Volt egyszer egy szabó, annak három fia, de csak
egyetlenegy kecskéje. Ennek az egy kecskének a tején éltek mindannyian. Nagy
becsben is tartották, abrakját jól megadták, mindennap a zöld mezőre
kihajtották. Egyik nap az egyik fiú, másik nap a másik, sorjában. A
legidősebbik egy napon a temetőbe terelte, mert ott nőtt a legkövérebb fű.
Szabadjára hagyta, hadd ugráljon, hadd zabáljon. Este, mikor már ideje volt
hazatérni, megkérdezte tőle:
- No kecske, jóllaktál?
A kecske meg így felelt:
Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! |
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet,
hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is
férne több bele! De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta
a kecskét, és megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
Mire a kecske:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Csak sírok közt ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! |
- Mit hallok?! - hördült fel a szabó.
Szaladt egyenest a házba, elővette a fiát:
- Nem azt hazudtad nekem, hogy a kecske jóllakott,
pedig egész nap az éhkoppot nyeletted vele?
Azzal lekapta a fogasról a rőföt, s világgá kergette a
fiát.
Másnap a középső testvéren volt a sor. Az talált egy
helyet a kert alatt a sövény mellett, ahol ritka jó fű nőtt; oda hajtotta a
kényes jószágot, egész nap legeltette, s este aztán ő is megkérdezte tőle:
- No, kecske, jóllaktál?
Az neki is csak úgy felett, mint előző nap a
bátyjának:
Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! |
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet,
hazavezette a jóllakott állatot, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is
férne több bele!
De az öreg megint utána akart járni az igazságnak,
kiment az istállóba, megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
Az meg:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! |
- Ó, az elvetemült gazfickó, nem egész nap éheztette
ezt a szegény jószágot! - kiáltotta a szabó, kapta a rőföt, a második fiát is
kiverte a házból.
Harmadnap a legkisebbik fiú következett soron.
Mindenáron jól akarta végezni a dolgát, addig járt-kelt, míg egy takaros kis
ligetre nem bukkant. Ott aztán megállt a kecskével: hadd falja a zsenge lombot.
Este aztán megkérdezte "
- No kecske, jóllaktál?
Az pedig:
Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! |
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet,
hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a derék jószág? - kérdezte az öreg
szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is
férne több bele!
Az édesapja azonban nem bízott benne, kiment az
istállóba, megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
A komisz kecske meg rávágta:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! |
- Ó, a csalafinta! - mérgelődött a szabó. -
Haszontalan, gondatlan kölykök, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz! De
engem ugyan nem tartotok többet bolonddá!
Majd szétvetette a méreg, beszaladt a szobába, kapta a
rőföt, s olyan istenesen náspángolni kezdte vele a fiút, hogy az se látott, se
hallott, csak nekifutott a világnak.
Most aztán az öreg szabó maga maradt a kecskével.
Másnap reggel első útja az istállóba vezetett, megcirógatta a kedves állatját,
és azt mondta:
- Gyere, kincsem, hadd vigyelek ki a legelőre!
Fogta a kötelét, s egy bozótba vezette, ahol bőven
nőtt a lapu és mindenféle más finom kecskeeledel.
- Most aztán kedvedre telefalhatod magad - mondta
neki, és hagyta, hadd legeljen kedvére naplementéig. Akkor megkérdezte tőle:
- No, jóllaktál?
Az rábólintott:
Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! |
- Akkor gyerünk haza - szólt a szabó, és otthon
bekötötte az istállóba. De mielőtt fölment a szobájába, a küszöbről még egyszer
visszafordult hozzá.
Most az egyszer igazán jóllaktál, mi?
De a kecske neki sem válaszolt különben:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! |
Meghökkent a szabó, ahogy ezt meghallotta; most már
látta, hogy ok nélkül zavarta el a fiait a háztól.
- Megállj, hűtlen jószág! - kiáltotta - nem elég hogy
elkergetlek, hanem még csúffá is teszlek, hogy többé sose mutatkozhass
tisztességes szabóemberek közt!
Azzal ugrott a borotvájáért, beszappanozta a kecske
fejét, és olyan simára borotválta, mint a csupasz tenyere. És mert túlságos
megtiszteltetés lett volna, ha a rőffel látja el a baját, kapta az ostort, s
azzal úgy megkente, hogy a kecske éktelen ugrándozással kereket oldott.
Egyedül maradt hát az öreg szabó a házban. Nagyon
elbúsult, szívesen visszahívta volna már a fiait, de senki sem tudta, hova
lettek, mi lett belőlük.
