Sírós Frukk
bömbölt. Vernyákolt - ver-ver-ver, nyervákolt - nyer-nyer-nyer, tutujkázott -
tuj-tuj-tuj, óbégatott - ób-ób-ób. Zengett tőle az Alsó, a Felső, a Középső, a
Fent és a Lent. Na persze, zengett az erdő mélye is.
- Huhú, mi
az? - kérdezte a medve. - Égszakadás? Földindulás? Zápor? Zivatar? Jégverés?
Légiriadó?
Ezt kérdezte
a farkas is. Meg a róka, a szarvas, az őz, a borz, a nyúl, a hermelin, a
császármadár, a fácán... minek soroljam, minden rendű erdei, erdőszéli és
mezei állat ezt kérdezte. Mindegyik önmagától kérdezte, mert ugye külön-külön
lapultak. A medve a barlangjában, a farkas az odújában, a róka a kotorékban, a
császármadár a fészkén, az őz egy sombokor mélyén.
Összehúzták
magukat - ajjajaj. S közben zúgott a nyer-nyer, búgott a ver-ver, szirénázott a
tuj-tuj-tuj, borzongatott az ób-ób.
- Ihaj -
mondta aztán a nyúl. Naná, hogy ő mondta, hisz tudhatjuk, a mesebeli állatok
közül a nyúl a legokosabb, majdnem hogy lángelme. Ez abból is kiderül, hogy azt
mondta:
- Ihaj!
Azért
mondta, mert rájött őkelme, hogy nem égiháború és légiriadó zajlik itten, hanem
csak egy gyerek sír. Méghozzá lánygyerek. Amiben teljesen igaza volt, hiszen
Sírós Frukk tőrőlmetszett lánygyerek volt. Na, elő is merészkedett a vackáról,
nyújtogatta a nyakát.
S mivel a
többi állat sem esett a feje lágyára, sorjában rájöttek: gyereksírás ez, nem
más. Legutolsónak a medve jött rá. Mégis ő volt az első, aki odament Sírós
Frukkhoz, és megkérdezte:
- Mi bajod,
kislányom?
Na de aztán
kérdezhette. Mert Sírós Frukk most, hogy már közönsége is volt, még jobban
rázendített. Bömbölt, ahogy a torkán kifért. Ver-nyer-tuj-óóóób!
A medve
megszeppent. Nagy lehet a baj. Tekergette a nyakát, segítséget várt. Jött is
nemsokára. Maga a farkas. Olyan nyájas volt, majd elolvadt.
- Mi bajod,
kislány?
De válasz
helyett ver-ver, felelet helyett nyer-nyer.
Jött az őz
is, a szarvas, a borz, a császármadár, a nyúl, a róka, az egér, a rétisas, a
kékgalamb, a fácán, a nyest és a nyuszt, a menyét és az ürgebürge. Meg
mindenki, aki erdőn, mezőn, erdőszélen volt otthonos.
Körülállták
Sírós Frukkot, kérdezgették, nyugtatgatták, becézgették. De mindhiába, csak
bömbölt dühödten. Az állatok tanakodtak. Mit tehetnének? Végül is úgy
döntöttek, hogy kórust alakítanak. Félkaréjba álltak Sírós Frukk elé, s a nyúl
vezényletére elzengték:
- Miért
sírsz, kislány?
Dübörgött,
mint a földrengés.
Sírós
Frukknak kikerekedett a szeme és a torkán akadt a tuj-tuj.
- Jaj, de
éhes vagyok! - mondta megszeppenve.
- Miért nem
ezzel kezdted, te szamár - mormogott a medve.
- Ó, te
oktondi, te balgatag, te kis buta - mondogatták a többiek, felderülve, hogy nem
nagyobb a baj.
Szétszéledtek
gyorsan, és hordták az ennivalót. Bükkmakkot, galagonyát, kökényt, somot,
mézet, répát, vadkörtét, málnát, gledicsfityegőt. A kökénybogyóknál
el-elfintorodott Sírós Frukk, de aki éhes, kicsire nem ad. Belakmározott,
degeszre tömte a hasát.
Körbeállták,
nézték boldogan. Sírós Frukk illendően megköszönte a segítséget,
felkászálódott, és elindult hazafelé. A róka meg egy lapos pillantást vetett a
nyúlra, és azt gondolta: Jaj, de étvágygerjesztően evett ez a Sírós Frukk! A
farkas az őzre nézett, és megnyalintotta a szája szélét, a rétisas lépett egyet
a fácán felé, a menyét a császármadár felé sündörgött.
Huss! Egy
rebbenés, egy dobbanás - és az állatok, ahányan voltak, annyifelé futottak.
Mindenki a maga odújába, barlangjába, vackára, fészkére.
A nyúl
pihegett egy kicsit a rejtekhelyén. Micsoda ostoba egy kölök - gondolta. Aztán
eszébe jutott, ahogy ő a rókával meg a farkassal közös kórusban énekelt. Milyen
különös volt mindannyiuknak együtt lenni. Milyen... milyen is?... Lehet, hogy
ez a Sírós Frukk nem is olyan ostoba?
Ha a
lángeszű nyúl nem tudja, mi aztán még kevésbé.