Berzsián
költő fütyörészett. De nem ám olyan szelíden, mint egy örvendező fülemüle vagy
teszem azt, egy kettős létrán pingáló szobafestő. Hogyisne! Úgy fütyörészett
őkelme, mint egy nekivadult expresszvonat. Táncolt is hozzá. Keringőütemben
végiglejtett a szobáján, kicsárdásozott a konyhába, de mivel a kicsárdásozás
teljesen céltalan volt, visszapolkázott a szobába. A távoli szemlélőnek úgy
tetszhetett, hogy Berzsián boldog. Hát még a közeli szemlélőnek! Ez esetben
Zsebenci Klopédiának, aki az imént lépett be az ajtón. Csakhogy Berzsián se
látott, se hallott a nagy boldogságtól, nem csoda, hogy nem látta meg
Klopédiát. Nem is hallotta, igaz, csak addig, amíg Klopédia meg nem szólalt.
- Berzsián -
mondta -, látogatód érkezett.
Berzsián nem
hagyta abba a táncot, csak annyit mondott két expresszfüttytrilla között:
- Mondd meg
neki, hogy várjon. Ki kell táncolnom magam.
Újra
végigkeringőzte a lakást, majd megállt Klopédia előtt.
- Ki a
látogatóm? - kérdezte.
- Én -
mondta Klopédia.
- Sejthettem
volna - rikkantotta Berzsián.
És táncolt
tovább.
- Mi az
ördögnek ugrálsz, mint egy eszehagyott bakkecske? - morgott Klopédia.
- Teljesen
céltalanul - ordította Berzsián. Majd énekelve megismételte. - Teheljesen céhéltahalanul!
Éppen
Klopédia előtt foxtrottyozott, Zsebenciék leánya nem is volt rest, elkapta
Berzsián keze szárát.
- Egyáltalán
nem céltalanul - mondta szigorúan. - Azért ugrabugrálsz, mert valami nagy örömtől
fölösleges energiád támadt, és most éppen azt vezeted le.
Berzsián
összenyaklott, mint egy harmonika.
- Jaj -
mondta -, egy közepesen boldog ember búskomorrá válna a mondásaidtól. De kedves
Klopédia, én most sokszorosan boldogabb vagyok a közepesnél. Hiába hát minden
mesterkedés.
Ezzel
kitépte magát Klopédia markából, és újra táncra perdült. Az igaz, már nem olyan
nagy meggyőződéssel ropta, mint Klopédia tudós mondata előtt. El is fáradt egy
kicsit. Belehuppant hát egy öblös karosszékbe. Klopédia meg a másikba. Hupp.
- És ha
szabadna tudnom, mitől vagy sokszorosan boldogabb a közepesnél? - kérdezte.
- Mától
kezdve szabad ember vagyok. Megszabadultam a rabságtól - ragyogott Berzsián.
- Tudtommal
szabadon jártál-keltél, azt írtál és azt nem írtál, amihez éppen kedved
szottyant. Miféle rabságról beszélsz?
- Klopédia -
mondta ünnepélyes ábrázattal Berzsián -, nekem elromlott a televízióm.
- Tyűha!
Szegény Berzsián! Ez rettenetes! Most aztán cipelheted azt a böhöm dögöt Sróf
mesterhez, hogy javítsa meg... és ajaj... ma lesz Ragyafúrt mesterdetektív
legújabb kalandja! Berzsián! Ha addig nem csinálja meg Sróf mester, nálam
megnézheted.
- Úgy látom
- mondta szomorkásan Berzsián -, bármilyen kiművelt fő vagy, nem értettél meg
pontosan. Mert éppen erről van szó. Itt van ez a te Ragyafúrt mesterdetektíved.
