amelyben Szigfrid újra fellép
Ez a cirkusz
is ugyanott állt, ahol pár héttel ezelőtt az Altamero. De közel sem volt olyan
fényes és imponáló.
Az igazgató,
egy kedélyes, kövér bácsi, mosolyogva fogadott, leültetett az irodájában, és
megkínált bennünket likőrrel. Elmondtuk neki, miért jöttünk.
Sajnálkozva
rázta a fejét.
-
Megérthetnek engem. Egy idegen oroszlán... Nem vállalhatom a kockázatot.
Esetleg nevetségessé válunk. Az ilyen öreg oroszlánok nem sokat tudnak már...
Nagyon sajnálom, kérem.
Elszomorodtunk.
Mit mondunk
Szigfridnek? Bandukoltunk hazafelé, lógott az orrunk.
- Én
hazamegyek - mondtam.
- Nem szép
tőled, hogy most egyedül hagysz - nézett rám Peti. - Nem tudom, hogyan
vigasztaljam meg Szigfridet.
- Tudjátok
mit? Van egy ötletem - szólalt meg ekkor Gabriella.
Megsúgta a
tervet.
- Pompás! -
kiáltotta a kisfiú.
- Siessetek!
- integetett felénk már messziről Szilvia. - Szigfrid már nagyon vár
benneteket.
Szigfrid föl
s alá járkált a pajtában, és idegesen motyogott valamit. Már ünneplőbe
öltözött. A nagy alkalomra kölcsönkérte dr. Kis Jánostól a frakkját.
- Az enyém
már túl kopott, nem állhatok ki benne a közönség elé - hadarta.
Dr. Kis
János nem szívesen ugyan, de kölcsönadta az előadásra a frakkot.
- Nos, mi
van? Megengedte? - rohant elénk Szigfrid.
- Persze -
mondta a kisfiú. - Nagyon kedves volt, azonnal beleegyezett.
- Hogy volt,
meséljétek el!
- Bementünk,
először gyanakodott az igazgató, de amikor megmondtuk a nevedet, azonnal
beleegyezett. „Ja, a szavannák ura! - mondta. - Az más! Én kérem, hogy lépjen
föl!”
- Na ugye? -
düllesztette ki a mellét Szigfrid.
- És mikor
léphet fel? - kérdezte Arabella.
- Még ma. Ma
éjjel - mondtam gyorsan.
- Mit
gondoltok, sikerülni fog? - izgult Szigfrid. - Nagyon régen szerepeltem. Az
egyensúlyozó számot csinálom. Ugye menni fog, fiúk?
- Persze,
Szigfrid, miért vagy úgy megijedve?
Szigfrid még
ötször átöltözött, mindenféle trikót és jelmezt próbálgatott magára.
- Arabella,
te leszel a zenekar - súgta a kisfiú, nehogy Szigfrid meghallja.
- Hogyhogy?
- kérdezte Arabella meglepődve.
Neki is
elmondtuk a tervet, és Szilviának is, meg dr. Kis Jánosnak is. Csak Láz Jenőnek
nem, mert Jenő megint aludt.
Késő éjjel
indultunk el. Elöl Szigfrid ment Szilviával. Rettenetesen izgult, alig győztük
vigasztalni, hogy a fellépés biztosan sikerül, egy pillanatig se féljen. De
Szigfrid félt. Kis bűntudatot éreztem, de erről nem mertem szólni még Petinek sem.
De azt hiszem, Peti is éppen olyan szomorú volt, mint én. Két nagy vödröt
cipeltünk, meg mindenféle tepsit. Arabella egy fésűt hozott, és hártyapapírt, s
az én zsebemben volt egy erős fényű zseblámpa.
Nemsokára
megláttuk a cirkuszt. Némaság és sötétség áradt belőle. Szigfrid kicsit meghökkent.
- Nem
késtünk el?
- Á, hova
gondolsz, Szigfrid, dehogy késtünk!
- Ez már egy
meglehetősen modern cirkusz - mondta a kisfiú. - Ne lepődj meg, ha néha kicsit
sötétebb lesz, mint megszoktad.
- Igen,
ezeknél a modern cirkuszoknál furcsa szokások vannak - mondta Arabella is.
Odalopakodtunk
a sátorhoz. Nem vett észre bennünket senki. Szigfrid nem látott, nem hallott az
izgalomtól.
- Most
megmutatom nekik - mormogta néha. Belopóztunk a ponyva alatt. Az üres széksorok
némán ásítottak a sötétségben.
- Hol
vagyunk? - kérdezte Szigfrid.
- Csönd! -
sziszegte Arabella.
Gabriella,
Arabella, dr. Kis János és én a vödrökkel és tepsikkel fölmásztunk a sötét
nézőtérre. A kisfiú és Szilvia a bejáratnál maradt Szigfriddel.
- Most bejelentem
a számot, aztán jöhetsz - mondta a kisfiú.
Ezzel kiállt
a porond közepére és harsogó hangon ezt mondta:
- Nagyérdemű
közönség, páratlan fellépésnek lehetnek tanúi a következő percben. A világ
leghíresebb oroszlánja, a szavannák királya, Bruckner Szigfrid mutatja be
önöknek kivételes attrakcióját.
Mikor a
kisfiú elhallgatott, éktelen zenebonába kezdtünk. Torkunk szakadtából
üvöltöttünk, és teljes erőből csörgettük a vödröket és a tepsiket.
