Ott a szülei is siránkoznak a Sirály keservén, a halász pedig meg akarja vigasztalni:

- Ne búsulj, fiam, mert majd rád hagyom a halászszerszámaimat, és nem fogsz éhen halni.

- Reám? Isten ments attól! Elmegyek a világba, hogy megkeressem a feleségemet. Csak azért jöttem ide, hogy elbúcsúzzam.

A szegény szülők mit tehettek volna? Sírtak megint egy verset, de nem tudták visszatartani. Csak annyira jutottak, hogy induláskor az édesanyja is adott neki egy kovásztalan kenyeret egy átalvetőben, hogy éhen ne találjon halni a kedves fia.

Most aztán Sirály, amint ismét elindult a hosszú útra, ment, mendegélt, míg egy völgybe nem ért. Olyan hideg volt ott, hogy vacogott az állkapcsa. A távolban egy fénysugárt vett észre. Amikor megpillantotta, igen megörvendett, mert úgy gondolta, hogy hátha-hátha valami tűz­féle lesz az, és egy kicsit megmelegszik mellette. De mi lett a reménységéből?

Egy malom volt ott. Bemegy, és a molnár, egy ősz, öreg ember, kinek háta meghajlott az évek sokasága és a gondok terhe alatt, botjával feltámasztotta a szempilláit, hogy látni tudjon, és azt kérdezte tőle:

- Hova való vagy, te legény?

- Innen s innen.

- Mit keresel hát errefelé?

- Egy kis tűzmagot keresek én itt, hogy megmelegedjem mellette.

- Jaj, apám - mondja az öregember -, balszerencséd hozott téged erre a vidékre, mert ez a malom egy emberevő nősténysárkányé. Nem látod? Azoknak az embereknek a csontjait őrlöm, akiket ő megett. Mihelyt meglát, téged is megeszen, mert senki sem szabadult meg tőle. Rajtam látta, hogy én már fél lábbal a sírban állok, és azért hagyott meg engem, hogy a csontokat őröljem neki, amiből aztán ő kenyérnek való lisztet csinál.

- Jaj, szegény fejem! - ijedt meg Sirály, és amíg azon gondolkozott, hogy merrefelé vegye útját, hát odaérkezik a nősténysárkány, aki, elfelejtettem volt mondani, nem volt más, mint azoknak a sárkányoknak az anyja, amelyeket ő az elvarázsolt palotában megölt.

- Hihihi! Milyen szép kövér még ez is! - mondja a szörnyeteg, amint őt megpillantja. - Ritka dolog az ilyen jó pecsenye! - És hevíteni kezdi a kemencét.

Aztán bezárta Sirályt egy szobába, ahonnan nem tudott kimenni, ő meg eltávozott a völgybe.

Na, szegény vitéz! Járt-kelt életében eleget, de most aztán megfeneklett! A halálát várta, és az Istenhez imádkozott, hogy tegyen valami csodát vele. Ekkor, amint veszettül sír, jajgat, hát egy légy száll az orrára. Elhajtja, de a légy másodszor is visszamegy; harmadik versben így szól hozzá:

- Ne hajts el, te vitéz, hanem ha azt akarod, hogy jól járj, fogadd meg a tanácsomat.

- Milyen tanácsodat?

- Ide hallgass. A nősténysárkánynak, aki neked esik ma este, hogy felfaljon, minden ereje abban a három fogában van, ami még megmaradt a szájában. Először kedvesen fog hozzád menni, hogy megöleljen és megcsókoljon. Te pedig, amikor feléd közeledik, vágd pofon jó istenesen, mert így tüstént kiesik majd egy foga. Holnap este és holnapután este is ugyanígy tégy, mert akkor minden foga kiesik, te meg élve megmenekülsz, hogy utadra menj, amerre a vágyad hajt. Megértetted?

