Kínában, ezt ugye ti is tudjátok, a császár is kínai,
s a császár udvari emberei is egytől egyik kínaiak. Régi-régi história, amit
most elmondok, de annál nagyobb figyelemmel hallgassátok, mielőtt feledésbe
merül.
A kínai császár palotája olyan gyönyörű volt, hogy
csodájára járt az egész világ: ritka fajtájú, drága porcelánból rakták a falait,
legmagasabb tornya hegyétől egészen a földig. Gyönyörűséges szép volt ez a
porcelán palota, de olyan kényes, olyan törékeny, hogy csak nagy vigyázva
nyúlhattak hozzá. Kertjében csodálatos virágok nyíltak; a legszebbeken
ezüstcsengettyűk hintáztak, s megcsendültek, ha valaki arra ment, hogy
figyelmeztessék a virágok szépségére. Csudákkal teli kert volt a kínai császár
kertje; olyan messzire nyúlt, hogy maga a kertész sem tudta a végét. Ha igen
nagyon sokáig ment benne az ember, rengeteg erdőbe ért, ahol mély tavak
csillogtak az öreg fák alatt. Az erdő egészen a tengerpartig húzódott, s a
vízre hajló fák alá bevitorlázhattak a tengerjáró, nagy hajók.
Ebben az erdőben egy édes hangú fülemüle lakott; olyan
gyönyörűen énekelt, hogy még a szegény halászember is odahagyta minden dolgát,
és csak a hangjára figyelt, amikor éjjel hálót vont a tengeren.
- De szépen énekel, uramisten! - sóhajtott föl, de
aztán elfeledkezett róla, mert a hálójára kellett ügyelnie. Másnap éjszaka
azért megint csak elandalodott a fülemüle énekén.
A világ minden tájáról odagyűltek a kíváncsiak a
császár városába, megcsodálták a porcelán palotát, elgyönyörködtek a kertjében,
de amikor a fülemülét énekelni hallották, felkiáltottak:
- Mégiscsak ez a legcsodálatosabb!
A világjárók aztán hazatértek, s elmondták otthon, mit
láttak, hallottak. A tudósok könyveket írtak a császár városáról, palotájáról
meg kertjéről, de nem felejtették ki a fülemülét sem, róla írtak a legtöbbet s
a legszebbet; a költők versekben dicsőítették a fülemülét, amely ott él a tenger
partján, a kínai császár rengeteg erdejében.
A könyvek vándorútra keltek a világban, s néhányuk a
kínai császárhoz is eljutott. A császár ott ült aranyos trónusán, és olvasott,
olvasott sűrűn bólogatva, mert hízelgett neki, hogy ennyi szépet írnak a városáról,
palotájáról meg kertjéről. "A legcsodálatosabb mégiscsak a fülemüle!"
- ez állt a könyvben is.
- Miféle fülemüle? - ütötte fel a fejét a császár. -
Én nem is tudok róla! Ilyen madár van a birodalmamban, méghozzá a tulajdon
kertemben, s ezt könyvből kell megtudnom!
Hívatta a főudvarmesterét, aki olyan előkelő volt,
hogy ha egy alacsonyabb rangú ember odáig merészkedett, hogy megszólítsa, csak
annyit mondott: "Ph!" - egy kukkal se többet. Ez pedig semmit sem
jelent.
- Ez a könyv azt mondja, hogy van itt valahol egy
fülemüle nevű csodálatos madár! - mondta a császár. - Azt írják, hogy az ér a
legtöbbet az egész birodalmamban! Mért nem szóltatok róla?
- Nevét se hallottam - rázta fejét a főudvarmester. -
Az udvarnál még nem mutatták be.
- Ma este látni akarom és meghallgatni az énekét! -
kiáltotta a császár. - Micsoda dolog: az egész világot telekürtölik a hírével,
s éppen én nem tudok róla?
- Mondom, felség, a nevét se hallottam - mondta
megszeppenve a főudvarmester. - De utánajárok és előkerítem!