Pedig mindegyikből lett valami. A legidősebb beállt
asztaloslegénynek, és szorgalmasan kitanulta a mesterséget. Mikor letelt az
ideje, és vándorútra akart kelni, mestere egy asztalkát adott neki ajándékba.
Semmit érő kis asztalkának látszott, közönséges fából készült, de volt neki egy
jó tulajdonsága: ha leállították, és rászóltak, hogy: "Terülj, terülj,
asztalkám!" abban a minutában tiszta abrosz, tiszta tányér, kés-villa
termett rajta, közepén meg jóféle tálak illatoztak sülttel, pecsenyével, köztük
még egy flaska vörös bor is csillogott, hogy csak úgy ficánkolt az ember szíve
az örömtől. "Ezzel aztán beérheted életed fogytáig" - gondolta a
legény, és nekivágott a világnak. Bánta is ő, jó-e, rossz-e a csárda, ahová
betévedt, van-e benne, nincs-e benne mit enni. Sőt, ha nem volt kedve hozzá, be
se tért, erdőn-mezőn, úton-útfélen ahol éppen meglepte az éhség, lekapta
hátáról az asztalkát, maga elé állította, és rászólt, hogy "Terülj,
terülj, asztalkám!" - s amit csak a szíve kívánt, mind ott termett előtte.
Végre aztán eszébe jutott, jó volna hazamenni az
apjához, azóta bizonyosan elpárolgott már az öreg haragja, s ezzel a
"Terülj, terülj, asztalkával" alighanem szívesen visszafogadja.
Elindult hát és késő este betért egy fogadóba. Csak úgy hemzsegett ott a sok
vendég. Jó szívvel köszöntötték; és hívták, üljön közéjük, egyék velük,
különben aligha kap már valamit.
- Köszönöm - mondta az asztalos -, de nem akarom
elenni előletek azt a pár falatot. Hanem tudjátok, mit? Inkább ti legyetek az
én vendégeim.
Azok kinevették, azt hitték, tréfát űz velük. Ő
azonban letette a kis asztalt a szoba közepére, és azt mondta:
- Terülj, terülj, asztalkám!
Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de
olyan bőségesen, hogy a kocsmáros a felét se tudta volna előteremteni. A sok
finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát.
- Lássatok hozzá, barátaim! - szólt az asztalos.
A többiek nem is vették tréfára a dolgot; nem sokat
kérették magukat, nekiültek, elővették a bicskájukat, és derekasan falatozni
kezdtek. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy ha egy tál kiürült, azon
nyomban újra megtelt magától. A kocsmáros az egyik sarokból bámulta a dolgot,
még a szava is elakadt a meglepetéstől, s azt gondolta magában: "Nálam is
elkelne egy ilyen szakács a háznál!"
A társaság késő éjszakáig mulatozott, aztán aludni
mentek; lefeküdt a legény is, a terülj-asztalkámat meg odaállította a fal
mellé. A kocsmárosnak azonban sehogy sem jött álom a szemére, váltig
töprengett, és addig emésztődött, míg eszébe nem jutott, hogy van a lomtárban
egy ócska asztalka, az éppen olyan, mint az asztalosé; szép csendesen előhozta,
és kicserélte a terülj-asztalkámmal.
Másnap reggel a legény kifizette a szállást, hátára
vette az asztalkát, arra még csak nem is gondolt, hogy talán nem az igazi, s
útnak eredt. Délre megérkezett az apja házához. Az öreg nagy örömmel fogadta.
- No, édes fiam, hát aztán tanultál-e valamit? -
kérdezte.
- Asztalosságot, édesapám.
- Derék mesterség - bólintott a szabó -, hanem lássuk,
hoztál-e valamit a vándorutadról.
- Ezt a kis asztalt itt!
A szabó körüljárta, jobbról-balról megszemlélte, azt
mondta:
- Ez bizony nem mestermunka, csak egy hitvány, ócska
asztalka.
- Igen ám, de terülj-asztalka! - felelte a fiú. - Ha
az ember leteszi, és azt mondja neki, hogy "Terülj, terülj,
asztalkám!" - tüstént mindenféle válogatott fogás terem rajta, még bor is
kerül hozzá, csak úgy repes az örömtől a szíve annak, aki látja. Nosza, hívd
meg a rokonságot meg a barátaidat, egyenek-igyanak istenigazában legalább
egyszer életükben; az asztalka úgy jóllakatja őket, hogy mozdulni sem tudnak
utána!
Mikor a vendégek mind együtt voltak, letette az
asztalkát a szoba közepére, s azt mondta:
- Terülj, terülj, asztalkám!