Halálosan unom, amikor másfél órás megfeszített nyomozás után kideríti, hogy
Summi Samminak azért lett vizes a lába, mert vízbe lépett... Azt is unom, hogy
Kikeriki, a kakofón főkikernek Melódiába utazott, vagy Kukoriku, a melód
főkukornok viszonozta a látogatást Kakofóniában. Nem beszélve a tegnapi
adásról, amelynek az volt a címe, hogy A nyár örömei, és én kiguvadt
szemmel néztem a képernyőn a lubickoló embereket, a vitorlázókat, a napozókat,
a kirándulókat... de akkor szerencsére reccs!
- Mi reccs?
- A
televízió. Megvakult, megkukult... se té, se tova. Nyomogattam a gombokat,
ütögettem, de hál’ isten, meg se moccant. És tudod mit csináltam?
- Mit? -
kérdezte izgatottan Klopédia.
- El se
hiszed. Kimentem a Sligovica partjára, nagyot fürödtem, úsztam, csónakáztam,
elmentem kirándulni, bukfenceztem a füvön. Ahelyett, hogy mindezt izzadva,
tátott szájjal bámultam volna a tévében.
- Azért van
ez - mondta szigorúan Klopédia -, mert mértéktelen vagy. Vagy mértéktelenül
bámulod a tévét, vagy mértéktelenül kirándulsz. De ha...
Berzsián
félbeszakította.
- Lári és
fári - mondta. - Nekem aztán beszélhetsz. A munkámban is akadályozott ez a
szörnyeteg. Nem írtam elég elégiát, elodáztam az ódákat.
- És a
balladákhoz meg bal lábbal keltél.
- Tudod,
hogy sohasem kelek bal lábbal - mondta megrovóan Berzsián. - És balladát sem
írok. Ami ballal kezdődik, az nekem nem kell. Vagy tán nem hallottál még
halhatatlan jobbladáimról? Arról például, amelyiket az egész ország szavalja.
- A könyökömön
jön ki - fintorgott Klopédia. - Fogadni mernék, hogy a Szerelem, szerelem
kezdetűre gondolsz.
- Arra -
rikkantott Berzsián, és fölpattant, már szavalta is a jobbladát...
Szerelem, szerelem
lerobbant autómat
lerobbant autómat
- Azonnal
hagyd abba, mert megőrülök - emelte fel a kezét Zsebenci Klopédia.
- Miért -
kérdezte kicsit sértődötten Berzsián -, talán szívesebben nézed azt a balfék
Ragyafúrtot? Az én jobbladám neked smafu?
- Nem erről
van szó, Berzsián - magyarázta türelmesen Klopédia. - Mindent a maga idejében.
És mindenből annyit, amennyire szüksége van az embernek.
- Azt akarod
mondani - gyanakodott Berzsián -, hogy nekem szükségem van a televízióra? Hát
nagyon tévedsz! Azért se csináltatom meg. Mert én erős jellem vagyok.
- Na, éppen
ez az! - mondta Zsebenci Klopédia. - A jellem! Ugyan mennyi lelkierő kell
ahhoz, hogy egy rossz televíziót ne kapcsoljon be az ember?
- Édeskevés
- mondta Berzsián.
- Na látod!
De amikor egy jó televízió áll az ember szobájában... éppen csak meg kellene
nyomnia a gombot... De nem nyomja meg. Az már igazi jellem.
- Azt
állítod, hogy a jellemem nem tűztiszta és acélkemény?
- Dehogyis -
csóválta a fejét Klopédia -, csak azt mondom, hogy gyáván megfutsz a próbatétel
elől.
- Hát azért
sem futok! - morrant Berzsián. - Máris viszem ezt az ócska ládát Sróf
mesterhez. Csinálja meg. S nekem aztán állhat itt ítéletnapig. Nem nyomom meg a
gombját.
- Ezt már
szeretem - lelkesedett Zsebenci Klopédia, és segített Berzsiánnak a rossz
televíziót talicskára rakni.
Nagy
fityekkel tolta Berzsián a talicskát Sróf mester műhelye felé, Klopédia a
sarkában loholt. A taliga gyászosan nyekergett.
-
Megkenhetnéd a taligádat - mondta Klopédia.