De hol, de hogyan? A főudvarmester föl-le szaladgált a
tenger sok lépcsőn, bejárta a termeket, a folyosókat, megszólított mindenkit,
de bizony a hírét se hallotta a fülemülének senki. Mit tehetett, visszament a
császárhoz, s azt mondta neki, hogy amit a könyvben olvasott, éppen olyan hazug
mese lehet, mint a többi, amivel a könyveket teleírják.
- Csak nem hiszi el felséged? Hazug fickó lehet, aki
írta, vagy az ördöggel cimborál.
- Ezt a könyvet a nagy hatalmú japán császár küldte
nekem, nem lehet hazugság - mondta haragosan a császár. - Hallani akarom a
fülemüle énekét! Előteremtsd ma estére! Fölkeltette felséges kíváncsiságomat!
Ha nem kerül elő, vacsora után huszonötöt méretek az egész udvarra!
- Csing-pe! - mondta a főudvarmester, ami talán annyit
jelent: parancsára! Azzal elsietett, föl-le loholt megint a sok lépcsőn, bejárt
minden termet, folyosót, s a nyomában ott szaladt az udvar megbolydult népe,
mert meg akartak menekülni a huszonöttől. Mindenki a csodálatos fülemüle után
kérdezősködött, amelynek híre bejárta a világot, csak éppen a császár meg az
udvara nem tudott róla.
Végre találtak egy szegény kis konyhalányt, aki azt
mondta a kérdezősködőknek:
- Ó, istenem, a fülemüle! Ismerem, hogyne ismerném!
Hogyan tud az énekelni! Megengedték itt a konyhán, hogy minden este vihessek
egy kis ételmaradékot szegény beteg anyámnak a tengerpartra. Visszafelé, ha
elfáradok, megpihenek egy kicsit az erdőben, s olyankor mindig hallom énekelni
azt a fülemülét. Úgy csattog, úgy zeng, hogy a szememből kicsordul a könny a
hallatára, s mintha az édesanyám csókját érezném.
- Gyermekem - mondta kegyesen a főudvarmester -,
udvari főkonyhalánynak neveztetlek ki, s talán még azt is kieszközlöm, hogy
ebédelni lásd a császárt, csak vezess el a fülemüléhez, mert a császár ma
estére felséges színe elé rendelte.
Azzal kivonultak az erdőbe, a kis konyhalány vezette
őket. Ott volt a fél udvar. Már jó darab utat megtettek, amikor valahol
elbődült egy tehén.
- Megvan! - örvendeztek az apródok. - Micsoda erő egy
csepp madár torkában! Hiszen ezt az éneket régebben is hallottuk már!
- Ez tehénbőgés volt - mondta a kis konyhalány. - A
fülemüle tanyája még jó messze van.
Egy láphoz értek, ahol kórusban kuruttyoltak a békák.
- Csodálatos ének! - kiáltott fel az udvari pap. -
Végre hallhatom: mintha templomi harang szólana.
- Hiszen ezek békák! - mondta a konyhalány. - Gyerünk
csak tovább, most már nemsokára odaérünk.
Akkor felzengett a fülemüle éneke.
- Ez az! - suttogott a leány. - Hallják? Figyeljenek!
Ott ül ni, azon az ágon! - És felmutatott egy szürke tollú kis madárra.
- Lehetetlen! - kiáltott fel a főudvarmester. - Én
bizony nem ilyennek képzeltem! Milyen igénytelen, fakó a tolla! Talán az
izgatottságtól fakult meg, hogy ennyi rangos urat lát itt együtt!
- Kicsi fülemüle! - szólt fel a konyhalány. -
Legkegyelmesebb császárunk azt óhajtja, hogy énekelj előtte!
- Szívest örömest! - felelte a fülemüle, s rákezdte
gyönyörűségesen, hogy öröm volt hallgatni.
- Akár az üvegcsengettyű! - lelkendezett a
főudvarmester. - És nézzétek, hogy lüktet a kicsi torka! Különös, hogy sohasem
figyeltünk fel rá. Nagy sikere lesz az udvarnál!
- Énekeljek még a császárnak? - kérdezte a fülemüle,
mert azt hitte, a császár is ott van a rangos urak között.
