Biz az régen
volt, mikor én életemben először álmodtam sarkantyús csizmával, de még most is
sírhatnékom van, ha rágondolok, hogy milyen rossz volt abból a gyönyörű álomból
fölébredni.
Hullott a
könnyem, mint a záporeső, és szegény szülém még friss lángossal se tudta
elállítani.
- Hej,
édesanyám - szóltam hozzá -, ha énnekem sarkantyús csizmám volna!
Édesapám
éppen akkor lépett be a szobába. Nyakában volt a csíkos tarisznya, vállán a
nyitó kapa, indulóban volt a szőlőbe.
- No,
gyerekem, jössz-e velem hernyót szedni? - kérdezte tőlem.
Nem szóltam
semmit, édesszülém felelt helyettem:
- Nem szeret
ez már menni sehová, csak ahol sarkantyús csizma terem.
- No, az
pedig éppen a szőlőben terem - mondta komolyan édesapám.
De már akkor
fogtam is a kezét, húztam is kifelé az ajtón, hogy el ne vigye valaki a
sarkantyús csizmámat, mire kiérünk.
Én egy
nyúlugrással előbb kiértem, mint apám. Kíváncsian néztem körül. A venyigék még
aludtak a homok alatt, de a barackfák már fölébredtek, föl is öltöztek
menyasszonyruhába. Jókedvű méhikék zümmögtek a virágokon. Hanem sarkantyús
csizmát nem láttam sehol. Szaladtam is gyanakodva apámhoz.
- Apám,
melyik fa termi a sarkantyús csizmát?
- Mindjárt,
gyerekem, mindjárt - mosolygott, azzal lerakta holmiját a nagy eperfa
árnyékába, és megfogta a kezem. - No, gyere velem!
Kimentünk a
szőlő végére: ott megálltunk a körtefa alatt. Telis-teli volt az fakadó
bimbóval, mint csillaggal a Tejút.
- Látod-e
ott azt a cinegefészket? - mutatott föl apám a fa tetejére.
- Látom.
- No, hát
abban van a te sarkantyús csizmád.
Ránéztem
apámra. Tudtam, hogy amit ő mond, az olyan igaz, mint a nap az égen. Mégis
elszomorodtam egy kicsit.
- De nekem
nem cinegének való csizma kellene ám!
- Nem is az
lesz az, fiam - ütött a vállamra apám. - Igazi legénynek való csizma lesz.
Csukaorrú, magas sarkú, csikorgós talpú.
- Sarkantyú
is lesz rajta?
- Arannyal
futtatott rézsarkantyú.
- Nini,
hiszen belenézhetek én abba a fészekbe!
Hittem is,
nem is, de nem szólhattam többet. Apám elment megkerülni a szőlőt, a
cinegevarga meg abban a pillanatban röppent ki a fészekből. Néztem utána,
szerettem volna megszólítani, de aztán jobbat gondoltam.
Másztam föl,
mint a mókus, de majd leszédültem, ahogy belenéztem a takaros kis fészekbe.
Négy icipici tojásnál egyéb nem volt benne.
„Ez egyszer
áprilist járatott velem apám” - gondoltam magamban. Elfutott a pulykaméreg,
belemarkoltam a fészekbe, kiszedtem a tojásokat, s egyenként a fához vertem
őket.
Épp az
utolsó tojáskát loccsantottam szét, mikor nagy lelkendezve odafutott apám.
- Vigyázz,
te, kárt ne tégy a fészekben!
Egy kicsit
ijedten huppantam le a fáról.
- A
fészekben nem tettem kárt, csak a tojásokat törtem szét.
- No, oda is
van akkor a sarkantyús csizma - csóválta meg apám a fejét. - Hány tojás volt?
- Négy.
- Abból lett
volna négy cinegefiók. Az mind megevett volna naponként ötven-ötven hernyót.
Tudod-e, hány hernyó az?
Nagy nehezen
kiszámítottam, hogy az mindennap kétszáz hernyó.
- A fiókákat
az anyjuk körülbelül harminc napig etette volna. Tudod-e, mennyi az a harmincszor
kétszáz hernyó?
Én csak
annyit tudtam, hogy az sok. Apám kiszámította, hogy a harmincszor kétszáz
hernyó hatezer hernyó.
- No, ezek
már nem esznek meg egy hernyót se - néztem föl egy kicsit elszomorodva a fára.
- Majd
esznek őhelyettük a hernyók. Tudod-e, mit esznek?
-
Gyümölcsfavirágot.
- Mégpedig
minden hernyó mindennap egy virágot - számított tovább édesapám. - Hatezer
hernyó hatezer virágot. Harminc nap alatt száznyolcvanezer virágot. Alma,
körte, cseresznye lett volna abból. Almából, körtéből, cseresznyéből, barackból
kiárultuk volna a sarkantyús csizmára valót.
Ebben a percben
hazaérkezett a cinegemadár. Sose felejtem el jajveszékelését a kifosztott
fészek körül. Szívszaggató sírása ma is fülemben cseng. S ma is jobban fáj a
szívemnek, mint az, hogy akkor egyszer lett volna sarkantyús csizmám az
életben, azt is megették a hernyók.