- Sajnos nem
tehetem - válaszolta Berzsián.
- Miért?
-
Barátságból. Violin, a fülrepesztő zenész megkért, hogy ne kenjem meg. Mert a
taliga szerepel a legújabb kantátájában.
- Mint
micsoda?
- Mint
hangszer. Én játszom rajta. Amíg Violin pikulázik, nyirettyűzik és dorombol,
addig én tologatom körülötte a taligát. Violin azt mondja, remekül csinálom.
Szerinte nyugodtan kiírhatom a kapumra, hogy Berzsián költő és taliga művész.
- Hát elég
szörnyűségesen szól a hangszered - vélte Klopédia.
- De csak
most - mondta Berzsián -, mert a televízió súlyától elhangolódott. Egy ilyen
nemes hangszert nem is szabadna televízió szállítására használni.
Még
szerencse, hogy közben megérkeztek Sróf mester műhelye elé. Ott álltak a tábla
alatt, amelyre ez volt pingálva: SRÓF EZEREGYMESTER. Az ajtón egy cédula
lógott, ezt írta rá Sróf mester: „Ha nem vagyok itt, a Hörpentőben keressen. Ha
nem vagyok a Hörpentőben, akkor itt vagyok. Kivétel Violin, a fülrepesztő
zenész. Ő, ha itt vagyok, keressen a Hörpentőben, ha meg a Hörpentőben vagyok,
itt keressen.”
Klopédia
kisilabizálta a föliratot.
- Na, az
első szerencsénk megszületett - mondta.
- Mi az első
szerencsénk?
- Hogy nem
mi vagyunk Violin, a fülrepesztő zenész, akinek a kantátájában talicskázol.
Rövidesen
megszületett a második szerencséjük is; Sróf mester otthon volt. A műhelye
közepén ült, és egy sakkfeladványt próbált megfejteni.
- És mi van
akkor, ha idehúzom a futót? - kérdezte magától.
- Akkor nem
tudsz velünk foglalkozni - mondta Klopédia. - Hová tegyük ezt a dögöt?
Sróf mester
a homlokára tolta a szemüvegét.
- Aha -
mondta diadalmasan -, valamit megint elbarmoltatok. Tegyétek csak le. Oda.
Körüljárta a
televíziót, és gúnyosan fölkacagott.
- Nahát! Mi
iparosok küzdünk, szenvedünk, vérzünk, hogy kitaláljuk ezt a sok gyönyörű
szerkezetet, az emberek meg széttiporják, szétcincálják, szétcsavarják,
eltörik, elállítják, összetekerik őket. Még kőbalta sem való a kezetekbe -
mondta nagy kéjjel Sróf mester. - Mire használtad te ezt, Berzsián?
- Hogyhogy
mire használtam? Talán kukoricát morzsoltam vele, mi? - mondta kissé ingerülten
Berzsián.
- Mindent el
tudok rólatok képzelni - mondta Sróf mester. - Hol ennek a kereke! És hol a
fogantyúja?
Berzsián, a
nagy jobbladaköltő vérnyomása emelkedni kezdett. A hangja is.
- Miféle
kerék? És miféle fogantyú?
Zsebenci
Klopédia látta a gyülekező viharfelhőket. Ezek mindjárt összevesznek.
- Na jó -
szólt közbe gyorsan -, meg tudnád csinálni estig?
- Nem kis
munka - mondta Sróf mester -, de mivel tirólatok van szó, kora délutánra
megcsinálom.
- Köszönjük
- kiáltotta Zsebenci Klopédia, és kivonszolta a műhelyből Berzsiánt. - Látod,
estére már próbára is teheted magad. Küzdhetsz a gombbal.
De Berzsián
nem vidult fel ettől a lehetőségtől. Felhők ültek a homlokán.
- Két dolgot
nem értek - mondta.
Klopédia
kíváncsian nézett rá.
- Az egyik,
hogy miért haragszik Sróf mester Violinra, a fülrepesztő zenészre, amikor eddig
a legjobb barátok voltak.