- Fényt! -
hallatszott Szigfrid hangja.
Bekapcsoltam
az elemlámpát, és az éles fénysugarat Szigfridre irányítottam.
Erre büszke
léptekkel a porond közepére gyalogolt, meghajolt a nézőtér felé. Szilvia egy
asztalt hozott neki. Szigfrid az asztal egyik lábát az orrára helyezte, és
egyensúlyozni próbált. Az asztal ingadozott az orrán, már-már úgy látszott,
sikerül föltartania, de aztán megcsúszott, és lehuppant a földre. Szigfrid
ijedten körülnézett, aztán meghajolt felénk. Arabella tust játszott a fésűre
szerelt hártyapapírral, mi pedig hatalmas csörömpölésbe és éljenzésbe kezdtünk.
- Mit
gondolsz, nem vették észre? - kérdezte Szigfrid aggodalmaskodva Szilviát.
- Persze,
hogy nem! Nem hallod, hogy tapsolnak?
-
Tulajdonképpen sikerült is - mondta Szigfrid, és még egyszer meghajolt.
Most kis
zsámolyokból egy magas emelvényt raktak össze Szilviával. Szigfrid kétszer
elsétált az emelvény mellett, fölnézett rá, a magasságát méregette. Aztán éppen
hozzákészülődött, hogy átugorja, mikor egy izmos kéz szorította meg a karom.
- Mi
történik itt?
Az igazgató
volt. Pizsamában, kócos hajjal állt mellettünk, és szigorúan nézett ránk.
- Szegény
öreg oroszlán... - motyogtam - nem szabad...
Szigfrid
ebben a pillanatban indult el. Elhallgattam. Nem tudta átugrani az emelvényt. A
kis zsámolyok hangos csattogással egymás hegyére-hátára dűltek, Szigfrid
alaposan megütötte magát.
-
Csodálatosan csináltad - suttogta neki Szilvia.
- Mi?
Micsoda? - kérdezte bambán Szigfrid.
Mi pedig
fönt a nézőtéren torkunk szakadtából éljeneztünk. Az igazgatóra néztem. A kis
kövér ember lelkesen tapsolt, és velünk együtt éljenzett.
Szigfridnek
sorra nem sikerültek a mutatványai. Valamikor valóban nagyon értékes számok
lehettek, de hiába, Szigfrid már öreg volt.
Az igazgató
ott maradt mellettünk, és velünk együtt tapsolt a balsikerű mutatványoknak.
Később
valaki megint bejött. Egy bohóc volt, álmosan hunyorgott.
- Mi van
itt? - kérdezte.
- Pszt! -
suttogott az igazgató. - Egy öreg oroszlán búcsúföllépése.
A bohóc is
ott maradt, és most már ő is velünk együtt tapsolt. Szigfrid hálásan hajlongott
felénk. Aztán megint jött valaki, és megint, és megint. Artisták, bohócok,
műszakiak, légtornászok, táncosok, állatszelídítők, műlovarok, egyensúlyozó
művészek, etetők, kocsisok, kígyóbűvölők, lovasok.
- Mi
történik itt? - kérdezték halkan mindannyian.
- Egy öreg
oroszlán búcsúföllépése - mondta nekik is az igazgató.
Mindannyian
ott maradtak, és tapsoltak velünk együtt. Aztán jött a zenekar is, felültek a
pódiumra. Szigfrid egyre jobban elfáradt, már mozogni is alig tudott, szinte
nem csinált semmit, de a taps egyre zúgott.
- Egy öreg
oroszlán - suttogták a cirkusziak.
Akkor már az
állatok is ott ültek a nézőtéren. Pónilovak, pávák, majmok, krokodilok,
jaguárok, tigrisek, galambok, kacsák, lovak, kutyák, rinocéroszok, zsiráfok,
tengerimalacok, kígyók és halak. Ők is éljeneztek, torkuk szakadtából
kiabáltak, kivéve a halakat, mert a halak némák. De ők is ütemesen csapkodták
farkukkal a székeket, így tapsoltak.
Tele volt a
nézőtér. Szigfrid fáradtan ült a porond kellős közepén, az égnek álló lábú
asztal, szétdobált zsámolyok, elgurult labdák és összebogozódott kötelek
között.
- Fényt! -
kiáltott az igazgató.
Kigyulladtak
a reflektorok. Egyszerre pompás fényben úszott a cirkusz, piros, sárga, zöld
fények táncoltak Szigfriden, és az egész nézőtér diadalittasan, örömmámorban
éljenzett. Még a tigrisek is.
- Zenét! -
kiáltott megint az igazgató, és felzúgtak a kürtök, lágy és ünnepélyes
melódiákat sírtak a hegedűk, a zongora billentyűi örömteli táncot jártak, vadul
brummogott a bőgő.
És a porond
közepén, a színes fények özönében Bruckner Szigfrid, a szavannák ura csendesen
sírt örömében.
Nagyon
fáradt volt, mikor elindultak hazafelé. Arabellával támogattuk.
- Milyen
voltam? - kérdezte.
-
Csodálatos! - mondtuk neki mind a ketten egyszerre.
Szigfrid ki
akarta dülleszteni a mellét, de aztán meggondolta magát, és megsimogatott
bennünket.
- Nagyon
rendesek vagytok - mondta.