A BÁRSONYOSI KANÁSZOK



Bársonyosi erdőszélen, öreg makkfa hűvösében olyan jóízűt szundított a bársonyosi bíró malaca, hogy még a füle se mozgott.
„Ha te úgy, én is úgy” - gondolta magában a kis kanász, s ahogy a feje alá rakta a két tenyerét, egyszeribe úgy aludt, mint a tej.
„Ami neked jó, nekem is jó” - fohászkodott a nagy kanász, s ahogy az egyik fülét vánkosnak vetette, a másikkal betakaródzott, mindjárt úgy aludt, mint a juhászbunda.
Nincs is ebben eddig semmi hiba. Alvó malacnak nem kell éber pásztor. Nagyobb baj az volt, hogy a nagy kanász egyszerre akkorát horkantott álmában, amilyent még sose hallott az öreg makkfa. Meg is rázkódott szegény a leghegyéig, s éppen onnan a leghegyiből úgy ugrott ki egy makkocska a szakajtójából, hogy kipp-kopp, meg se állt addig, míg éppen az orrára nem pottyant a kismalacnak.
Ennek se kellett egyéb a jámbornak. Felugrott fektéből esze nélkül, s úgy nekiiramodott a világnak, hogy még tán ma is szalad, ha szélét nem érte. Fölugrott a kiskanász is, fölugrott a nagy kanász is: nem ért már az semmit, akkorára a hetedik határban volt a malac.
- Jaj, jaj - sopánkodott a nagy kanász -, nekünk is karikás ostorral mérik ma az ebédet!
- Ne félj, míg engem látsz - biztatta a kis kanász -, majd beszélek én a bársonyosi bíró fejével.
Reszketett a nagy kanász, mint a nyárfalevél, mikor a bíróhoz beállítottak, de bezzeg helyin volt a nyelve a kis kanásznak.
- Újságot mondok, bíró gazda.
- Újságot hallok, kis kanász.
- Tisztelteti bíró uramat a malaca, mert ő már nem jön vissza mostanában.
- Már miért ne jönne?
- Mert elment világot látni.
- Már miért ment volna?
- Azt mondta, nagyon szégyenli, hogy ilyen okos gazdának olyan tanulatlan legyen a malaca.
- Hej! - rikkantott örömében a bíró akkorát, hogy belerendült a faluháza. - No, ugye, mindig mondtam én, hogy nincs párja ész dolgában a bársonyosi bírónak! Lám-e, hogy még a malacom is megirigyelte tőlem!
- Úgy van biz az - erősítette a kis kanász. - Azt mondta a malac, hogy csak egy ember van, aki okosabb, mint a bársonyosi bíró.
- Ejnye, töröm a zúzáját annak a malacnak, ugyan ki lehet az, aki még énnálam is okosabb?
- Az iprityomi bíró. Azt mondta a kismalac.
- Hej! - kurjantott a bársonyosi bíró akkorát, hogy csak úgy repedezett bele a faluháza. - Hol az a hitvány malac, hadd lakoljon érte! Szaladjatok hamar utána, bársonyosi kanászok!
- Mennénk, gazduram, mennénk, csak előbb megabrakoltatnánk a csikókat, ha volna mivel ‑ rázta meg a kis kanász az üres tarisznyáját.
De nem volt már az akkor üres. Kidagasztotta a bársonyosi bíró kis kalácscipóval, gömölye­túróval.
- Fussatok, fiaim, fussatok! Azt se bánom, ha térdig kopik a lábatok, csak a malacot vissza­hozzátok. Hadd mutatom meg neki, mit tud a bársonyosi bíró.
Szaladt is a kis kanász, futott is a nagy kanász egészen a makkfáig, kerek erdő sarkáig. Ott a tarisznyát fölakasztották az ágra, maguk meg alája feküdtek, úgy várták a déli harangszót.
- Haj, haj! - sóhajt egyszer a nagy kanász.
- Baj, baj! - mondja rá a kis kanász.
- Mi a baj, kis kanász?
- Unod magad, nagy kanász?
- Játsszunk vásárt, kis kanász.
- Azt se bánom, nagy kanász.
Fölugrik a nagy kanász, maga alá keríti a szűrét, rákuporodik, s csap olyan lármát, hogy belesiketül az egész erdő.
Én vagyok a gyolcsos tót.
Vegyen, öcsém, szűrposztót!
Bögrét, húgom, tálat, néni!
Ezt a bundát meg kell nézni!
Nincs több ilyen kalapos,
Csizma ilyen alapos!
- Ne hadarjon annyit, atyámfia - mondja neki a kis kanász -, inkább azt kérdezem: eladó-e a feje?
- Minek lenne az az úrnak?
- Cinegefogónak.
No, úgy megharagudott erre a nagy kanász, hogy leütötte a sapkát a kis kanász fejéről.
- Mért bántottál engem, hékás?
- É-én? - meresztgette a szemét a nagy kanász. - Mit tudom én, hogy ki ütött nyakon ebben a nagy sokadalomban. Tudod, tenger nép van a bársonyosi vásárban.
- Biz igaz az - csillapodott le a kis kanász -, hanem most már te légy a vevő, ha tele az erszény.
- Mit árul kend, komám? - kérdi a nagy kanász.
- Eladnám ezt a lovat, ha vennék.
- Szilaj-e?
- Mint a tűz.
- Kezes-e?
- Mint a bárány.
- Futós-e?
- Mint a szél. Jaj, jaj, már el is szalajtotta kelméd! Utána hamar, elejbe hamar, mert mindjárt kiszalad a világból!
Szaladt a szegény nagy kanász be az erdőbe a szilaj paripa után, a kis kanász meg ölibe vette a tarisznyát, lekuporodott vele a makkfa tövibe, s úgy behányta a kalácscipót gömölyetúróval, hogy öröm volt nézni, s mentől nagyobbakat nyelt, annál hangosabban biztatta a nagy kanászt:
- Szorítsd, nagy kanász! Hajrá, nagy kanász!
Mire a nagy kanász visszatért a lókergetésből, akkorára morzsája se maradt túrónak, cipónak. Szomorúan lógott az ágon a behorpadt tarisznya, s rossz volt hallani, ahogy zörgött benne az üresség, mikor hozzákapott a nagy kanász.
- Megrövidítettél, te gézengúz! - förmedt rá a kis kanászra.
- É-én? - vágott csodálkozó képet a kis kanász. - Hát már honnan tudjam én azt, hogy ki nyúlt a tarisznyához ebben a nagy sokadalomban? Tudod, tenger nép van ezen a bársonyosi vásáron.
Hanem ezt már csak úgy futtában kiáltotta vissza a nagy kanásznak. Ha a kis kanász kereket nem oldott volna, bársonyosi vásár tovább tartott volna.