- Talán
összevesztek - mondta Klopédia. - És mi a másik?
- Az, hogy
miért keresett fogantyút meg kereket a televíziómon? Te érted ezt, Klopédia?
Zsebenci
Klopédia elgondolkozott. Csavarta innen, csavarta onnan, csűrte is, de végül be
kellett vallania:
- Nem, ezt
én sem értem.
Elsétáltak a
Sligovicáig, megnézték magukat a víztükörben, majd Klopédia így szólt:
- Kora
délután van.
- Miből
gondolod? - kérdezte Berzsián.
- Nyúlik az
árnyékom.
- Az enyém
is nyúlik - mondta Berzsián.
- Akkor
pedig kétszeresen kora délután van - jelentette ki Klopédia. - Ami annyit
jelent, hogy kész a televíziód. Gyerünk Sróf mesterhez.
Sróf mester
büszke mosollyal fogadta őket.
- Éppen most
fejeztem be - mondta, és maga elé mutatott a padlóra.
Berzsián gyanakodva
körülnézett.
- Jó, jó -
mondta -, de hol van a...
Azt akarta
mondani, „televízióm”, de Sróf mester beléfojtotta a szót.
- Ezt nézd
meg - mondta -, ezt a fogantyút, ezt aztán baltával sem tudod letörni! És a
kereke! Bükkfából van, fiam... és nézd meg ezeket a művészi küllőket! Na ugye
ámuldoztok?
Ámuldoztak,
az biztos. Klopédiának még a szája is tátva maradt a nagy ámuldozásban. Sróf
mester kidüllesztette a mellét.
- Fizetnetek
nem is kell - mondta. - Nekem az az igazi fizetség, ha valaki így megcsodálja a
munkámat.
Zsebenci
Klopédia óvatosan megszólalt:
- Mindent
összevetve, azt akarod mondani - körülményeskedett -, hogy ez a tárgy itt
előttünk az, amit behoztunk javíttatni?
- Rá sem
ismersz, mi? - ragyogott Sróf mester. - Nem is csodálom, amit ti idehoztatok,
annak már alig volt taligaformája.
- Taliga? -
hebegett Berzsián, és kipillantott az ajtó elé. A taliga, amin a televíziót
idetolta, ott állt most is.
- Most már
taliga - mondta elégedetten Sróf mester. - Azt a sok vicik-vacakot
kitisztogattam belőle. Mi az ördögnek tartottál, te Berzsián, ennyi drótot a
taligádban? Meg hogy üveggel befenekelni, ki hallott olyat? Na menjetek...
dolgom van... És mondom, nem tartoztok semmivel. Nekem elég a csodálat.
Ezzel
csodálatostul, taligástul együtt kituszkolta őket a műhelyből, becsukta az
ajtót, és visszaült a sakkrejtvény mellé.
Berzsián és
Klopédia még odakinn sem tudott megmukkanni egy darabig, csak álltak és
bámulták az ajtó előtt a két taligát. Azt, amelyiken idetolták a televíziót, és
amely egyben hangszerként is működött Violin, a fülrepesztő zenész
kantátájában, és azt, amelyiket a televízióból alakított át Sróf mester.
- Semmi
kétség - mondta Zsebenci Klopédia -, Sróf mester rossz taligának nézte a
televíziódat.
Berzsián a
józan mondattól felocsúdott, pirulni kezdett a fülcimpája.
- De hiszen
ez egy kontár - mormogta, és a pír a fülcimpájáról átterjedt az arcára.
Kivörösödött a nyaka is. Felordított.
- Sróf
mester, csípjen meg a dér! - És már rohant volna a műhelybe. De kitárult az
ajtó, ijedten, reszketve állt benne Sróf mester. Csupa dér volt. Deres volt a
maradék haja, a kopasz feje búbja, mindene, még az orra hegye is.
- Jaj,
megfagyok - dideregte.
Klopédia meg
Berzsián gyorsan nekiállt, dörzsölgetni kezdte az öreg, dércsípte mestert.