- Megértettem - mondja, és könnyes szemmel köszöni meg, mert most már megint volt egy csepp reménysége. És hogyisne hallgatott volna a légyre, aki arra bátorította, hogy a haláltól szabaduljon meg, ahová senki sem megy szívesen, bármilyen öreg is legyen? Tudjátok, hogy az ének is azt mondja:

Ha a halál olyan volna, mint a lány,
Futva futnék én is a halál után.
De a halál halovány,
Nem olyan szép, mint a lány.

Ezért aztán, amikor jön a nősténysárkány, és megcsókolja, egyszeriben kitépi magát Sirály a karjai közül, és hirtelen olyant húz egyet a vén boszorkány képére, hogy mind csillagokat lát: zsupsz, kiesett az egyik foga.

- Kegyelmezz, te vitéz - mondja -, mert egy pár topánkát adok neked.

- Hát én azzal mit csináljak?

- Ahová gondolsz, rögtön odarepít, mint a szél meg a gondolat.

Elengedi, és a nősténysárkány nekiadja a topánkát, de nem engedi el a malomból, mert az volt a számítása, hogy mégiscsak megeszi.

Másnap este ismét jön a szörnyeteg, Sirály pedig, a légy tanácsa szerint, még egy olyant húz a képére, hogy a vén szipirtyó mind csillagokat lát, és megint kiesik egy foga.

- Kegyelmezz, mert adok neked egy ostort.

- Mit csináljak azzal?

- Ha csattintasz vele egyet, sem állat, sem ember, sem ellenség, sem akadály, semmi, de semmi nem áll többé az utadba.

Most is elengedi, a szörnyeteg pedig nekiadja az ostort. Megtudta azonban, hogy ő ölte meg a fiait, és mindenképpen azon volt, hogy eltegye a föld színéről.

Harmadszor is jön a nősténysárkány, akkora kitátott szájjal, mint valami barlang, hogy befalja és elnyelje. De Sirály most is keményen megállotta a helyét és - olyant húz a nősténysárkány képére, hogy kiesik az egyetlen foga is, ami még a szájában maradt volt.

- Jaj, jaj! - üvölti a szörnyeteg -, hagyd meg az életemet, te vitéz, mert egy kalapot adok neked.

- Mit csináljak vele?

- Amikor ezt a fejedre teszed, senki sem lát téged. Akár asztalhoz ülhetsz másokkal, és nem fognak látni.

Ekkor a nősténysárkány kifogyott az erejéből, olyan jajgatásba fogott, hogy rengett tőle az egész környék, aztán eltakarodott onnan.

Sirály pedig olyant csettint az ostorral, hogy leomlanak a falak, amelyek közé zárva volt, veszi a kalapot meg a topánkákat; aztán az ostorral a kezében útnak indul, de előbb még elbúcsúzott a légytől, és könnyes szemmel mondott neki köszönetet.

Mendegél hát Sirály, mendegél, míg egy keresztúthoz nem ér. Itt gondolja magában: „Hadd lám, apám, veszem-e valami hasznát ezeknek a nősténysárkánytól kapott dolgoknak?”

Felhúzza a topánkákat, kezébe veszi az ostort, fejére teszi a kalapot - aztán, hiszitek-é? Még jóformán oda sem gondol, ahová kívánkozik, máris ott találja magát Sirály a feleségének, az elvarázsolt palota királynéjának udvarában.

De éppen akkor letelt a három év és három hónap. A királyné sokáig mind várta, míg aztán látva, hogy letelik a megszabott idő, ő meg semerről sem tűnik fel, eljegyezte magát mással.

Egy hét múlva tartják meg a lakodalmat.

Mitévő legyen a vitéz? Felteszi a kalapot a fejére, elmegy, és a szolgák közé elegyedik: velük eszik, iszik, alszik, de senki sem láthatja őt. De ő hallotta, hogy mindegyik mit beszél, és mit fecseg.

Hát a királynénak, miután elvált az urától, egy igen szép fia született, és úgy hasonlított Sirályhoz, mint két tojás egymáshoz.

És ilyent lássatok, a gyermek - bizonyosan azért, mert az ő véréből való volt - meglátta és megismerte, még ha a fején volt is a kalap.

