amelyben Szilvia megszökik
- Induljunk
- sürgetett bennünket Szigfrid -, elkésünk.
Már
ötvenszer elmondtuk neki, hogy pontosan hét órakor kell elindulnunk, amikor az
előadás elkezdődik.
- De én
látni akarom az előadás elejét is - méltatlankodott Szigfrid.
- Ördögöt!
Hát azt hiszed, szórakozni megyünk? Egyáltalán be sem megyünk a cirkuszba.
- Hogyhogy
be sem megyünk?! És az előadásból nem látunk semmit?
- Pontosan
azt tesszük, amit Arabella mondott, és Arabella azt mondta, hogy a cirkusz
kerítésénél álljunk meg.
- Ki az az
Arabella? Széttépem! - vicsorgott Szigfrid.
- Nem értem,
hogy egy okos, tapasztalt oroszlán hogy lehet ilyen gyerekes! - szomorodott el
a kisfiú.
- Á, te még
sok mindent nem értesz - legyintett Szigfrid, de aztán csendben maradt.
Hét órakor
végre elindultunk. Elöl loholt Szigfrid, utána a kisfiú, majd Gabriella, végül
én.
Szigfrid
főkönyvelőnek álcázta magát. Csokornyakkendőt kötött, egy aktatáska volt a hóna
alatt, és a farkát a kabátja alatt spárgával a nyakába kötötte.
- Szigfrid,
a főkönyvelők nem szoktak így rohanni. Rögtön ujjal mutogatnak rád, hogy itt
megy egy oroszlán, és akkor mi lesz?
- Igaz,
megfontoltan kell viselkedni - mondta Szigfrid, és könnyedén átugrott négy
egymás mellé rakott szemetesládát.
- Szigfrid!
- mondtuk valamennyien szemrehányóan.
- Milyen
voltam? - kérdezte Szigfrid, ügyet sem vetve ránk. - Pompás ugrás volt, mi?!
-
Legszívesebben visszaküldenélek - mondta haragosan Peti.
- Á, ez volt
az utolsó - magyarázkodott Szigfrid, aztán hirtelen megállt, előrefigyelt. -
Széttépem! - mordult fel.
- Szigfrid,
mi az? Kit tépsz szét megint?
- Egy tigris
- sziszegte átszellemült arccal.
- Hol?
- Ott -
mutatott Szigfrid a szemben levő kerítésre.
Mindannyian
arra fordultunk. A kerítésen egy macska ült, és süttette magát az esti nappal.
- De hiszen
az egy macska!
- Nem
számít. A tigrisek családjába tartozik. Széttépem!
- Fogjuk meg
- javasolta Gabriella.
- Majd én! -
kiáltott Szigfrid. - Megmutatom nektek, hogy kell elfogni az ellenséget.
-
Félreértettél, Szigfrid, téged kell megfogni!
Kétoldalt
belekaroltunk. Le nem vette a szemét a macskáról, a végén már majdnem
kicsavarodott a nyaka, s mikor pontosan a macska alá értünk, dühösen morgott
egyet. A macska megijedt és eliramodott.
- Haha,
láttátok? A szavannák ura egyet mordul, s a tigrisek menekülnek.
- Macska
volt.
- Nem
számít, de menekült. Ez a lényeg - mondta elégedetten Szigfrid.
Mikor a
cirkuszhoz értünk, éppen tapsorkán zúgott odabent. Szigfrid a fülét hegyezte,
és mi jó erősen megmarkoltuk a karját, nehogy elszaladjon.
- Nézni
akarom az előadást - morogta Szigfrid. Nem volt időnk válaszolni, mert valaki
föltűnt a bódék között. Lelapultunk a földre.
-
Széttépjem? - kérdezte Szigfrid, aztán fölállt, és harsányan nevetni kezdett. -
Dehogy tépem, hiszen ez Baltazár. Szervusz, Baltazár!
Baltazár és
Szigfrid megölelték egymást.
- Örültem,
mikor meghallottam, hogy élsz. Jó színben vagy, Szigfrid.
- Természetesen
- mondta Szigfrid.
-
Megváltozott a terv - fordult hozzánk Baltazár. - Arabella száma eggyel
eltolódott. Addig várni kell. Elbújtatlak benneteket valahová.
- Az
előadást... nem lehetne nézni az előadást? - kérdezte reménykedve Szigfrid.
Baltazár
gondolkozott.
- De azt
hiszem, igen. Gyertek!
A lakókocsik
és az állatketrecek között osontunk. Baltazár kézen fogva vezette Szigfridet.
Szigfrid mindent alaposan megnézett, és nagyokat sóhajtott. A tigrisek mellett
is elmentünk, Szigfrid bevicsorgott a rácson, de a tigrisek ügyet sem vetettek
rá. A művészbejáróhoz mentünk, a zenekari pódium állványzata alá.
- Innen
mindent jól láthattok, titeket pedig nem láthat senki. Arabellának megmondom,
hogy itt vagytok.
Baltazár
elment.
A porondon
éppen a lovak dolgoztak.
