VERSENYFUTÁS AZ ÜREGINYÚLLAL



Valamikor réges-régen az a hír járta, hogy a kiákiméi versenyfutóknak nem akad párja az egész Sivina völgyben. Messze földön, a Sivina völgyén túl is tudta mindenki, hogy ők a leg­kitartóbb, a leggyorsabb futók. Mikor a tikvát maguk elé tették, tudta mindenki, hogy a célba előbb érnek be, mint akár a Szelek Falvának, akár a Só Városának legjobb versenyzői. A kiákiméi futók versenyzés közben sohasem vesztették el a tikvát, vagyis azt a botot, amit a versenyző ifjak közben maguk előtt rugdosnak.
A Sivina völgyének többi futói azonban mégsem adták föl a reményt, egyre abban bizakodtak, hogy egyszer majd csak legyőzik a kiákiméi futókat. Csakhogy drága mulatság volt ez a bizakodás! Minden verseny fogadással járt, és a Szelek Falvának meg a Só Városának lakói már mindenüket elvesztették, annyiszor fogadtak a győzelemre, s annyiszor vesztették el a fogadást. Nem is hívhatták ki újabb versenyre a kiákiméi ifjakat, hiszen nem volt már semmijük, amit versenydíjként fölajánlhattak volna.
A két falu öregei ekkor nagy tanácskozásra gyűltek össze, s elhatározták, hogy megkérnek minden okos embert, minden eszes állatot, adjon tanácsot, hogyan lehetne legyőzni a kiákiméi versenyfutókat. Először az üreginyulat kérdezik meg, ő a legfortélyosabb, legfürgébb teremt­mény az egész világon.
Az egyik ifjút nyomban el is küldték az üreginyúlhoz a domboldalra, mert ott lakott. Az ifjak mindig ennek a dombnak a tövében futottak versenyt.
Mikor az öregek küldöttje odaért, az üreginyúl éppen barlangot ásott magának.
- Hé, öcsém, ne zavarj most engem! - kiáltott rá az üreginyúl. - Nem látod, hogy nagy munká­ban vagyok?
De amint megtudta, miről van szó, nyomban abbahagyta az ásást, hosszan gondolkozott, majd így szólt:
- Most, öcsém, menj szépen haza, s mondd meg a népednek, mától számított negyedik napra hívják ki versenyfutásra Kiákimé ifjait. Azt is mondd meg a népednek, hogy helyettetek én futok, de nem a földön, hanem a saját utamat követve, a föld alatt.
Az ifjú már sietett volna haza a jó hírrel, ám az üreginyúl visszahívta, s így beszélt hozzá:
- El ne felejtsd megmondani a népednek, hogy bármiben fogadjanak is a győzelemre, két dolgot magamnak követelek, e két dolog közül pedig az első a piros szín, a második a szent virágpor.
Az ifjú hazament, s elmondotta az üreginyúl üzenetét. A Szelek Falvának és a Só Falujának lakói ekkor követet küldtek Kiákiméba, megüzenték, hogy helyettük az üreginyúl fog futni, s ők ennek a győzelmére fogadnak mindenükben, amijük még van, de ha Kiákimé futói veszí­tenek, vissza kell adniuk mindent, amit eddig elnyertek a Sivina völgyben lakó más nemzet­ségektől.
Kiákimé népe boldog volt, hogy ismét lesz versenyfutás, ismét bebizonyíthatják, hogy a Sivina völgyében nincs párja a kiákiméi versenyfutóknak. Elfogadtak minden föltételt, bele­mentek a fogadásba is, csak azt kérték, hogy a föld alatt futó üreginyúl időnként dugja ki a fejét a föld alól, hadd lássák Kiákimé futói, hol tart a versenytársuk.
A követ ezután elment az üreginyúlhoz, hogy tudassa vele: Kiákimé futói készen állnak a versenyre.
Az üreginyúl még azon az éjszakán elment az öccséhez, az pontosan olyan volt, mint ő: szürkésbarna az irhája s csupa por, mert az öcs is éppen pincét ásott.
- Kedves öcsém - mondta az öregebbik üreginyúl -, négy nap múlva versenyt kell futnom. Ezért két lyukat ások, egyet a domb tövében, ahonnan a versenyzők indulnak, egyet meg kicsit odébb. Arra kérlek, áss te is két lyukat: egyet itt a házadnál, egyet meg kicsit odébb. Mint versenyző, piros tollat viselek majd a fejemen. Kérlek, te is köss a fejedre egy piros tollat. Mikor a versenyzők futásának a dobogását hallod, kérlek, dugd ki a fejedet az első lyukon, aztán amilyen gyorsan csak tudsz, fuss a második lyukhoz.
