Mikor én kisgyerek voltam, többféle mesterséget
tudtam, mint most. Az édesapámnak én voltam az újsághordója, az édesanyámnak én
voltam a vízhordója. A húgom engem szalasztott medvecukorért; a nagyanyó
tyúkja, ha elveszett, nekem kellett megkeresni. Én jártam őrletni a malomba, én
talicskáztam haza a szőlőbül a cseresznyét, s mikor a forgószél elkapta a nagyapám
kalapját, nekem kellett utánabujdokolnom a hetedik utcába.
No, az igaz, hogy nem esett hiába a lótás-futás.
Édesapám mindig megdicsért érte, ha jókedvében volt.
- Derék gyerek vagy, sokra viheted még - szokta
mondogatni. - Ha jól igyekszel, még kengyelfutó is lehet belőled.
Egyszer azt találtam mondani erre a biztatásra, hogy
nem kengyelfutó leszek biz én, hanem hídpénzszedő.
- Hát ugyan mért szeretnél hídpénzszedő lenni? -
nézett rám csudálkozva édesapám.
- Azért, mert annak nem kell szaladozni. Egy helyben
ül reggeltől estig, helyébe viszik még az ennivalót is.
Nem szólt erre semmit az édesapám, hanem ebéd után
megfogta a kezem, és kivezetett a kertbe.
- Gyere, mutatok valami szépet!
Biz az pedig nem valami szép volt, amit mutatott. A
ribizkebokor tövében egy békácska kukucskált ki a moha közül. Éppen csak a barnás
fejecskéje látszott meg az egyik lába.
- Vigyázz, el ne ugrasd! - rántott vissza édesapám,
ahogy közelebb hajoltam volna hozzá.
„Ugyan mi nevezetes van ezen az istenadta békán, hogy
ilyen féltős?” - tűnődtem magamban. Megtudtam mindjárt. Édesapám letessékelt az
öreg bodzafánk alá, szemben a békácskával, és kiadta a parancsot:
- Úgy ülj ezen a helyen, mint a hídpénzszedő a
bódéjában. Meg se moccanj addig, míg a békácska el nem ugrik a helyéről. Ne
félj, helyedbe hozzák az ozsonnát.
Ezzel édesapám otthagyott, én meg elnevettem magamat.
Hiszen mire ő beér, akkorra a békácska a szomszédék kertjében számolgatja a
legyeket.
No, ez valami hídpénzszedő béka lehetett, mert meg sem
moccant. Káprázott bele a szemem, annyi ideig rajta tartottam, de a békula még
csak nem is pislantott.
„Hm, ez az ostoba állat bizonyosan alszik” - gondoltam
magamban. S addig lestem az ébredését, míg magam is el nem aludtam. Álmomban
hídpénzszedő voltam, s olyan sokszor kinyújtottam a karomat, hogy utoljára már
elhalt bele.
Az ám, mert a legyeket kergettem el vele magamról.
Arra ébredtem föl, hogy az egyik nagyot csípett rajtam, s azt zümmögte a
fülembe:
- Vigyázz, hé, mert a békád vám nélkül mén át a
Tiszán!
Ijedten ugrottam föl, de bizony a békácska még mindig
állta az egy helyet. Hanem az ozsonnám már ott volt mellettem a füvön. Akkora
mézes kenyér, hogy ha a lábamra ejtem, eltöri. Pedig a hídpénzszedőnek is
szüksége van ám a lábára.
No, nem is ejtettem le a mézes kenyeret, hanem
leküldtem még a mézetlenjét is. Lassan morzsoltam, hogy tovább tartson, mert
untam már magamat nagyon. Elzsibbadt minden porcikám, s nem adtam volna egy
körtemuzsikáért, ha beszaladhatok édesanyámhoz.
Az ám, de a békámnak nem volt szaladhatnékja. Nem
annak még csak ozsonnázhatnékja se. Bizonyosan nagyon beebédelhetett délben.
Az utcánkban pedig nagy riadalom támadt. Dob pergett,
duda nyekergett; bizonyosan medvetáncoltató járt arra. Elfutott a méreg, mikor
eszembe jutott, hogy minden pajtásom ott ugrándozik most.
Mérgemben elkaptam egy legyet, s odahajítottam a
békának. Ennek már csak utánakap a lustája! Rá se nézett biz az. De még azt is
eltűrte, hogy a legyet a feje tetejére ültessem tornászni.
De ez már csakugyan kihozott a sodromból. „Megállj,
hékás, majd megugratlak én!” - gondoltam magamban, s egy bodzafaággal
megsuhintottam a békácskát.
- Indulj, békula!
Nem indult az most se, csak a feje tört le. Az ám,
mert töltött csokoládé volt az egész békácska! Azért nem volt szabad közel
mennem hozzá, hogy rá ne ismerjek.
Úgy álltam rajta bosszút, hogy megettem még a körme
hegyét is. Aztán beoldalogtam az udvarba, de már a szobába szégyellettem
bemenni.
Én nem mentem be, de édesapám kijött, s csudálkozva
kérdezett:
- Nini, vége a békapásztorságnak?
- Vége - hajtottam le a fejemet.
- Megunta a béka az egy helyet?
- Én untam meg, édesapám.
- Hej, fiam, hát még ha hídpénzszedő lesz belőled! -
veregette meg édesapám a vállamat.
Többet aztán sose panaszkodtam, hogy sok a
szaladoznivalóm!