Hanem az asztalka meg se moccant, s olyan üres maradt,
mint akármelyik másik asztal, amelyik kukkot sem ért az emberi szóból. Szegény
fiú nyomban látta, hogy elcserélték az asztalkáját; váltig szégyenkezett, hogy
hát most hazugságban maradt. A rokonság kinevette, és étlen-szomjan vonult
haza. Az öreg szabó tovább foldozta az ócska ruhákat, a legény meg beállt
segédnek egy asztalosmesterhez.
A második fiú egy molnárhoz szegődött be inasnak.
Mikor letelt az ideje, így szólt a gazdája:
- Mert soha semmi panasz nem volt rád, jutalmul egy
olyan különleges szamarat adok neked, amelyik se kordét nem húz, se zsákot nem
hord.
- Hát akkor mire megyek vele? - kérdezte a legény.
- Arra, fiam, hogy ez a szamár aranyszóró szamár. Ha
egy kendőt terítesz alá, és azt mondod neki, hogy "Adj aranyat,
csacsikám!"- a derék jószág teleszórja neked arannyal.
- Ez már teszi! - szólt a legény, megköszönte a
mesternek az ajándékát, és nekivágott a kerek világnak. Ha pénzre volt
szüksége, rászólt a szamárra, hogy "adj aranyat csacsikám!" - és csak
úgy záporozott a csengő aranypénz; neki egyéb fáradsága se volt vele, mint hogy
fölszedje a földről. Akármerre járt-kelt, mindenütt jól élt, jobban már nem is
lehetett volna. Bánta is ő, mi mibe kerül, mindig tele volt az erszénye. Mikor
aztán már alaposan körülnézett a világban, eszébe jutott az apja. "Gyerünk
haza hozzá; biztosan elfelejti a haragját, és visszafogad, ha beállítok a
házába az aranyszóró szamarammal" - gondolta magában. Útra is kelt
nyomban. Ahogy ment, mendegélt, hát nem éppen abba a kocsmába téved be, ahol a
bátyjának az asztalkáját elcserélték! Kötőféken vezette a szamarát, a kocsmáros
meg ott tüsténkedett körülötte, hogy majd ő beköti az istállóba; de a legény
leintette:
- Sose fáradozzék, a szürkémet majd csak én magam
kötöm be; tudni akarom, hol áll.
A kocsmáros furcsállotta a dolgot; nem sokat nézett ki
az olyan vendégből, aki maga viseli gondját a szamarának; de mikor az idegen a
zsebébe nyúlt, és két fényes aranyat pendített elébe, hogy azért valami jó
falatot kívánna: elnyílott a szeme, és szaladt, hogy elébe rakja, ami jóféle
csak akadt a házban. Vacsora végeztével megkérdezte a vendég, mi a fizetség; a
kocsmáros meg jól megnyomta a krétát, s mondta, hogy még két arany.
A fiúnak éppen kifogyott a pénze.
- Várjon csak egy pillanatig gazduram, kiszaladok egy
kis pénzért - mondta, s vitte magával az asztalkendőt is.
A kocsmáros nem tudta, mit jelentsen a dolog; kíváncsi
is volt, hát utána osont, s mikor a vendég bereteszelte az orra előtt az
istállókaput, belesett egy résen. Látja hogy az idegen leteríti a szamár alá az
asztalkendő, hallja, hogy rákiált: "Adj aranyat csacsikám!" - a
csacsi meg szórni kezdi elöl hátul az aranypénzt, hogy csak úgy záporozik.
- Ez már igen! - mormolta a kocsmáros. - Itt könnyen
verik a tallért! Nem is rossz egy ilyen pénzeszsák!
A vendég kifizette a tartozását, s lefeküdt aludni. A
kocsmáros pedig leosont az istállóba, elkötötte az aranyszórót, s egy
közönséges szürke fülest állított a helyébe.
Másnap reggel útnak indult a legény a szamárral,
eszébe se jutott, hogy talán nem is az ő igazi aranyszamarát vezeti. Délben
megérkezett az apjához; az nagyon örült neki, és visszafogadta.
Hát belőled mi lett, édes fiam? - kérdezte.
- Molnár, édesapám.
- Aztán lássuk, mit hoztál a vándorutadból?
- Semmi egyebet, csak egy szamarat.
- Szamár van itt is elég - mondta az öreg -, egy
jófajta kecskének jobban örültem volna.
- Igen ám, csakhogy ez nem közönséges jószág, hanem
aranyszóró szamár! Ha rászól az ember, hogy: "Adj aranyat,
csacsikám!"- egy egész kendőt teleszór arannyal. Hívd csak össze a
rokonokat, mindegyikből gazdag embert csinálok!