- Á,
szolgalelkű népség - legyintett Szigfrid. - Még rácsot sem kell használni.
Akkor inkább már a tigriseket nézem - és elfordult.
- Egész idő
alatt az előadást akartad nézni. Most itt vagy, és elfordulsz.
- Ugyan, ez
nem előadás - morogta. - Csak lovak.
A produkció
szép volt. Nem törődtünk Szigfriddel. Mondjon, amit akar. A lovak mutatványa a
közönségnek is tetszett, mert a szám végén óriási taps zúgott fel.
Légtornászok
következtek. Libegtek, röppentek fent a szédítő magasban, a közönség lélegzet-visszafojtva
figyelt, s egy-egy sikeres szaltó után megkönnyebbülten felsóhajtott. Gabriella
rajongva nézte őket, lélekben ő is ott volt velük, és feszülő trikóban szállt a
levegőben.
- Ez igen! -
mondta Szigfrid. - Ezt nevezem. Nézzétek, háló nélkül csinálják. Ezt hajlandó
vagyok nézni.
Olyan
büszkén beszélt, mintha ő maga csinálta volna a dupla szaltókat.
Ezt a számot
is nagy ünneplésben részesítette a közönség. Háromszor is kitapsolták az
artistákat.
A kikiáltó
most igen ünnepélyes ábrázattal állt a közönség elé, és beszéde előtt sokat
sejtető szünetet tartott.
- Igen
tisztelt, nagyérdemű közönség! Most következő számunk egyedülálló a világon.
Kérjük, tartózkodjanak a tetszésnyilvánítástól és egyáltalán minden
hangoskodástól, mert a legkisebb pisszenés is a művésznő életébe kerülhet.
Következik Arabella, a repülő tündér és Cecil, az oroszlán.
A személyzet
rácsokkal vette körül a porondot, a közönség izgatottan morajlott.
Aztán
felharsogott a zenekar, és csillogó ruhában belibegett Arabella. Öt labdát dobtak
be neki gyors egymásutánban különböző helyekről. Valamennyit elkapta, de mert
csak kettő fért a kezébe, labdázott velük, három mindig a levegőben repült.
- Ez semmi -
mondta Szigfrid -, a Jefferson-féle cirkuszban, ahol fiatalkoromban dolgoztam,
volt egy nő, aki ugyanezt tizenhárom labdával csinálta.
- Csönd! -
sziszegte valaki a zenekari pódiumról.
De
elhallgatott volna különben is, mert Arabella az öt repülő labdával megindult a
kupola felé egy kötélen. Csodálatosan ügyesen csinálta. Mindig feljebb kapaszkodott,
s közben a labdák egyre szálltak. Aztán ráült a trapézra, és hintázni kezdett a
repülő labdákkal. Izgatottan figyeltük.
- Jaj, ha
leesne - suttogta Gabriella.
- Csönd! -
sziszegte Szigfrid.
Ebben a
pillanatban egy oroszlán jelent meg a bejáratnál, idegesen körülnézett, és mély
torokhangon morgott.
- Szilvia -
suttogta meghatottan Szigfrid. Szilvia besompolygott a porondra, szemmel láthatóan
zavarban volt, nem értette, miért kell neki fellépnie. Arabella csettintett, és
lehajított Szilvia felé egy labdát. Ez volt az első számuk; Szilviának az lett
volna a feladata, hogy míg az ötödik labdát is le nem dobja a lány, addig
egyetlenegyet sem enged a földre esni. Cecil ezt nagyszerűen és imponáló
könnyedséggel csinálta, de Cecilnek könnyű volt, hiszen nem lehetett több
négyévesnél. De Szilvia már elszokott a mozgástól, bár valamikor ő is tudta ezt
a számot, most csak bambán bámult maga elé, hagyta, hogy az első labda a földre
essék. Szigfrid felszisszent, és beleüvöltött a síri csendbe:
- Szilvia,
ne hagyd magad!
Arabella egy
pillanatra megingott a kiáltástól, a nézőtéren valaki felsikoltott.
- Őrült! -
morogtam Szigfrid fülébe.
De ő nem
törődött velem. Szilviát nézte. Mikor Szilvia meghallotta Szigfrid hangját,
mintha megtáltosodott volna, ugrálni kezdett a labdákért, és az öt labda mint
egy színes tűzijáték keringett a levegőben, anélkül, hogy egy is a földre esett
volna.
- A
feleségem - mondta büszkén Szigfrid.
Ebben a
pillanatban nagy reccsenés hallatszott, és elaludt a villany. A koromsötétben a
nézők vadul kiabáltak. Baltazár hangját hallottam:
- Erre!
Valaki
megfogta a kezemet.
- Hol vagy,
Szigfrid? - kérdezte Peti.
- Futás! -
vezényelt Baltazár.
A kocsik és
ketrecek között is sötétség terpeszkedett, időnként meg-megbotlottunk.
Néptelen
utcákon szaladtunk. Elöl Peti és Gabriella, utánuk Szigfrid és Szilvia
Arabellával, végül én.
Pár perc
múlva valamennyien a pajtában voltunk.