A híres
nevezetes Habocco- (mondd: habokkó) dinasztia igen jelentős alakja Első, vagyis
Vérengző Alfréd. Ezerháromszáztizenhárom tizenharmadik hó tizenharmadikán,
pénteken született Csarnikotban. Születése után egy perccel már látszott, hogy
csodagyerek, mert nem oázva sírt, ahogy a magunkfajta közönséges, hanem így,
hogy hoé-hoé-hoé! Jó ideig nem is hagyta abba. Etették, csak hoézott; itatták,
még jobban hoézott; prüntyögtek neki, szirénázva hoézott; ringatták, tutulva
hoézott.
Talán hóért
sír - vélte egy bölcs tudornok, s máris kengyelfutók szerteszét, havak felé,
jegek felé, ki a Csomolungmára, ki a Bucsecsre, ki a Kilimandzsáróra, ki az
Északi-, ki a Déli-sarkra. Hozták a havat. Na, több se kellett, mint egy
elromlott gőzmasina: hoé, hoé, hoé!
Hiszen ez a
csodaherceg nem hóért sír! Hóhért kiabál! Na gyerünk csak, álljon elő a hóhér.
Előállt. Pallossal, csuklyában, ahogy illik. Feketén, vörösen. És láss csodát,
a gyerek elvigyorodott, most láthatta, aki odanézett, hogy foggal született,
mint a táltosok, két hegyes szemfog ágaskodott rózsaszín ínyében, brrr, az
ördög táltosa, s mivel, ugye, beszélni még nem tudott, csak intett kinyújtott
tenyérrel, és a legokosabb tudornokra mutatott. Nyissz, a hóhér lefejezte a
legokosabb tudornokot. A gyerek visított örömében.
És attól
kezdve így ment ez mindennap. Jött a hóhér: nyissz egy fej. És amikor
megkoronázták a hoéherceget, és király lett belőle Első, vagyis Vérengző Alfréd
néven, akkor kezdődött ám az igazi hejehuja. Nyissz és nyassz, kipp és kopp,
hullottak a fejek. Udvaroncok, főkatonák, palotai lóti-futi népség, sorra
került mindenki, még saját apjának és anyjának sem kegyelmezett a rémséges
Alfréd, aki - mint mondtam - a Habocco családból származott.
És
képzelheted, mi volt, amikor eljött a nagy nap. Ketten maradtak a palotában.
Vérengző Alfréd és a hóhér. Mi az, hogy nincs több?! Gyerünk ki az országba,
elő a köznéppel, üsd le a fejüket - üvöltött a király. Na de a köznépnek - a te
őseidnek, meg az enyémeknek - sokkal több esze volt annál, mint azt a Habocco
családbeli Első vagy más néven Vérengző Alfréd képzelte. A köznép elbújt. Fába,
füvekbe, nádszálakba. Az én ősapám például egy akácfában álldogált, a fa
gyökerei szívogatták neki a táplálékot, a lombja meg meséket suttogott neki,
hogy el ne unja magát odabenn. Azt is hallottam, hogy a te ősapád egy tölgyben
lelt menedéket, egy üknagynénéd smaragdzöld füvekbe bújt, s az ősanyád meg,
képzeld, egyenesen a napba rejtezett. Onnan lesett ki a sugárkévék mögül, mi
történik idelent. Azt láthatta, hogy a hóhér dúlva-fúlva jár házról házra,
faluról falura, hujjog és vijjog, nagyon nem tetszik neki, hogy senkit sem
talál.
Mit tehetett
egyebet, dolgavégezetlen hazaindult. De a szemében nagy elhatározás: van még
valaki lefejezhető! Vérengző Alfréd meg nézi őt az őrtoronyból. Szemében nagy
elhatározás: van még valaki lefejezhető! Pallost ragad Alfréd, úgy várja a
hóhért. Pallossal közeleg Alfréd felé a hóhér. A várudvaron találkoznak.
Egyszerre emelik, egyszerre sújtanak. Egyszerre hullanak a fejek, egyszerre dől
a két test. Gurul a hóhér feje, gurul Vérengző Alfrédé. Mennyei zene. Mi meg
előjövünk a fákból, füvekből, muzsikáló vizekből, sugarakból meg madárcsicsergésből.
Tesszük a dolgunkat.
De
rejtekhelyeinket nem felejtjük el.