Csikorgott a fagy, szélcsend volt, a tiszta ég csupa
csillag.
- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendőt;
Szilveszter éjszakája volt, és tizenkettőt kongattak a toronyban.
- Tra-ra! Tra-ra! - zengett a kürt. Jókora postakocsi
állt meg a városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el
benne.
- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntő a
házakból, ahol teli poharak csendültek össze az új esztendő tiszteletére.
- Boldog új esztendőt! Jó szerencsét, egészséget,
takaros kis feleséget! Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendőben! - kívántak
egymásnak szerencsét az emberek.
Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy
csak úgy csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi
tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.
Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az
útlevelük, málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked, mindenkinek
a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?
- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu őrét.
- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta
az éjfelet. Aztán megkérdezte az első utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a
neve? Mi a foglalkozása?
- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte
az első utas. - Én: én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset,
prémmel bélelt csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek.
Látogass meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt
hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi éjszaka áll
rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a szobámban jó meleg van: Kalmár
vagyok. Január a nevem.
Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman
a postakocsi hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő
mestere. Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.
- Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv
ördögei! - kiáltotta. - Mert mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az
élet, mert az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak
huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se sokkal több.
Éljen a vígság!
- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az őr.
- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas.
- Karnevál hercege vagyok. Február a nevem.
Előbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges
formájú, mint a böjt maga. Időjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami
zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a
gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.
- Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban
utána lépett ki a kocsiból, és meglökte az előtte állót. - ugorj be az őr
szobájába, jó puncsot főztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak
lódított, áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek.
Bolondos legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás
napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem tartja,
eső esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt csinálják
utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok bolond, hogy fölvegyem!
Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli kesztyűben megyek sétálni vasárnap.
Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.
- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színű
selyemruhát viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a
ruhájából olyan erősen, hogy az őr eltüsszentette magát. - Egészségére! -
mosolygott rá a hajadon. Ó de gyönyörű szép volt! Énekelni is, de nem a
színházban, hanem kinn a zöld erdőben, a maga gyönyörűségére.
- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették
az ifjú Június asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és
fürge mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az
álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő leghosszabbik
napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót elfogyasztani. Járhatott
volna a maga hintaján is, de postakocsin döcögött a társaival, ezzel is
mutatva, hogy cseppet sem gőgös. Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé
elkísérte öccse, a Július.
Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap
hetykélkedett a fején. Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat
cipelni, csak fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.
Aztán az anyja következett, Augusztus asszonyság. Ez
aztán ügyes asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú
gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett a kezében
a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. - Arcod verítékével
szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.
De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a
munkásembertől.
Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festőféle volt,
a színek mestere: Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette
az erdő minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett;
ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy festékesdoboz
meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.
Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a
szántás-vetés járt az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent
idejében. De a vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt
Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió
csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy újfajta ekét
is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig lehetett érteni a
szavát bátyja hangos prüszkölésétől meg krákogásától.
Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt
használt zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket
az új helyre, ahová beszegődtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd kigyógyul a
meghűlésből, ha fát fűrészel - mert egy fatelep fűrészmestere volt. Estelente
fakorcsolyákat faragcsált a parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan
szükségük lesz rá.
Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a
kocsiról. Parazsasfazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme
fénylett, mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis
fenyő zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. - Ápolom,
gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes gyertyácskák, aranyalmák,
bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája ülök magam is, előveszem a
meséskönyvemet, és mesélek belőle a gyerekeknek. Azok csöndben ülnek,
hallgatnak, de a karácsonyfa ágain megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a
fa csúcsán megrázza aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekekhez, megcsókolja
őket.
- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a városkapu
őre. - Megvan mind a tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!
- Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun -
mondta a városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt
marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni, Január uraság!
A Január nem kérette magát.
Majd jövő ilyenkor elmondom, mit hozott nekem a
tizenkét utas; nekem, neked, mindnyájunknak. Most még nem tudom, s azt hiszem,
nem tudják ők maguk sem, mert különös időket élünk.