- Megértettem, s minden úgy lesz, ahogy akarod. Szívesen segítek neked abban, hogy becsap­hasd ezeket az öntelt kiákiméi futókat! - mondta az üreginyúl öccse.
Az üreginyúl ezután elment a második, a harmadik, a negyedik meg az ötödik öccséhez, nekik is elmondta azt, amit a legidősebb öccsének elmondott, s azok ugyanúgy válaszoltak, mint amaz.
Az üreginyúl, mint aki dolgát jól végezte, hazament, s kényelmesen letelepedett a vackán.
Megvirradt a negyedik nap reggele. Kiákimé futói egy teljes napon át böjtöltek a szent házban, s most derekukon a futók vörös övével, kezükben a futók botjával megjelentek a starthelyen. Odagyülekezett már Sivina völgyének apraja-nagyja. Utolsónak az üreginyúl jelent meg; vörös toll virított a föld alól kibukkanó fején, a botot meg maga elé tette, hogy amikor kell, a foga közé kaphassa.
- Elnézést kérek - mondta -, hogy a botot futás közben nem rugdosom magam előtt, de hiszen értitek: ehhez túl kurták a lábaim. A botot majd a számban viszem, a lábaimmal meg ásom magamnak a föld alatti versenypályát. Rendben van így?
Kiákimé futói jóízűt nevettek, s azt mondták, hogy nincs semmi kifogásuk a furcsa verseny­szabály ellen, sőt, ha az üreginyúl akarja, szívesen adnak neki még előnyt is; de az megrázta vörös tollas fejét, s kijelentette, hogy köszöni, erre nincs szüksége.
Elhangzott az indítójel. Kiákimé futói vidám rikkantással rúgták előre a futóbotot, az üregi­nyúl meg a foga közé vette a magáét, s eltűnt a föld alatt. Sivina völgyének lakói léleksza­kad­va vágtattak a legközelebbi dombhoz, s ott várták izgatottan, mikor bukkan föl az üreginyúl vörös tollas feje a föld alól. A kiákiméi futók kavargó porfelhőben éppen most vágtattak el a kis domb mellett.
A kíváncsiak meg vártak, vártak, ám egyszerre csak azt látták, hogy a versenypálya közepén, egy távolabbi halomnál bukkan ki a föld alól az üreginyúl vörös tollas feje. A kiákiméi futók kicsit később vágtattak el a halom mellett, s ugyancsak csodálkoztak, hogy az üreginyúl előttük jár. Még gyorsabb futásba kezdtek, a nemzetségük meg hangos kiáltásokkal biztatta őket. Döngött a föld a futók lába alatt, perdült-sodródott előttük a bot, ám a futók egyszerre csak azt látták, hogy a pályán jóval előttük a föld alól ismét fölbukkan az üreginyúl feje. Így volt ez, valahányszor egy-egy halomhoz értek. A futók előtt mindig fölbukkant a vörös tollas fej, s ők természetesen azt hitték, hogy mindig ugyanazt az üreginyulat látják.
A kiindulási pontjuktól, vagyis a céltól, ahova vissza kellett érkezniük, még ugyancsak messze voltak a futók, mikor a föld alól előbukkant a legidősebb üreginyúl, és mint aki szörnyen fáradt, a célponthoz kúszott. Izzadság és por borította, mintha valóban futott volna, pedig az egész verseny alatt szundikált, csak most, a vége felé ébredt fel, megmártózott vízben, meg­hempergett porban, s a szemét félig lehunyta, mint aki alig lát a kimerültségtől.
A nézők serege hangosan kiáltozva ünnepelte a győztest meg azt, hogy egyszer végre vereséget szenvedtek a kiákiméi öntelt futók.
A Sivina völgyének versenyfutói azóta is hálásan emlegetik az üreginyulat, s ha versenyt futnak, manapság is vörös tollat tűznek a homlokszalagjukba, szent virágport tesznek az övükbe, s indulás előtt fennhangon így szólnak:
- Versenyre kelünk, ó, üreginyúl! Segítsd futásunkat! Tedd, hogy ellenfelünk futóbotja barlan­godba hulljon: tedd, hogy ellenfelünknek botját kelljen keresgélni, míg mi továbbszáguldunk, s győztesen célba érünk!
Vége a történetnek.