Ha Mazsola sétálni ment Egérkével, többnyire csak bosszankodott. Az a szemfüles
Egérke ugyanis mindig talált valamit útközben: hol egy szép, csíkos
gerletollat, hol valami színes kavicsot vagy ágacskát, aminek manóformája volt.
Mazsola sosem talált semmit. Persze, ha turkálhatott volna, ő is talált volna
mindenféle csontot, gombot, üvegcserepet, rozsdás patkót, magokat, gyökereket.
De ez a fagyos idő nem turkálásra való.
Egyszer azért Mazsolának is kedvezett a szerencse: az árokszélen tavalyi
bogáncsot talált.
- Ide nézz, mi van nekem! - mutatta Egérkének büszkén.
Az meg csak fintorgott.
- Tavalyi bogáncs! Hiszen ez semmire sem jó! Nem lehet belőle kosárkát
készíteni, ez csak szemét!
- Dehogy szemét! - védte Mazsola a kincsét. - Jó ez is valamire!
- De mire?
Mazsola körülnézett. Az ám, mire jó a tavalyi bogáncs?
Felettük lomhán szárnyalt el az öreg varjú. Mazsola megörült.
- Nézd csak, Egérke! Ha ezzel a bogánccsal megdobom Varjú bácsit, beleragad a
tollába!
Úgy is lett! A bogáncsgombolyag puhán repült, s úgy megakadt a vén varjú tolla
között, hogy az mit sem vett észre.
- Milyen ügyes vagy! - mondta Egérke elismeréssel. - Röptiben eltaláltad!
Mazsola dagadó kebellel ment haza. Otthon azonban kellemetlen meglepetés
fogadta: Varjú bácsi ott ült a kályha mellett, szárnya tollán a
bogáncsgombolyaggal.
"Ha tudtam volna, hogy hozzánk repül, nem dobtam volna meg bogánccsal! -
riadozott Mazsola. - Mit szól majd Manócska, ha észreveszi?"
Ezek a gondolatok annyira elfoglalták, hogy köszönni is elfelejtett.
Manócskának kellett rá figyelmeztetnie.
- Biztosan a hideg vette el a szavát - mondta a varjú. - Nekem is majd
összefagyott a csőröm, míg idáig repültem. A szárnyamat meg még most sem érzem!
Azzal szétterítette szárnyát, hogy jól átjárja a tűzhelyből kiáradó meleg.
- Nini! - mondta Manócska. - Mi az a gubanc a szárnyadon?
A vaksi varjú addig-addig nyújtogatta a nyakát, mígnem ő is felfedezte a tolla
közé ragadt bogáncsot.
- No még ilyet! - károgta bosszúsan. - Hát ez meg hol akadhatott a tollamba?
- Valószínűleg a réten! - mondta Manócska, a varjú azonban tiltakozott:
- Nem, dehogy, a réten le sem szálltam, siettem, hogy mielőbb ideérjek. Hernyó
legyek, ha ezt a bogáncsot nem úgy dobták rám!
- Kik? - kérdezte Manócska tágra nyílt szemmel.
- Kik? Hát várj csak... Ha jól meggondolom, más nem tehette, csakis azok a
garázda mókusok ott az erdőszélen!
- Lám, az meglehet - vélte Manócska. - Azok mogyoróhéjjal is szoktak
hajigálódzni.
- A mogyoróhéj is rendetlenség, hanem ez a bogáncs, ez már kimondott szemét! És
szeméttel hajigálni engem, tisztességben megöregedett varjút!
Manócska összecsapta a kezét.
- Micsoda időket élünk! Hogy ilyen megeshet! Szörnyűség, igazán szörnyűség!
- No de nem hagyom annyiban! - hangoskodott a varjú. - Hideg ide, hideg oda,
most azonnal szárnyra kelek, és berepülök egyenesen a Futrinka utcába, a Csőr
szerkesztőségébe! Ott teszek panaszt, ott én!
- Hát bizony - helyeselt Manócska -, az ilyen haszontalan népség megérdemli,
hogy kiszerkesszék!
A varjú tűzbe vágta a bogáncsgombolyagot, és miután Manócskától elbúcsúzott, az
ajtó felé indult. Ott azonban Mazsolába botlott.
- Hát te miért kuksolsz itt a küszöbön? - nézett rá meglepődve.
- Jaj, Varjú bácsi! - szepegett Mazsola. - Ne tessék a mókusokra panaszt tenni!
- Még pártolod őket? - háborodott fel a varjú. - Azt a szeméthajigáló, garázda
társaságot?
- Bizony, Mazsola, ne szólj bele abba, amihez nem értesz! - figyelmeztette
Manócska is Mazsolát.
- De ehhez értek, Manócska!... Tudom, hogy nem a mókusok dobták meg Varjú
bácsit! - sírta el magát Mazsola.
A varjúnak tátva maradt a csőre.
- Nem a mókusok? Hát akkor ki?
- Valaki más - felelt Mazsola olyan halkan, mint az egércincogás. A vén varjú
nem is értette.
- Tessék? - hajolt le Mazsolához kíváncsian. Manócska azonban, aki jobban
hallott, no meg Mazsolát is közelebbről ismerte, közbelépett:
- Én már tudom, ki volt a tettes, Varjú koma! Majd beszélek a fejével, s biztos
vagyok benne, hogy még egyszer nem fog bogáncsot hajigálni a tollad közé!
No, ebből már a vén varjú is szót értett. Ráhunyorgott Mazsolára, megsuhintotta
kicsit a szárnyával, azután kiröppent az ajtón.
Nagy-nagy csend maradt utána. Olyan nagy csend, hogy Mazsola mukkanni sem mert.
Csak nézett ijedten Manócskára. Az meg odament hozzá, és egy kemény barackot
nyomott a feje búbjára.
- Ha még egyszer ilyet hallok rólad, nem engedlek el többet sétálni - mondta
szigorúan -, sem Egérkével, sem mással!
Mazsola lehajtotta a fejét. És egyszer csak Manócska simogató kezét érezte a
tarkóján. Csodálkozva nézett fel. És mikor látta, hogy Manócska mosolyog, nem
tudta, mit is gondoljon.
Manócska sietett megmagyarázni neki.
- A barackot a bogáncshajigálásért kaptad - mondta Mazsolának. - A simogatást
pedig azért, mert nem hagytad, hogy a te turpisságodért mások szoruljanak.