- Nagyérdemű kis fülemülém! - szólt fel neki az
udvarmester. - Van szerencsém meghívni a ma esti ünnepségre, ahol bájos
énekével bizonyára megigézi kegyelmes császárunkat.
- A szabad ég alatt szebben hangzik az énekem -
felelte a fülemüle, de hát a császár meghívását nem utasíthatta vissza.
A palotában lázasán készültek az esti ünnepségre. A
porcelán falak, a padlók visszaverték az aranycirádás lámpák ragyogását, a
folyosókat a legszebb ezüstcsengettyűs virágokkal díszítették föl; a nagy
sürgés-forgásban egyszerre szólalt meg valamennyi csengettyű, az udvar népe a
tulajdon szavát sem értette, olyan csengés-bongás támadt.
A trónterem kellős közepén fölállítottak egy
aranyrudat - ezen foglalt helyet a megbecsült vendég, a fülemüle. Ott volt az
egész udvar, még a kis konyhalány is bekukkantott az ajtóból, hiszen magas
rangra emelték - nem is főkonyhalánynak, de udvari főszakácsnénak nevezte ki a
főudvarmester. Mindenki ünnepi ruhában pompázott, s nem vette le szemét a fakó
tollú kis madárról, akinek a császár most főbólintással adott jelet.
Rákezdte a kis fülemüle, csattogott az éneke, csak úgy
áradt csepp torkából a gyönyörű dallam. A császárnak kicsordult a könnye,
végigpergett az arcán; a fülemüle meglátta, s még szívfájdítóbban énekelt.
Öröm és büszkeség töltötte el a császárt, s nyomban
elrendelte, hogy a fülemülét tüntessék ki az Aranypapucsrenddel, vagyis
akasszák a nyakába az ő aranyhímes papucsát. De a fülemüle szépen megköszönte,
s azt mondta, hogy ő már megkapta a maga jutalmát.
- Könnyet láttam a felséges császár szemében, ennél
nagyobb jutalmat úgysem kaphatok! A császár könnye csodálatos erejű igazgyöngy.
Bizony, gazdagon jutalmazta énekemet!
És tovább énekelt, szívet-lelket gyönyörködtetve.
- Milyen kacér ez a fülemüle! De igazán bájos -
mondogatták az udvari dámák, aztán vizet vettek a szájukba, s ők is csattogni
próbáltak, hogy fülemülének véljék őket.
Nagy sikert aratott a fülemüle a császári udvarban,
még a lakájok és a komornák is elismeréssel nyilatkoztak róla, ami igazán nagy
dolog, mert az ő tetszésüket a legnehezebb megnyerni. Egyszóval a fülemüle
megcsinálta a szerencséjét.
Csakhogy most már a palotában kellett maradnia, külön
kalitkájában. Napjában kétszer és éjszakánként egyszer kiengedték azért a
szabadba, de tizenkét szolga kíséretében, akik selyemzsinórt kötöttek a lábára,
s erősen fogták a zsinór végét: A fülemülének nem sok öröme tellett ezekben a
kirándulásokban.
Másról se beszéltek a városban, mint a csodálatos
fülemüléről, minden utca az ő nevével volt hangos, s ha két ember találkozott,
az egyé így koszom rá a másikra: "Füle", az pedig így fogadta:
"Müle". Aztán sóhajtottak, s egyet gondoltak. Tizenegy kofa a
fülemüle nevére kereszteltette a gyermekét, de hiába, mert egyik sem tudott
énekelni.
Egy napon csomagot kapott a császár. A csomagon
egyetlen szó állott: "Fülemüle".
- Biztosan új könyvet írtak a mi nagyhírű madarunkról
- vélte a császár. De nem könyvet talált a csomagban, hanem egy fülemülét -
mesteri kéz művét, egy felhúzható madarat, amely az eleven mása akart lenni. De
ez nem volt ám fakó ruhájú! Véges-végig gyémánttal, rubinnal meg zafírral rakta
ki a készítője, s ha felhúzták, elénekelt egy dalt az igazi fülemüle dalai
közül. Miközben énekelt, föl-alá billegett a farka, s csak úgy szikrázott rajta
a sok arany meg drágakő. Egy kis szalag lógott a nyakában, s azon néhány szó:
"A japán császár fülemüléje csak hitvány mása a kínai császár csodálatos
fülemüléjének."