- Ez már derék dolog - mondta az öreg -, legalább nem
kell tovább kínlódnom a tűvel-cérnával! - és maga szaladt el, hogy elhívja a
rokonokat. Ahogy együtt voltak, a molnár egy kis helyet kért, leterítette a
kendőjét, és bevezette a szobába a szamarát.
- Ide süssetek! - mondta, és rákiáltott a szamárra: -
Adj aranyat, csacsikám!
De bizony a szamárból nem arany potyogott, s látszott,
nem is konyít a mesterséghez, mert hát nem is minden füles viszi ám annyira! A
szegény molnárnak megnyúlt a képe; látta, hogy rászedték, és bocsánatot kért a
rokonoktól, azok meg éppolyan szegényen tértek haza, mint ahogy odamentek. Nem
maradt más hátra, az öregnek megint csak be kellett fűznie a tűbe a cérnát, a
fiú meg beszegődött egy molnárhoz.
A harmadik fiú esztergályosinasnak állt. Sok csínja-bínja
van ennek a mesterségnek, hát sokáig is kellett tanulnia. Testvérei megírták
neki, milyen keservesen pórul jártak, mikor már ott álltak a jó sor küszöbén,
nem ellopkodta tőlük a kocsmáros a kincseiket!
Kitanult aztán ez a legkisebb fiú is, s mikor
fölszabadult, és vándorútra készült, gazdája egy tarisznyát adott neki
ajándékba.
- Egy fütykös van benne - mondta.
- A tarisznya jó szolgálatot fog tenni, a nyakamba
akasztom, de mit csináljak a fütykössel? Csak a zsákot nehezíti!
- Nem éppen - mondta a mester -, mert ha valakivel
meggyűlik a bajod, csak annyit kell mondanod, hogy "Ki a zsákból,
botocskám!" - nosza kiugrik a fütykös, és elhegedüli a hátán a nótáját,
hogy egy álló hétig moccanni se tud, s addig abba se hagyja, míg rá nem szólsz,
hogy "Be a zsákba, botocskám!"
A legény megköszönte az ajándékot, a nyakába vetette a
tarisznyát, s ha valaki tengelyt akasztott vele, csak annyit mondott, hogy
"Ki a zsákból botocskám!" - már ugrott is a fütykös, már porolta is
szaporán a kötekedők hátán a kabátot, de még a mellényt is, s olyan sebesen
járt, hogy aki látta, észbe se kaphatott, máris rá került a sor a püfölésben.
Az esztergályoslegény estefelé érkezett a kocsmába,
ahol a két bátyját rászedték. Letette maga elé az asztalra a batyuját, s
elkezdte mesélni, mi mindent látott a nagyvilágban.
- Akad ott terülj-asztalka, akad aranyszóró szamár,
mind derék dolog, nem mondom, de semmi ahhoz a kincshez képest, amit én
szereztem, és őrzök itt a tarisznyámban!
A kocsmáros a fülét hegyezte.
"Hát ez meg mi a csoda lehet?" - tűnődött. -
Nyilván tele van drágakővel az az iszák; de fogadom, olcsón megkerítem, mert
hiszen három az igazság!
Ahogy eljött az alvás ideje, a vendég végighevert a
padon, a tarisznyát meg a feje alá tette vánkosnak. Mikor a kocsmáros azt hitte,
az esztergályost elnyomta a buzgóság, odaosont hozzá, s elkezdte szép
csöndesen, óvatosan ráncigálni a feje alatt a zsákot, hogy hátha ki tudja húzni
alóla, s hátha egy másikat tud odadugni a helyébe. De az esztergályos már
régóta csak erre várt! A kocsmáros éppen nekirugaszkodott, hogy egy isteneset
rántson a zsákon, a fiú meg kiáltott egyet:
- Ki a zsákból, botocskám!
Nosza, kiugrott a fütykös, rá a tolvajra, s úgy
elkezdett hegedülni a hátán, hogy öröm volt nézni.
A kocsmáros rimánkodásra fogta a dolgot de minél
jobban jajgatott, annál szaporábban verte hozzá a taktust a fütykös a hátán.
Nem bírta tovább, lebukott a földre. Akkor azt mondta a legény:
- Ha nem adod elő tüstént a terülj-asztalkát meg az
aranyszóró szamarat, kezdődik elölről a tánc!
- Jaj, csak azt ne - nyöszörögte a kocsmáros. -
Mindent odaadok, csak ezt az ördögfajzatot parancsold vissza a tarisznyádba!
