- Ma arról
mesélek - kezdte az egyik napon Rémusz bácsi -, hogyan rémítette meg a Nyúl a
legvitézebb állatokat.
- Miért
akarta megrémíteni őket? - tudakolta a Kisfiú.
- Hiszen épp
az a nevezetes a dologban, hogy nem is akarta megrémíteni őket - felelte Rémusz
bácsi. - Hallgasd csak meg ezt a furcsa történetet.
Egyszer Medve apó háza előtt vitt el a Nyúl útja.
„Ha már erre
járok - gondolta -, meglátogatom az öreget. Úgysem láttam már régóta.”
Tárva-nyitva
állt az ajtó, hanem a ház üres volt.
„Úgy
látszik, sétálni ment az egész család - mondta magában. - De hát sebaj! Leülök
odabent a hűvösön, megvárom, amíg hazajönnek.”
Be is ment a
házba, hogy egy jó karosszéket keressen. Hogy, hogy nem, olyan szerencsétlenül
lépett, hogy megbotlott, és neki támolyodott a polcnak. A polcon egy nagy köcsög
méz állt; a köcsög feldőlt, és a méz végigömlött a Nyúlon. Kicsibe múlt, hogy
bele nem fulladt.
Prüszkölt,
köhögött, fújtatott, a szemét törülgette.
De amikor
nagy nehezen lélegzethez jutott, és a leragadt szempilláját is fel bírta
feszíteni, akkor ijedt meg igazán.
„Ha Medve
apó hazajön, és meglátja, hogy kidöntöttem a mézes-köcsögöt, haragjában nem
tudom, mit csinál velem - töprengett magában. - Ha meg így, csurommézesen
sétálok a szabadban, egyszerre ellepnek a darazsak és a méhek, még talán
agyon is szurkálnak.”
Víz nem volt
a közelben, ahol megfürödhetett volna (különben sem kedvelte a fürdőt), így hát
nem tehetett okosabbat, mint azt, hogy kiszaladt a fák alá, és meghempergődzött
az avarban.
Azt remélte,
hogy sikerül letörölnie magáról a mézet, legalábbis a vastagját.
De hát nem
ez történt, hanem az, hogy a sok száraz falevél ráragadt a bundájára.
Gurult
tovább a földön, hogy hátha megtisztul. Hanem ahelyett minden levélre még két
másik levél tapadt. A végén a Nyúl már ki sem látszott a falevelek alól. Olyan
volt, mintha tetőtől talpig pikkely borította volna.
Belátta,
hogy a legokosabb, ha - valami kerülő úton, ahol senkivel sem találkozhatik -
hazamegy, és megmosakszik a kútnál.
El is
indult. Lépdelt szaporán, de nem ám: lippiti-klippiti - mint egyébkor -, hanem:
sz-s-cs, sz-s-cs, ahogy az avar zörög, susog, ha szél fújja.
Egy vigasztalása
volt csak: az, hogy azon a kerülő úton amúgy sem jár senki...
Csakhogy
azon a napon mégis járt arra valaki: Tehén néne szintén ugyanazon a kerülő úton
igyekezett a legelőre. Ment békésen, lassan, olykor le-letépett egy-egy jóízű
hajtást az útszéli bokrokról.
Egyszer csak
az út egyik fordulójában, meglátták egymást: a Nyúl és a Tehén.
Megálltak
mind a ketten. Szólni egyikük sem tudott: a Nyúl a restelkedéstől némult meg, a
Tehén a rémülettől.
Sok idő
múlva végül is hebegve-habogva, reszketeg hangon megkérdezte a Tehén:
- Ki vagy,
te szörnyűséges pikkelyes vadállat? Mit keresel erre mifelénk?
- Hm -
felelte a Nyúl. - Igazán olyan szörnyűségesnek találsz?
-
Borzalmasabb fenevadat életemben sem láttam!
- És igazán
nem tudod, ki vagyok?
- Hogy
tudhatnám! - dadogta a Tehén. - Hiszen mondom, hogy hasonló szörnyeteggel még
sohasem találkoztam!
„Ha nem
ismer meg - gondolta magában a Nyúl -, én bizony nem árulom el, hogy ki vagyok.
Inkább ráijesztek egy kicsit!”
Így szólt:
- Hát akkor
tudd meg: én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm!
- És mire
van olyan nagy étvágyad? - tudakolta aggodalmasan a Tehén. - Szénára? Káposztára?
Gyümölcsre?
- Húsra -
válaszolta a Nyúl.
- Miféle
húsra?
- Nem vagyok
válogatós. De ha már kérdezed, megvallom, hogy legjobban a tehénhúst szeretem.
Tehén néne
majd összerogyott rémületében.
- Remélem,
nem vagy éhes - szólt akadozó nyelvvel.
- Most még
éhes vagyok - felelte a Nyúl -, de rövidesen nem leszek az. Ugyanis mindjárt
megeszlek.
- Jaj nekem!
- bődült el a Tehén.
S azzal
megfordult, és elrohant, hogy csak úgy porzott nyomában az út.