Addig dörzsölgették, amíg le nem olvadt róla a dér. Nagy nehezen a szín is
visszatért az arcába.
- Nahát,
láttatok már ilyet - csodálkozott -, engem a nyár kellős közepén megcsípett a
dér.
- Ez bizony
elég furcsa - mondta Berzsián -, igyál forró teát. Na, isten veled!
Megmarkolta
az egyik taliga fogantyúját, Klopédia a másikét, és elnyikorogtak. Már tisztes
távolban kérdezte Berzsián:
- Ez meg
hogy történhetett?
- Elképesztő
- mondta Klopédia. - Ámbár... - megállt, letette a taligát. Megállt Berzsián
is. Klopédia figyelmesen nézte a költőt. Mintha még sose látta volna.
- Mit is
ordítottál te ott az udvaron?
- Nem
emlékszem - mondta Berzsián. - Csak arra emlékszem, hogy elöntött a méreg, és
valamit kiabáltam.
Klopédia
szeme tágra nyílt.
- Tudod mit
ordítottál? - suttogta.
- Mit?
- Azt, hogy
Sróf mester, csípjen meg a dér!
- És?
- Mit és?
Megcsípte, nem?
- Nevetséges
- mondta Berzsián -, csak nem azt akarod mondani, hogy azért csípte meg a dér,
mert én azt kívántam neki?
- Nagyon úgy
látszott - mondta Klopédia.
- Na jó -
mondta Berzsián -, tegyünk egy próbát.
Odalépett
Klopédia elé, és elkiáltotta magát:
- Zsebenci
Klopédia, csípjen meg a dér!
Nagyon
kísérteties volt, de nem történt semmi. Klopédia éppen olyan volt, mint
korábban, nyoma sem volt rajta dérnek.
- Na látod -
mondta Berzsián -, ordíthatok én, amit akarok. Biztos valamelyik fagyosszent
ott bújt meg a műhelyében. Vagy jégszekrénnyé alakította át a sakktábláját...
az ám! - jutott eszébe. - A televízióm! Sróf mestert megcsípte a dér, és én
közben megfeledkeztem róla, hogy taligává alakította át a televíziómat.
- Jó, jó,
csak ne dühösködj! - mondta neki Klopédia. - Úgysem akartad nézni a televíziót.
- De így
kútba esik a próbatételem. Hogyan bizonyítom be neked a módfeletti lelkierőmet?
- Majd
kitalálunk valamit - vigasztalta Klopédia. - Egyelőre térjünk be ide.
Rá is
mutatott az épületre, nehogy Berzsiánnak kétségei legyenek, hogy hova. Hát a
Hörpentő nevezetű szörpentőbe, ahol Vinkóci Lőrénc korcsmáros
kilencvenkilenc-féle szörpöt mért a mélyen tisztelt vendégseregnek. Volt ott
áfonyaszörp, uborkaszörp, hecsedliszörp, édes szörp, savanyú szörp, keserű
szörp, piros szörp, kék szörp, sárga szörp. Még szivárványszörp is volt. Az
volt a sorban a kilencvenkilencedik. Nem is akad széles e világon különb
szörpentő, mint a Hörpentő. Tudja ezt mindenki, aki egyszer is betévedt Vinkóci
Lőrénc korcsmájába. Hogyne tudta volna hát Berzsián meg Klopédia, aki ezerszer
is naphosszat elüldögélt már a Hörpentőben. Betértek hát. Vinkóci Lőrénc a
szörpjei közt matatott, a kecskelábú asztalnál meg egy búnak ereszkedett férfiú
görnyedt. Maga Violin, a fülrepesztő zenész.
- Csak nem
Sróf mestert keresed? - kérdezte tőle Klopédia.
- De éppen
őt - mondta Violin. - De otthon van. És kiírta az ajtajára, hogy ha otthon van,
itt keressem.
- Olvastuk -
mondta Berzsián. - És miért keresed?