- Gyönyörű! - álmélkodott az egész udvar, s aki a
fölhúzható madarat hozta, nyomban megkapta "A kínai császár
fő-fülemüle-szállítója" címet.
- Énekeljen egyszerre a két fülemüle! Micsoda
dalnokverseny lesz az! Intettek hát az igazi fülemülének, s fölhúzták a kulcsra
járót - rákezdte mind a kettő. De a dalnokverseny bizony nem sikerült. Az igazi
fülemüle a maga módján csattogta az énekét, a másik pedig rugóra járt.
- Nem ő a hibás - vette védelmébe a karmester. -
Kitűnően betartja az ütemet, az én iskolám követője.
Aztán egyedül énekeltették a rugóra járó madarat.
Éppen olyan sikert aratott, mint az igazi, sőt még nagyobbat, mert ez ragyogott
is, mint egy drágalátos ékszer.
Harmincháromszor énekelte végig a maga dalát, s még
csak el se fáradt. Az udvari nép reggelig is elhallgatta volna, de a császár
végül az eleven fülemüle énekét áhította meg, s már inteni akart neki - de hová
lett? Nem vette észre senki, amikor kiröppent a nyitott ablakon, vissza a
tengerparti rengeteg erdőbe.
- De hát miért tette? - töprengett a császár, s az
udvar népe szidta-gyalázta, hálátlan gonosznak kiáltotta ki a fülemülét.
- Azért a mi énekesünk mégis különb! - vigasztalták
magukat, s a drágaköves madárnak harmincnegyedszer is el kellett énekelnie a
dalát. Még mindig nem tudták megjegyezni, mert nehéz és cikornyás dallam volt;
a karmester égre-földre magasztalta a gépfülemülét, s azt erősítgette, hogy
nemcsak pompás külsejével, de belső értékével is túlszárnyalja az igazit.
- Mert higgyék el, uraim, s mindenekelőtt felséges
császárom, az eleven fülemülénél sohasem lehet tudni, mit csinál a következő
pillanatban, de a rugókra járó madárra mindig számíthatunk! Így meg így énekel
és nem másképp! Meg lehet ismerni a szerkezetét, ki lehet nyitni, s akárki
megláthatja, hogyan működnek benne a rugók, hengerek, kerekek.
- Mi is úgy véljük! - mondta az udvar, s a karmester
engedélyt kapott, hogy az elkövetkező vasárnapon a népnek is bemutathassa a
madár művészetét. A nép meg is hallgatta, s olyan jókedve kerekedett tőle,
mintha sok teát ivott volna, mert Kínában attól lesznek pityókosak az emberek.
Azt mondták: "Ó!" - és fölemelték fazéknyaló ujjukat, a mutatóujjat,
s szaporán bólogattak. Hanem a szegény halászok, akik sokszor hallották az
igazi fülemüle énekét, csak legyintettek.
- Szépen hangzik, meg kell adni, de hiányzik belőle
valami, csak magunk se tudjuk, hogy mi.
Hanem az igazi fülemülét száműzték a kínai császár
birodalmából.
A kulcsra járó madárnak a császár mennyezetes ágya
mellett volt a helye egy díszes selyempárnán, körülötte hevertek az ajándékok,
amelyekkel elhalmozták: aranyholmik, drágakövek. Még rangja is volt, magas
udvari címe: "A legkegyelmesebb császár asztali énekese", s
rangsorban bal felől a legelső volt. A kínaiak császárja a baloldalt tartotta
az előkelőbb oldalnak, mivel az embernek a szíve is bal oldalon dobog, még ha
császárnak születik is. A karmester huszonöt kötetes könyvet írt a csodálatos
madárról, tudós és alapos munka volt, tele a legficamosabb kínai szavakkal, ezért
mindenki azt mondta, hogy elolvasta, s meg is értette, nehogy ostobának tartsa
őket a császár, és huszonötöt méressen rájuk.
