Nagyon szép
ebállat volt a csobánci agár. Hegyes a feje, hogy tűbe lehetett volna húzni
cérnának. Karcsú a dereka, mint a keszegé, hosszúk a lábai, hogy elfáradt, míg
végignézett rajtuk. A szeme, igaz, hogy kisebb volt a kávéscsészénél, de bezzeg
akkorára nyúlt a füle, hogy paplan helyett használhatta, ha fázott.
Ebből is
láthatjátok, hogy milyen szép jószág lehetett a csobánci agár.
Szép a
szépség, szép, de mégiscsak többet ér egy tarisznya szépségnél egy marék
okosság. No, ne féltsétek a csobánci agarat, észért se ment az kölcsön a szomszédba.
Igaz, hogy nem is volt több agár a faluban.
Ha nagyon
melege volt a napon, akkor a tűzhelyre feküdt hűtőzni. Mikor a kéményből
ráhullott a korom, a katlanba bújt tisztálkodni. Ha a kakas a hátára ugrott a
kerítés tetejéről, mindjárt a macskához szaladt oltalomért, s midőn a macska
összekarmolászta az ábrázatát, mindjárt a sündisznóhoz futott panaszkodni. Ha
valami pákosztossága miatt sodrófával forgott körülötte a gazdasszony, meg se
állt, míg a kisbéreshez nem ért, aki a karikás ostorral hajtotta róla a legyet,
s mikor nyulászni ment, már a kapuban elkezdett csaholni:
-
Szaladjatok, nyulak, mert jön a csobánci agár!
El is
inaltak előle a nyulak úgy, hogy mire ő kiért a mezőre, azok már a hatodik
határban tudakolták, hogy van-e jó káposztatermés. Ebből is láthatjátok, hogy
milyen okos állat volt a csobánci agár.
Egyszer azt
mondja a gazdája ennek a híres csobánci agárnak:
- No, Cicke,
én most elmegyek hetedhét országra, meg se állok a túri vásárig. Vagy jövök
vissza, vagy se, de mire a vacsoracsillag föltetszik az égen, akkorra
bizonyosan itthon leszek. Addig eredj a mezőre ürgét fogni.
Ezzel a
gazda becsukta az ajtót, a kulcsot behajította a kapu tetején, azzal nekilódult
a világnak. A csobánci agár fölcsapta a fülit a két vállára, hogy azzal is kevesebb
legyen a vinnivalója, s kinyargalt a mezőre. Annyi ott az ürge, mint a hangya,
olyan vígan sütkéreztek a déli verőfényben, hogy a csobánci agár elcsaholta
magát örömében:
-
Reszkessetek, ürgék, én vagyok a csobánci agár!
Szót
fogadtak az ürgék, hanem előbb mindnyájan beosontak a lyukba, s csak odabent
kezdtek el reszketni. Hiába ígért nekik mézeskalácsot a csobánci agár, még csak
az orrukat se ütötték ki többet. Még akkor se jöttek elő jó napot kívánni,
mikor azzal biztatta őket, hogy nem akar ő semmi rosszat, csak éppen egy kis
ürgepecsenyét.
Addig-addig
leste az ebédet a csobánci agár, míg utoljára észrevette, hogy nem is éhes ő,
hanem szomjas. Nosza, szalad a patakra, hát ahogy belenéz, látja ám, hogy
ugyancsak hunyorítgat rá a víz tükréből egy másik agár. Szakasztott olyan,
akár ő, még a nyelvét is úgy lógatja.
Elvicsorítja
a Cicke nagy mérgesen a fogát, s rámordul az idegen kutyára:
- Mit
keresel te Csobáncon, mikor én vagyok a csobánci agár?!
Ki hallott
ilyet, ugyancsak vicsorgatja ám a fogát a másik agár is! Nekibőszült a Cicke,
fölemeli az első lábát: de bizony képen felejti ő ezt a csavargó agarat! Az ám,
ha az is föl nem emelte volna az első lábát, s nem nézett volna olyan
haragosan, hogy a Cickének egyszerre elment a kedve a hadakozástól.
- Maradj
magadnak, találok én még vizet magamnak Csobáncon!
Szalad vagy
öt lépést fölfelé, belenéz a vízbe: megint csak ott van az a se országa, se
hazája agár! Ugrik megint vagy ötöt, belenéz a patakba, hát még csúfolódik is
az a tolakodó teremtés. Éppen olyan ijedt ábrázatot vág, mint a csobánci agár.
„Azért se
fogsz ki rajtam! - gondolja a csobánci agár. - Van a szomszéd faluban egy
csurgókút, ott már, tudom, nem találsz meg.”
Ugyancsak a
négy lába közé szedte ám az utat, mert már csak úgy szédelgett a nagy szomjúságtól,
de tele is szedte ám magát a csurgó-kútnál vízzel, hogy egész felüdült bele.
Megállj, te másik agár, majd megtanulod most, mi az agárbecsület!
Úgy szaladt
visszafelé Csobáncra, mint akit ostorral hajtanak, el is fáradt úgy, hogy mire
a csobánci patakhoz ért, alig lihegett.
- Így nem
lehet viaskodni - szomorkodott a csobánci agár -, mégiscsak vissza kell még
egyszer szaladnom a csurgókúthoz egy ital vízre. Hanem majd lesz aztán, ami
lesz!
Az lett biz
azzal, hogy mire haza-hazaért a csurgókútról, megint majd megölte a nagy
szomjúság. Nosza, vissza a szomszédba, de gyorsan, ám, de sebesen ám! Vissza
harmadszor, vissza negyedszer, vissza, míg csak a lába bírta.
Addig
szaladozott egyik faluból a másikba egy ital vízért a csobánci agár, míg utoljára
orra nem bukott az út közepén. Föl se kelt többet, még akkor se, mikor a
vacsoracsillag föltetszett az égen. Vesztire vált neki a nagy esze.
Így pusztult
el a csobánci agár, híre-neve azonban máig fönnmaradt. Az olyan emberre, aki az
eső elül a csurgásba menekül, ma is azt mondják: okos, mint a csobánci agár.