Útra ment egyszer egy diák. Amint a városból a mezőre
ért, talált valami kipattogzott borsószemeket. Gondolta, hogy hasznukat veheti,
mert ő szegény legény; hiszen az apja is azt tanácsolta volt neki, hogy ami
többet ér a bolhánál, azt, ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a
zsebébe rakta.
Utjában elestéledett egy királyi városban.
Bejelentette magát a királynál, s útiköltséget kért, s éjjelre szállást.
A diák jóforma legény volt, talpraesetten beszélt, s
ügyesen viselkedett. A királynénak ez figyelmére esett, s minthogy eladó lánya
volt, úgy vélekedett, hogy hátha királyfiú ez a legény, s lánynézőbe jött, s
csak azért öltözött diáknak, hogy ne ismerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta
az urának, s a király is helyesnek vélte.
Ketten megegyeztek, hogy kitudják, igazán királyfiú-e.
Megmarasztalták vagy két napra. Első éjszakára nemigen
pompás ágyat vetettek neki, azért, hogyha avval megelégszik, úgy csak diák; de
ha nem, akkor királyfiú.
Megvetették az ágyat egy oldalházban. A király egy
bizalmas emberét a szoba ablakához állította, hogy lesse meg a diákot, mit
csinál. Megmutatták a diáknak az ágyat, s ő vetkezni kezdett ott egyedül. De
amint vetkeznék, a borsó a zsebéből mind az ágyba hullt alája; kezdi keresgélni
s egyenként összeszedegeti. Hajnal lett, míg össze tudta szedni.
A vigyázó nem látta, mivel dolgozik a diák, de látta,
hogy nem aluszik hanem mind csak az ágyat igazgatja, s csak hajnalra aludt egy
cseppecskét Azt jelentette hát a királynak, hogy a szállóvendég nem aludt, csak
az ágyánál bajlódott. Úgy látszik, nem afféle ágyhoz van szokva!
Felkelt a diák. Reggeli alatt a király megkérdezte,
hogy aludt. A diák azt mondta:
- Egy kicsit nyughatatlanul, de magam vagyok az oka!
Ebből azt gondolták, hogy megbánta, miért nem adta ki
magát, mert akkor nekivaló jó ágyat vetettek volna. Hitték hát, hogy királyfiú,
s ahhoz képest bántak vele.
Más este ismét oda vetettek ágyat, de most már királyi
módra. A diák, hogy a múlt éjjel nem pihent volt, mihelyt a fejét letette, úgy
elaludt, mint a tej. Virradatig meg sem moccant. Most a borsóval nem kellett,
hogy baja legyen, mert azt a kis ruhája szegébe kötötte, mikor az ágyból
összekeresgélte.
A vigyázó most azt jelentette reggel, hogy a
szállóvendég végig jól aludt.
Most már szentül hitték, hogy a diák csak diákképet
vett, de igazán királyfiú. Ráfogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak
szólítgatták. Húzódozhatott!
A király lánya sokat járt utána a diáknak. Hogyne:
ilyen szép királyfi! Nem nagy dologba került, hogy magát véle megszerettesse. A
diák most már nem ellenkezett. Összekeltek.
Álló esztendeje volt, hogy együtt éltek. Akkor
felrakták szekérre őket, s útnak eresztették, hogy a diákkirály is mutassa meg
feleségének a maga országát! Puff neki!
A diák csak most ijedt meg, hogy kurucosan talál
járni. Szepegett előbb, szepegett, de csak elszánta magát, hogy legyen úgy,
ahogy jó. Azt gondolta magában: „Elindulok velük, s ha nem lesz egyéb, elszököm
tőlük, s visszamegyek a kollégiumba.” Hisz a diákköntöst sohasem hagyta el
addig sem magától.
Elindultak, s addig mentek, míg egy nagy erdőbe nem
értek. Ott egy helyt a diák félremegy, s egy mély árokban vetkőzni kezd, hogy a
diákgúnyába öltözzék, s ha kell, elszökjék.
Éppen ott hevert egy hétfejű sárkány.
- Ki vagy? Mit keresel itt? Mit akarsz? - kérdezte
tőle a sárkány.
A diák elbeszélte a sárkánynak az egész dolgát, s azt
is, hogy előbb-utóbb biz’ szökni akar.
A sárkány azt mondta rá:
- Nem szükséges elszökni. Kár volna! Csak folytasd az
utadat. Amint az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat. Menj
be abba, s lakjál ott békében feleségestől, kutyástól, macskástól addig, míg a
vár mozogni s forogni nem kezd. De akkor aztán kotródj, mert akkor én megyek
oda haza, s ha benne kaplak, vége az életednek!
Visszament hát a diák az útitársasághoz. Tovább
utaztak, míg az erdőből kiérve, a várat meg nem látták. Oda mind bementek s
megtelepedtek, mint az övékbe. Jól találták magukat két esztendőn keresztül, s
már maga a diák is csak hinni kezdte, hogy ő mégiscsak király. De hát egyszer a
vár mozogni, forogni kezd nagy gyorsan.
Megbúsul a diák, s kimegyen a vár élire, ott sétál
nagy szomorúan alá s fel.
Talál ott egy vén banyót, azt kérdezi tőle:
- Mi bajod van, felséges király?
- Hm, az a baj, anyó - mondja a diák -, hogy nem
vagyok király, de mégis annak kell lennem.
Aztán elbeszélte az egész dolgát mostanig.
- Az még nem baj, fiam! - mondja a banyó. - Köszönd,
hogy nem titkoltad el előlem a dolgodat! Én a kurucos királyné vagyok, a
hétfejű sárkány legfélelmetesebb ellensége. Azért azt tanácsolom: süttess igen
hirtelen egy cipót egymás után hét sütéssel. Ezt a cipót tétesd ki a várkapuba,
mikor a hétfejű sárkány megérkezik. Tétesd csak ki a várkapuba, s az a cipó
majd úgy megfelel a sárkánynak, hogy az téged sohasem fog háborgatni, s a vár
mindenestől neked marad.
A diák a cipót elkészíttette, s már éjfél után egy
órakor a cipót kitették a várkapuba.
Hajnalban, mikor a nap felkelt, jön a hétfejű sárkány
a várkapuhoz, de a cipó mindjárt megszólította:
- Hé, itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem
nélkül nem mégy be! Ha be akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, amit én
kiállottam!
- Nekem ide csak be kell mennem! - mondja a sárkány. -
Micsoda próbákat állottál ki hát?
A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag volt, felásott
földbe takarták, ott elrothadt, kikölt, felnőtt, sok hideget, meleget, esőt,
havat kiállott, mégis termett. Aztán levágták, összekötözték, megcsépelték,
összemorzsolták, meggyúrták. Azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden
társainál előbb, a tüzes kemencébe bevetették.
- Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszen beeresztelek,
de máskülönben ide nem!
A sárkány tudta, hogy ő mindazt ki nem állhatja, úgy
nekiharagudott hát, hogy mérgében kihasadt, és így elpusztult.
A diák pedig aznaptól fogva ura lett annak a várnak;
ipa s napa halála után két országnak lett királya. S ha meg nem halt, ma is
uralkodik.
Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint az a
diák, én is a mai szentséges nap beállanék diáknak.