Vettétek-e
már észre, ti városi gyerekek, hogy mikor így tavasszal hazajönnek a gólyák,
milyen kevélyen repülnek át a nagy kőházak felett? Csalogathatjátok őket,
integethettek nekik: nincs az a kecskebéka, amelyikért lefelé billentenék azt a
hosszú nyakukat. Nagy méltósággal úsznak a napsugaras levegőben, ki a fehér
tanyaházak közé, a szabad rónára. Ott várja őket a nádtetőn az öreg fészek, az
udvaron a Marci gyerek, a Maros kutya, s még az öreg gazda is megbillenti a
fejében a báránysüveget.
- Hozott
isten, gólyamadár, jaj de régen várunk!
Nekem, mikor
így tavaszidőn gólyát látok a város fölött, mindig eszembe jut a siroki gólyák
története. Régi történet az nagyon, édesapámra az öregapám hagyta örökbe, az
édesapám nekem adta, én meg - mit tegyek vele egyebet? - továbbadom nektek.
Nagy úr volt
a siroki gróf, de még milyen nagy úr! Ki nem tudnám én azt beszélni, ha holnap
ilyenkorig beszélném is, pedig az már csak nagy idő. Szántóföldje, erdeje,
pusztája annyi, hogy a nyúl reggeltől estélig mindig siroki földön
szaladhatott, pedig az már csak ért a nyargaláshoz.
Ennek a
tenger birtoknak a kellős közepén kevélykedett a siroki gróf kastélya. Márványoszlopai,
tükörablakai, aranyos tornyai: a tündérek nem laknak ilyen palotában. Kertje
akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, s abban a kertben akkora tó, hogy
kifáradtak a hattyúk, mire egyik partjáról a másikra értek. A tó körül
csodálatos nagy virágok kristályüveg házikóban, hatalmas fák, amikről soha le
nem sárgul a levél, s a fák közt több a szelíd őzike, mint a szegény embernél a
bárányka.
De hiába
volt ez a kert akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, soha nem tette abba
a lábát senki, csak a siroki gróf meg a kisfia.
Szívtelen,
kevély ember volt ez a siroki gróf fiástul. Gonoszabbul bánt a szegény
jobbággyal, mint a vadászkutyáival.
Nagy úr volt
a siroki gróf, de még nagyobb a fia. Senkit se szeretett az a mord ember, de a
fiáért az életét adta volna. Meg is engedett neki az égvilágon mindent, azt
legszívesebben, hogy a falusi gyerekeknek minden mulatságát elrontsa. Féltek is
tőle a gyerekek, mint a tűztől, kerülték, mint a bárány a farkast.
Egyszer egy
szép meleg tavaszi napon közéjük ugratott kis pej lován, ahogy a falu végén
meresztgették a nyakukat az ég felé.
- Mit
tátjátok a szátokat? - kiáltott rájuk mérgesen. Azok meg nagy
tisztességtudással kapták le sapkájukat.
- Várjuk
haza a gólyáinkat, gróf úrfi.
Csakugyan
fönt, fönt a kék égen ott feketéllettek a siroki gólyák, ahogy seregestül
jöttek hazafelé. De a kis gróf nem sokat törődött a gólyákkal, hanem az
ostorával közéjük suhintott a gyerekeknek.
-
Takarodjatok haza a viskótokba!
A gyerekek
ijedten rebbentek szét, mint a meghajított varjúsereg, hanem volt köztük egy
öklömnyi kis gyerek, az futtában visszakiáltott a gróf úrfira:
- A mi
viskónkra rászáll a gólya, de a siroki kastélyt még az is elkerüli!
A kis
grófnak szöget ütött a fejébe ez a beszéd. Körülnézett a sok apró kis házon, mindnyájának
a kéménye mellett ott gubbasztott a gólyafészek, némelyiket már igazgatta is a
gazdája; csak az ő kastélyuk tornyaira nem szállt soha gólya.
Lihegve,
kipirulva állított be az apjához.
- Apám,
ugye, te mindent megtehetsz?
- Meg, fiam
- feszítette ki kevélyen a mellét a siroki gróf.
- Ugyan,
apám, mondjad a gólyáknak, hogy rakjanak fészket a mi kastélyunkra is.
- Meglesz,
fiam - mondta a gróf -, mire reggel kiugrasz az ágyból, minden tornyon lesz egy
gólyafészek.
S azzal
kiadta a parancsot a hajdúknak, hogy építsenek a tornyokra gólyafészket. A
hajdúk szerettek volna nevetni, de nem mertek. Inkább szót fogadtak, s
gabalyítottak olyan gólyafészkeket, hogy kastélynak beillettek.
Hanem a kis
gróf nem ugrott ki másnap az ágyból. Megártott neki a sebes lovaglás, rázta a
hideg, tüzelte a láz, de azért az volt az első szava:
- Apám,
kelepelnek-e már a gólyáink?
- Mindjárt
jönnek, fiam, mindjárt - simogatta meg a gróf a fiú kipirult orcáját. De biz
azok egész nap nem jöttek. Este megint hiába nyögte a gyerek:
- Apám, itt
vannak-e már a gólyáink?
A siroki
gróf másnap hajnalban összefogatott az embereivel valahány gólyát, s berakatta
őket a pompás fészkekbe. Alig várta, hogy fölébredjen a gyerek. S abban a
percben, mikor kinyitotta bágyadt szemeit, és megkérdezte, mit csinálnak a
gólyák, ijedten suhant be az ajtón az öreg hajdú.
- Megint
elszálltak a gólyák.
A gyerek
sírva fakadt, a siroki gróf pedig újra szétzavarta a szolgákat:
- Fogjatok
gólyákat!
Sírokon soha
nem kelepeltek annyit a gólyák, mint aznap. Egész estig űzték, hajszolták,
fogdosták őket a hajdúk: hiába, egy se maradt a cifra fészekben.
Mikor a nap
lement, és elcsendesedett a gólyavadászat lármája, a kis gróf elsóhajtotta
magát:
- Látod,
apám, mit ér a nagy hatalom, ha még egy gólyát se bírtál nekem itt marasztani?
Azzal
lefogta a szemét, és föl se nyitotta többet. Szárnya nőtt neki is, elrepült ő
is a siroki kastélyból.
Nem sokáig
maradt ott a siroki gróf se. Egy darabig még kijárt a faluba, előgyelgett a
gólyafészkes házak közt, s könnybe borult szemmel nézte, hogy tanítják repülni
kis fiókáikat az öreg gólyák. Egyszer aztán otthagyta a kastélyát, birtokait, s
úgy eltűnt arról a tájról, hogy sohase látta többet senki.
A gazdátlan
kastélyt aztán megette az idő. S ahogy márványoszlopai megrepedeztek, tükörablakai
megvakultak, tornyai leroskadtak, odaszoktak a gólyák. Ma csak egy-két magas
falomladék van már belőle: annak is mindnyájának gólyafészek van a tetején.