- Édesanyám, né, édesapám!

- Hol van, anyámé?

- Nézzen oda.

Néz a királyné erre is, meg arra is, mindent felkutat az udvarban, a szolgák is keresik, hiába.

Nem találták meg, így hát dolguk után néztek az emberek. Amikor feküdnének le, a fiú megint csak:

- Édesanyám, né, édesapám!

- Hol van, anyámé?

- Nézzen oda.

Megint keresi mindenki, és amikor nem találják, csodálkozni kezdenek: - Káprázik a gyermek szeme, mit csináljunk vele?

De a lakodalom előtti este, hogy s hogy nem készülődött Sirály, elég az, hogy mikor le akar feküdni, leveszi fejéről a kalapot, s ekkor megpillantja őt egy öregember, és azt mondja a királynénak:

- Nézze, felséged, ott van a kályha mögött egy rongyos ember. Én láttam meg. Biztosan az lesz a fiú apja, mert igen hasonlít rá.

- Tiszta lehetetlenség.

Keresi a királyné, de nem kapja meg, mert Sirály ismét feltette a fejére a kalapot.

Elkövetkezik a lakodalom napja. Amikor legjavában folyt a mulatság, a gyermek egyedül csak ő, meglátja Sirályt és sírni kezd:

- Édesanyám, édesapám!

- Mit beszél mind, anyámé? - És ütni kezdi a szegény gyermeket, aki úgy sikoltott, hogy reszketett rajta az ing.

Vasárnap aztán megy a királyné a templomba a vőlegényével, hogy esküdjenek meg, és mennek, mennek nagy kísérettel.

Fele útnál egyszerre csak ott terem útjukba Sirály király élő-elevenen; megállítja a kocsijukat, és így szól hozzájuk:

- Ho-hohó! Hová mentek? Én is itt vagyok.

Azt láttátok volna! Az egész násznépnek elment a kedve; aztán kézen fogta a királyné, mert megismerte, és a palotába ment vele, ahol aztán megtudta, hogy mi minden viszontagságon ment keresztül.

A pap ott várakozott a templomban, hogy az esketést elvégezze, és amikor látta, hogy a nász­nép késlekedik, egyszer csak üzenetet küldött: „Mire vártok még?”

De mekkora volt a csodálkozásuk a templomban levőknek, amikor azt látták, hogy a királyné egyes-egyedül jön.

- Tisztelendő atyám, lassabban az esketéssel: álljunk csak meg, és tanácskozzunk. Ha a törvények tudója vagy, kérlek, adj nekem tanácsot.

- Milyen tanácsot?

- Ide hallgass, volt nekem egy záram, mit egy boltostól vásároltam, és sok idő múltán az történt, hogy elveszítettem a kulcsot. Kerestem, és amikor láttam, hogy nem találom meg, csináltattam egy másikat. Ámde mi történik? Amikor már éppen nyitanám ki az új kulccsal, megtaláltam a régit. Most melyiket tartsam meg?

- Hát, felséges királyném - mondja a pap. - Jó volna az új is, mert mutatósabb; de jobb a régi, mert az talál belé. Aztán meg jól mondja a közmondás is, felséges asszonyom: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!”

- Úgy? Na, látod, szent atyám. Azért nem jöttem ide a vőlegényemmel, mert hazaérkezett az első uram, az, aki titeket itt mind feltámasztott, és megölte a tizenkét sárkányt. Helyes most, hogy az újjal esküdjem meg?

- Nem helyes, felséges asszonyom!

És a vőlegény, amikor ezeket a szavakat meghallotta, duzzogva elment a dolgára. A királyné pedig Sirállyal új lakodalmat csapott, még szebbet és még nagyobbat, mint azelőtt.

De ezúttal elvitték a palotába az öregembert is, meg az öregasszonyt is, a Sirály szüleit, hadd éljenek ők is! Azt a jót és bőséget pedig, ami a házukban volt, add, Uramisten, minden ellen­ségemnek, de add nekem is.