A Nyúl jót
mulatott magában, és elhatározta, hogy mielőtt megmosakodnék, mulatságból még
egy-két állatra ráijeszt.
Elsőnek a
Medvével találkozott, aki feleségestül, bocsostul az erdőben sétált.
Medvéné
asszony és a két bocs mindjárt felkapaszkodott egy-egy fára, mihelyt meglátta a
falevél-pikkelyes, szörnyűséges fenevadat (akiben persze egyikük sem ismerte
fel a Nyulat). A Medve azonban, ámbár neki magának is leginkább menekülni lett
volna kedve, vitézül megállt a Nyúl előtt.
- Hát te
miféle szerzet vagy? - kérdezte.
- Én vagyok
a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm! - felelte vastag hangon a
Nyúl. - Nem hallottad még a híremet?
- Nem én!
- Gondoltam!
- nevetett a Nyúl. - Máskülönben nem állnál itt ilyen bátorságosan.
- Csak nem
akarsz bántani? - tudakolta megszeppenten a Medve.
- Eszem
ágában sincs - válaszolt a Nyúl. - Csak éppen megeszlek. Tudniillik a medvehús
a kedvenc eledelem.
A Medve
olyan hirtelen termett fent egy fa tetején, hogy akár a Mókusnak is becsületére
vált volna ez a fürgeség. Onnan kiáltott le.
- Ne hidd,
hogy megijedtem tőled! Csak hát ki nem állhatom a verekedést...
Ment tovább
a Nyúl, és szerencséje volt: az erdő szélén együtt találta a Farkast és a
Rókát. Éppen arról beszélgettek, hogyan foghatnák meg végre a Nyulat.
„Úgy
látszik, a legjobbkor érkeztem” - kuncogott magában a Nyúl.
S azzal
odatoppant a két állat elé.
- Huuuu! -
kiáltotta, és megrázkódott, hogy csak úgy zörgött rajta a sok falevél.
- Ki vagy
te? - kérdezte riadtan a Farkas.
- És miért
kiabálsz? - vacogta a Róka.
- Én vagyok
a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm - felelte a Nyúl. - Azért
jöttem, hogy ahány farkast, rókát találok, mind megegyem. Melyikteket faljam
fel elsőnek?
A Farkas a
Rókára nézett, a Róka a Farkasra, azután mind a ketten a félelmetes, nagy
erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömre.
- Huuuu! -
üvöltött a Nyúl. - Már kezdem is a lakomát!
De ezt már
nem várta meg sem a Farkas, sem a Róka. Az egyik jobbra, a másik balra, úgy
elfutott mind a kettő, hogy a Nyúl még ha akarta volna, sem bírta volna
utolérni őket.
Hanem hát
nem is akarta, mert megelégelte a tréfát. Inkább hazament, megmosakodott, és
azután felkereste Mezeinét és a lányait.
- Igen
tisztelt hölgyeim! - szólt hozzájuk. - Hallották-e már a hírét a félelmetes,
nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömnek?
- Eddig
bizony még nem hallottam róla - felelte Mezeiné asszonyság.
- Mi sem -
mondták a báránykisasszonykák.
- Megvallom,
én sem - nevetett a Nyúl. - Bezzeg a Tehén, a Medve, a Farkas meg a Róka már
személyesen is megismerkedett vele!
S azzal
elbeszélte, hogyan rémített meg a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú
Öhöm-Böhöm képében egy sor állatot. Mezeiné és a lányai csak úgy dülöngéltek a
kacagástól.
Attól fogva,
ha a Tehén, a Medve, a Farkas vagy a Róka meglátogatta Mezeiék házát, a pajkos
báránykisasszonykák sohasem mulasztották el megkérdezni, hogy mi történnék, ha
egyszer csak: sz-s-cs, sz-s-cs - beállítana a szörnyűséges, rettenetes,
borzadalmas Öhöm-Böhöm.
- Én ugyan
nem ijednék meg tőle! - hetvenkedett a Róka.
- Én még
kevésbé! - dicsekedett a Farkas.
- Én mégúgy
sem! - tódította a Medve.
- Én meg a
legkevésbé! - hencegett a Tehén.
- Könnyű
nektek! - szólalt meg ilyenkor a Nyúl, és fél szemmel titokban Mezeinére és a
lányokra kacsintott. - Nagyok vagytok, bátrak és erősek. De mit tegyen a
magamfajta gyenge kis legény? Szégyen, nem szégyen, én bizony bevallom: ha
Öhöm-Böhömmel találkoznám, menten elfutnék előle.
Otthon aznap így köszönt Anyának a Kisfiú:
- Huuuu! Én
vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm!
- Aztán mire
van olyan nagy étvágyad? - tudakolta Anya.
-
Farkashúsra, rókahúsra, medvehúsra, tehénhúsra - sorolta Öhöm-Böhöm.
- Hát almás
lepényre? - kérdezte Anya. - Mert az van vacsorára.
- Huuu! -
mondta Öhöm-Böhöm. - Arra is.