Így folyt ez egy kerek esztendeig; a császár, az
udvari nép meg a birodalom apraja-nagyja már betéve tudta a fölhúzható madár dalának
minden kis cikornyáját, s így még jobban élvezték, mert vele együtt fújhatták,
s ezt nem is mulasztották el. Már az utcagyerekek is azt énekelték:
"Fü-fü-fü, iu-iu-iu!" És azt fújta a császár is napestig. Igazán
gyönyörű volt!
Hanem egy este, amikor a császár mennyezetes ágyában
fekve hallgatta a fölhúzható fülemüle énekét - sose énekelt olyan szépen, mint
akkor! -, egyszer csak kattant egyet valami a madár gyomrában, aztán krrrr! A
kerekek veszett iramban pörögtek a belsejében, s utána csönd lett. A madár
megnémult.
A császár nyomban fölpattant az ágyából, s az udvari
orvosért futott, de a madáron bizony az sem tudott segíteni. Akkor
órásmesterért szalajtott a császár, s az, hosszas fejtörés és vizsgálódás után,
megjavította úgy-ahogy a madár szerkezetét, de megmondta, hogy a fülemülét
kímélni kell: a csavarjai elhasználódtak, s nem lehet kicserélni őket, mert nem
biztos, hogy akkor is énekelne.
Nagy volt a szomorúság a császári palotában. A madarat
esztendőben csak egyszer volt szabad felhúzni, s még ez is a halálát okozhatta.
De a karmester elmondott egy ünnepi beszédet, a legnehezebb kínai szavakkal,
kijelentette, hogy nem változott semmi, s ebben mindenki megnyugodott.
Teltek az évek, öt is elszállt, s akkor igazi mély
gyász érte a kínaiak birodalmát; halálos beteg lett a császárjuk, akire
voltaképpen nagyon büszke volt az egész nép. Az orvosok már lemondtak életéről,
s a nép kiszemelte az új császárt; mindenki a palota előtt tolongott, s a
főudvarmestert faggatta, hogy van a császár.
- Ph! - a főudvarmester csak ennyit szólt, és a fejét
rázogatta.
Sápadtan és dermedt testtel feküdt a császár pompás,
mennyezetes ágyában, udvara már halottnak hitte, s futott az új császár kegyeit
keresni.
A komornyikok a palota tornácán súgtak-búgtak, a
komornák kávé mellett ültek, ott pusmogtak. A termeket és folyosókat vastag
szőnyegekkel terítették be, hogy fölfogják a léptek neszét; halotti csönd ülte
meg a porcelán palotát. Pedig még élt a császár: mozdulatlan, gyolcsfehéren
feküdt bársonyfüggönyös, aranybojtos ágyában. Magasan a feje fölött nyitva volt
az ablak, s a holdvilág beragyogott rá meg a gyémántos madárra.
A szegény császár már lélegezni is alig tudott, úgy
érezte, mintha valami ránehezedett volna. Kinyitotta a szemét, s akkor látta: a
halál telepedett a mellére. Fejére tette már a császár aranykoronáját, kezébe
ragadta aranyveretes kardját meg császári jogarát. A mennyezetes ágy
függönyeinek redői közül különös arcok meredtek a császárra, rútak és
vigyorgók, de szép, szelíd arcok is: ezek a császár hajdani jó és gonosz
cselekedetei voltak.
- Emlékszel-e rám? - suttogta az egyik. - Hát énrám
emlékszel-e? - kérdezte a másik. És meséltek neki annyit, hogy a császár
homlokáról patakzott a veríték.
- Nem tudtam, hogy visszajöttök! - nyögte a szegény
császár. - Zenét! Zenét! Kínai dobot, a legnagyobbat! - kiáltott fel. - Hadd
harsogja túl a szavukat!
De a furcsa arcok tovább mondták a magukét, s a halál
szaporán bólogatott akár egy igazi kínai.
- Jaj, zenét! zenét! - kiáltotta a császár. - Kedves
szép aranymadaram! Énekelj, no, énekelj! Elhalmoztalak arannyal meg drágakővel,
még aranyhímes papucsomat is a nyakadba akasztottam, énekelj hát, vigasztalj
meg az énekeddel!