- Mert meg
akarom mondani neki, hogy nem ezeregymester, hanem ezeregykontár.
Ezzel nagyot
hörpentett az előtte álló szörpből.
- Mit iszol?
- kérdezte tőle Berzsián.
-
Nadragulyaszörpöt - mondta bánatosan Violin -, Vinkóci Lőrénc mester azt
mondja, ez illik legjobban a szomorú, letaglózott lélekhez.
- Akkor mi
is kérünk két nadragulyaszörpöt - mondta Vinkóci Lőréncnek Berzsián -, mert a
mi lelkünk is le van taglózva.
-
Képzeljétek - folytatta Violin -, elvittem ehhez a kontár Srófhoz a
csimpolyámat, mert a cé hang egy kicsit rekedtes volt benne, mondom, javítsa
meg. Megyek érte másnap, hát nem átalakította hegedűvé a gyönyörű szép
csimpolyámat! Itt állok most egy szál csimpolya nélkül. De ez még hagyján, mert
másnap meg a hegedűmet vittem el neki, mivel az utóbbi időben egy picikét
beleszorultak a hangok. Mit gondoltok, mit csinált? Csimpolyát a szépséges
hegedűmből! Most aztán se csimpolyám, se hegedűm.
- Nono -
mondta Zsebenci Klopédia.
- Mit nono?
- háborgott Violin, a fülrepesztő zenész. - Itt állok az új kantátám bemutatója
előtt és igenis, se csimpolyám, se hegedűm!
- No de hát
az a csimpolya hol van, amit a hegedűdből csinált?
- Otthon -
mondta Violin.
- Akkor
csimpolyád van. Igaz?
- Tényleg -
ámuldozott Violin, de el is komorodott mindjárt. - Na de a hegedű! Mire megyek
hegedű nélkül?
- Azt
mondod, hogy a csimpolyádból hegedűt csinált. Hol az a hegedű?
- Otthon -
mondta Violin.
- Hát akkor
- mondta Klopédia - van hegedűd is meg csimpolyád is!
Violin szeme
kerekre tágult. A fejéhez kapott.
- Klopédia -
kiáltotta -, te lángelme vagy! Megmentettél.
Fölugrott,
elrohant nagy boldogan.
- Van
hegedűm, van csimpolyám! - ordítozta.
És ekkor
fény gyúlt Klopédia szemében. Fény gyúlt Berzsiánéban is.
Egymásra
néztek, és egyszerre szólaltak meg.
- Te
Berzsián! - mondta Klopédia.
- Te
Klopédia! - mondta Berzsián.
Több szó nem
is kellett nekik, fölpattantak, kapták Berzsián régi taligáját, és futás vele
Sróf mesterhez. Berobbantak a műhelybe.
- Akkor
leüti nekem a bástyával - mormogta éppen Sróf mester, majd az ajtódurranásra
fölnézett. - Mi van már megint? - kérdezte bosszúsan.
Berzsián a
műhely közepére tolta a taligát, és rámutatott.
- Bedöglött
- mondta.
- Vibrált a
kép - tette hozzá sietve Zsebenci Klopédia.
- A hang is
recsegett - próbálkozott Berzsián.
Sróf mester
körüljárta a taligát. Megkopogtatta.
- Szóval
vibrált. Recsegett... te meg tekergetted a gombokat, mi? Meg püfölted?
- Hát,
bevallom... püfölgettem - ravaszkodott Berzsián szégyenlősen.
Sróf mester
megpörgette a taliga kerekét.
- Püfölni
ezt az érzékeny szerkezetet! - méltatlankodott. - Meg fogantyút szerelni rá!
Borzasztó. És mi a fenének itt ez a kerék?
- Hát... -
mondta Berzsián.
- És most? -
kérdezte Sróf mester.
- Se kép, se
hang - mondta Klopédia.
- Nem
csodálom - csóválta a fejét Sróf mester. - Na jó. Estére megcsinálom.
Berzsián és
Klopédia csöndesen ballagott a Hörpentő felé.