- Jól van, most megkegyelmezek - mondta a fiú -, de
jaj neked, ha még egyszer valami gonoszságot művelsz!
Azzal rákiáltott a fütykösre:
- Be a zsákba, botocskám!
És nem bántotta tovább a kocsmárost.
Másnap reggel aztán útra kelt a terülj-asztalkámmal
meg az aranyszóró szamárral, haza az apjához. Az öreg szabó megörült neki;
kérdezte, mi tanult kint a nagyvilágban.
- Esztergályosságot, édesapám.
- Szép mesterség - felelte az apja -, lássuk, mit
hoztál a vándorutadból.
- Drága dolgot, édesapám: botot a zsákban!
- Mit? Botot? - dohogta az öreg. - Ez aztán megérte a
fáradságot Hiszen azt akármelyik fáról metszhettél volna!
- Igen ám, csakhogy nem ilyet! Mert ha ennek azt
mondom, hogy: "Ki a zsákból, botocskám!" - tüstént kiugrik, s akinek
valami baja van velem azt úgy megtáncoltatja, hogy megemlegeti holta napjáig;
abba se hagyja, míg a gonosz térden csúszva kegyelmet nem kér. Nézd csak, ezzel
a fütykössel visszaszereztem a terülj-asztalkámat meg az aranyszóró szamarat,
amit a tolvaj kocsmáros ellopott a testvéreimtől. Szólítsd is be, édesapám,
mind a kettőt, s hívd egybe a rokonságot, hadd legyen nagy eszem-iszom,
jóllakatom őket, s megtöltöm a zsebüket jóféle arannyal.
Nemigen hitt az öreg a fiú szavának, de azért
összehívta a rokonokat.
Az esztergályos kendőt terített a földre, bevezette a
szobába az aranyszóró szamarat, s azt mondta a bátyjának:
Érts szót vele, testvér!
- "Adj aranyat, csacsikám!" - mondta a
molnár, s abban a szempillantásban potyogni kezdett az arany, sűrűn, mint a
záporeső. A szamár addig abba sem hagyta, míg a vendégek úgy meg nem tömték a
zsebüket, hogy egy árva tallér sem fért bele több.
Akkor előhozta az esztergályos az asztalkát, és a
másik testvéréhez fordult:
- Szólj csak neki, bátyám!
Alig mondta ki az asztalos, hogy: "Terülj, terülj
asztalkám!" - az asztalka máris ott állt előttük megterítve, rogyásig
rakva a legfinomabb ételekkel. Olyan lakomát csaptak amilyet az öreg szabó még
életében sosem látott. Késő éjjelig együtt maradt a rokonság, ettek-ittak
boldogan; vidáman.
S ugyan mi lett a kecskével, aki miatt a szabó a három
fiát világgá zavarta? Röstellette kegyetlenül, hogy úgy lekopasztották a képét.
Szégyenletében bebújt egy rókalyukba. Jön haza a róka, látja, két nagy szem
parázslik feléje a sötétségben. Megijed tőle, hanyatt-homlok elszalad.
Futtában találkozik a medvével.
- Mi baj róka koma - kérdi tőle -, hová iszkolsz, mért
vágsz ilyen rémült képet?
- Jaj - mondja a róka -, valami dühös fenevad ül a
barlangomban, valósággal elnyelt a tüzes szemével!
- No, majd kiugrasztjuk onnét - szól a medve.
Odaballag a lyukhoz, és belenéz, meglátja a világító
szempárt, inába szál tőle a bátorsága, semmi kedve belekötni a dühös fenevadba.
Sarkon fordul, és elhordja magát.
Szedi fürgén a lábát, találkozik a méhecskével. A
méhecske nyomban látja hogy a medve nem valami jól érzi magát a bőrében.
Megkérdi:
- Hova lett a jókedved, medve pajtás? Miért vágsz
olyan keserves képet?
- Hajaj! - mondja a medve. - Egy dühös fenevad ül a
róka koma barlangjában, tüzet köp a szeme, sehogy se tudjuk kizavarni.
Mire a méhecske:
- Én csak egy gyámoltalan szegény kis rovar vagyok,
rám se nézel, ha az utadba kerülök, de azért azt hiszem, segíthetek rajtad.
Azzal berepül a rókalyukba, rá a kecske kopasz fejére,
s alaposan bele döfi a fullánkját.
- Mek-mek-mek! - kiáltja rémülten a kecske; fölugrik,
és ijedtében világgá fut.
Most is szalad még, mint aki megkergült, hacsak meg
nem állt azóta.