Hanem a madár csak hallgatott; hogyan is énekelhetett
volna, amikor nem húzta föl senki! A halál pedig nem tágított, nézte a
császárt, s körös-körül mélységes csend volt.
Egyszerre csak gyönyörűséges szép ének áradt be az
ablakon. A hajdani fülemüle ült kinn egy faágon, a száműzött kis énekes: hírét
vette, hogy a császár halálán van, s hozzáröpült, hogy énekével vigaszt és
reményt adjon neki.
Csattogott, zengett a hangja, s ahogy énekelt, a
függöny redőiben elhalványodtak az arcok, egyre frissebben áradt a vér a
császár ereiben, s még a halál is felfigyelt a dalra, és biztatta a fülemülét:
- Tovább, kicsi madár, tovább!
- Énekelek én, de csak ha visszaadod a császárnak
aranyveretű kardját! Énekelek, de előbb a császári jogart is add vissza neki!
Még tovább éneklek, ha a koronáját is visszaadod!
És a halál mind a hármat visszaadta egy-egy dalért, s
a fülemüle tovább énekelt: a csendes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák
nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei
öntözik. Olyan szépen énekelt róla, hogy a halál egyszerre visszakívánkozott a
kertjébe, s hideg, fehér felhő képében kisuhant az ablakon.
- Köszönöm neked, égi madárkám! - mondott neki hálát a
császár. - Ismerlek téged! Száműztelek birodalmamból, s te mégis megmentettél.
Gyönyörű énekeddel elkergetted ágyam körül a rémeket, szívemről a halált.
Hogyan jutalmazhatnálak meg érte?
- Én már megkaptam a jutalmamat! - mondta a kis
fülemüle. - Könnyet csaltam a szemedbe, amikor először énekeltem neked, s ezt
nem felejtem el soha. Ez az igazgyöngy az énekes legszebb jutalma. Most csak
aludj, s frissen, egészségben ébredj! Én majd altatót énekelek neked.
S a császár álomba merült az édes énektől, gyógyító
mély álomba.
Amikor jó erőben, egészségben fölébredt álmából, az
ablakon beragyogott a nap. A lakájok, komornák, udvari emberek közül senki sem
volt mellette - azt hitték, uruk már rég itthagyta a földi világot. De a
fülemüle nem hagyta el, ott ült az ágon, és énekelt.
- Maradj nálam mindörökre! - kérlelte akkor a császár.
- Akkor énekelj csak, amikor jólesik, a kulcsra járó madaramat meg ezer darabra
töröm.
- Azt ne tedd! - mondta a fülemüle. - Híven végezte
kötelességét, megtette, ami tőle tellett. Tartsd meg továbbra is. Én úgyse
rakhatok fészket a palotádban, mert nekem az erdő az otthonom. De eljövök hozzád,
valahányszor magamnak is jólesik, ráülök erre a faágra, és énekelek neked, hogy
felvidulj és eltűnődj énekemen. A boldogokról meg a szenvedőkről szól majd a
dalom. Meg a sok rosszról és jóról, ami körülötted történik, de te nem tudsz
róla. A madarat mindenüvé elviszi a szárnya, a szegény halász kalyibájába meg a
paraszt kunyhójába is; eljutsz azokhoz is, akik messze vannak tőled és
udvarodtól. Nekem drágább a te szíved, mint a koronád, pedig a korona
megszentelt holmi. Ellátogatok majd hozzád, s énekelek neked, de egyet meg kell
ígérned.
- Kívánj akármit! - kiáltotta a császár. - Teljesítem.
- Csak egyet kérek - mondta a fülemüle. - Ne mondd el
senkinek, hogy van egy madarad, aki mindent elmond neked. Ha ezt titokban
tartod, még boldogabb és szerencsésebb lesz az életed!
Azzal elrepült, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.
Beléptek az udvari emberek, hogy megnézzék halott
császárjukat. Elhűlve álltak meg az ajtóban, amikor a császár rájuk köszönt:
"Jó reggelt!"