- És ha
mosogatódézsát csinál belőle? - torpant meg Berzsián.
-
Reménykedjünk - mondta Klopédia.
Este megint
ott álltak Sróf mester műhelyében, és tátott szájjal nézték a műalkotást. Sróf
mester büszkébb volt, mint valaha is.
- Egyre nem
tudtam rájönni - mondta -, színes készülék volt ez vagy fekete-fehér?
- Egy időben
színes volt - mondta Berzsián. - Zöldre volt mázolva. De lekopott.
- Jó lesz
neked a fekete-fehér is - mondta Sróf mester, és bekapcsolta a taligából
készült tévét. Jó volt a kép, jó volt a hang.
- Máskor
aztán szelídebben bánjál a televízióddal - nézett Berzsiánra önelégülten Sróf
mester.
Berzsián
hazavitte a készüléket, a helyére állította.
- Na most
aztán tőlem itt porosodhatsz ítéletnapig - mondta -, majd megmutatom én, mi az
a lelkierő! Sosem nyomom meg a gombod.
- Tíz perc
múlva kezdődik Ragyafúrt mesterdetektív legújabb kalandja - mondta
figyelmeztetően Zsebenci Klopédia.
- Bánom is
én! Nézze, aki akarja.
- Akkor én
hazamegyek. Én nézni akarom - mondta Klopédia, és elbúcsúzott. Berzsián meg
hanyatt vágta magát a fotelban. „Most pedig írok egy remekmívű jobbladát -
mondta magában. De sehogy sem akart rákapni az esze a jobbladára, minduntalan
Ragyafúrt mesterdetektív ködlött fel előtte. - Biztos megint ezzel a Summi
Sammival bajoskodik - gondolta. - Kit érdekel?! Köpök Ragyafúrtra is meg Summi
Sammira is.”
Ám ekkor
vadul megnyikkant az ajtó, kitárult, és ott állt lihegve, rémült ábrázattal
Violin, a fülrepesztő zenész.
- Berzsián!
Hol a taliga?
- Az ám! -
kapott a fejéhez Berzsián, de nyomban eszébe jutott, hogy az új taliga, ami a
televízióból készült, ott áll a kertben. - Egyet se búsulj - mondta Violinnak
-, kint áll a taliga a kertben. Meg van mentve a kantátád.
Violin már
majdnem sírt.
- Berzsián -
mondta -, az a taliga frissen van kenve. Egyáltalán nem nyikorog. Ez egy süket
taliga. Hiába komponáltam azt a gyönyörű kantátát. És te... Hiszen már magas
fokon taligáztál. Mint egy igazi taligaművész... Ezt tetted velem...
- Ne
haragudj, Violin, sajnos a régi taligát Sróf mester átalakította.
- Már megint
ez az átkozott Sróf! Ez a kétbalkezes ezeregykontár! Mivé alakította?
- Nem is
olyan kontár - mondta Berzsián. - Sőt! Képzeld, televíziót csinált belőle.
- A
taligából?
- Abból.
Nézd meg - Berzsián a taligaforma televízióra mutatott.
- Működik
is? - kérdezte gyanakodva Violin.
Berzsián
agyában egy cikkanás, egy villanás.
- De még
mennyire - mondta sietve -, nyomd csak meg a gombot!
Violin
megnyomta. Fölfénylett a képernyő, megjelent rajta a bemondó.
- Kedves
nézőink - mondta a bemondó -, most Ragyafúrt mesterdetektív legújabb kalandja következik.
- Akkor az
én kantátám... - kezdte volna újra Violin, de Berzsián közbevágott.
- Ki nyomta
meg a gombot?
- Én -
mondta Violin.
- Nahát
akkor csönd! Odanézz!
A képernyőn
megjelent a főcím: Mitől lett vizes Summi Sammi lába?
És Berzsián,
a lelkierős költő kiguvadt szemmel bámulta a taligából átalakított tévét.
Bár ami
igaz, igaz. A gombot nem ő nyomta meg.