Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis
kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni,
kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott
horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és
türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült
a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.
- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd
meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit
használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.
- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is
bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?
Azzal vissza csusszantotta a halat a szép tiszta vízbe,
fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.
- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az
asszony.
- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát.
Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.
- És nem kívántál érte semmit tőle?
- Nem. Mit is kívántam volna?
- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem
látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös
is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza
a partra, hívd ki a vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis
házat; biztosan megadja.
- Ej, hagyd, anyjuk - mondta az ember -, mi a csodának
mennék!
- Ugyan, ne tehetetlenkedjél! - zsörtölődött a
felesége. - Nem megfogtad? Nem elengedted? Neked köszönheti az életét; biztosan
megadja, amit kérsz tőle. No, csak szedd a lábad, de hamar!
Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az
asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.
A víz zöld meg sárga volt, már nem olyan tiszta, mint
az előbb. A halász kiállt a szélére, és elkezdte:
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi:
- No, mit akar hát?
- Azért rágja a fülemet - felelte a halász -, hogy ha
egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni
a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.
- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.
Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban
találta a feleségét.
Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett
kispad, azon üldögélt az asszony.
S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt
mondta: - Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk!
Csinos pitvar meg takaros kis szoba volt a házban, a
szobában egy-egy puha ágy mindegyiküknek, azonfelül konyha meg éléskamra,
fölszerelve mindennel, ami csak kell, vasedénnyel, rézedénnyel, fehér
porcelánnal. A ház mögött meg kis udvar, benne tyúk, kacsa, lábasjószág, a
végében zöldségeskert, gyümölcsöskert.
- No, tetszik? - kérdezte az asszony.
- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék
szebbet magunknak!
Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta:
- Majd ezen még gondolkodunk!
Azzal jóízűen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek,
és aludtak egyfolytában reggelig.
Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor
egyszer csak azt mondta az asszony:
- Hallod-e, ember! Nagyon szűk nekünk ez a ház. Az
udvar is kicsiny, a kert is aprócska; nagyobbat is adhatott volna a csuka.
Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg,
ajándékozzon nekünk egy kastélyt.
- Asszony, asszony - korholta a halász -, épp elég
nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?
- Ej - szólt rá az asszony -, menj csak, ha mondom! A
csuka biztosan megadja.
- Nem úgy van, asszony! Most adott házat, hogyan
háborgathatnám már megint? Még zokon venné.
De az asszony ráripakodott:
- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha
mondom!
A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni,
s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén" - de azért
mégiscsak kiballagott. Ahogy a partra ért, látta: sűrű a víz, lila meg szürke
meg sötétkék, nem olyan zöld és sárga, mint a múltkor; de azért még csendes
volt. Megállt a szélén, rákezdte:
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar
lakni!
- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a
kastély kapujában.
A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy
kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönn állt a lépcső
tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni
kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:
- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!
Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák
serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a gazdáik előtt, és kitárták az
ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa
aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek.
Minden szobában, minden kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy
roskadoztak a legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött
tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott
kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és
legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél
mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval
együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat.
- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.
- Bizony, gyönyörű szép - felelte a férje -, most
aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.
- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége.
Előbb alszunk rá egyet.
Azzal lefeküdtek.
Másnap az asszony ébredt korábban. Éppen megvirradt:
ahogy az ágyból kitekintett, ott pompázott a szeme előtt az egész vidék. Az ura
még lustálkodott, nyújtózkodott, heverészett a finom ágyban, de az asszony
oldalba lökte a könyökével.
- Kelj már fel, ember, kukkants csak ki az ablakon!
Miért ne lehetne ez az egész gyönyörű ország a miénk? Eredj gyorsan a csukához,
mondd meg neki, hogy királyné akarok lenni.
- Asszony, asszony - korholta a férje -, ugyan mi a
csudának lennél te királyné? Én bizony nem akarok király lenni!
- Hát ha te nem akarsz, nem akarsz; de én királynő
leszek, megértetted?! - pattogott az asszony. - Egy-kettő, siess a csukához,
mondd meg neki, mit kívánok!
Szegény halász egészen nekikeseredett, hogy a felesége
most meg már királynő akar lenni. "Nincs ez rendjén" - dohogta
magában, de szólni nem mert egy szót sem, mert hát tudta, hogy az asszonnyal
nem tanácsos ujjat húzni. Így aztán akár tetszett neki, akár nem, csak
kiballagott megint a tengerhez.
Kiért a partra, s ijedten látta, hogy a víz egészen feketés szürke, háborogva hányja a habját, és igen bűzlik. Azért mégiscsak
odaállt a szélére, és elkezdte a mondókáját:
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Haj - felelte a halász -, most meg királynő akar
lenni!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
A jámbor embernek majd leesett az álla, amikor a
kastélyuk helyén csipkés oromfalú, bástyás-tornyos várat talált. Silbak állt a
kapu előtt, az udvaron meg csak úgy nyüzsgött a sok katona, dobos meg
trombitás. Belépett a házba: csupa arany, csupa márvány volt odabent minden,
meg csupa pompás szőnyeg, csupa aranyos bojt. Trombita harsant, fölpattant a
nagyterem ajtaja: a testőrség díszbe vágta magát, a hopmester hajbókolt, a
halászné meg ott ült aranyos-gyémántos trónuson, fején aranykoronával, kezében
drágaköves színarany jogarral. Jobbra is, balra is hat-hat szépséges leányzó
állt mellette, szép sorjában úgy, hogy a következő mindig egy fejjel kisebb volt
annál, aki mögött állott. A halász odalépett elébe:
- Asszony, hát királynő lettél?
- Úgy bizony - felelte az asszony -, királynő vagyok.
Az ember csak állt és nézte, s amikor már jól
megnézte, így szólt:
- Szó, ami szó, ugyancsak takaros királynő vagy! Hanem
most aztán már igazán nem kívánunk többé semmit.
- Dehogynem! - tiltakozott a halászné, és egészen
elfogta a nyugtalanság. - Unalmas dolog ez, máris alig állhatom. Menj el a
csukához, mondd meg neki: királynő ugyan vagyok már, de most császárnő akarok lenni!
- Asszony, asszony - csóválta a fejét a halász -,
minek lennél te császárnő?
- Mondom neked, siess a csukához, császárnő akarok
lenni!
- Érts szót - mondta az ember -, már hogyan tehetne
téged császárrá a csuka? Császár csak egy van a birodalomban; császárrá még a
csuka sem tehet senkit; nem és nem!
- Micsoda?! - rikoltott az asszony. - Én vagyok a
királynő, te meg csak a férjem vagy, mégsem engedelmeskedel? Indulj, egy-kettő;
aki megtesz valakit királynak, megteheti császárnak is! Szedd a lábad; ne is
merészelj ellenkezni velem, mert megharagszom!
Mit tehetett szegény feje? Ha kelletlenül is, de csak
elindult; tudta, nem tanácsos magára haragítani az asszonyt, különösen most,
hogy királynő lett. De ahogy bandukolt, magában egyre csak azt hajtogatta: "Sehogyan
sincs ez rendjén, ez a császárság mégiscsak szemtelenség, ezért végül még a
csuka is megharagszik."
Így morfondírozott, míg ki nem ért a tengerpartra.
Színfekete volt a víz, sűrű, mint az olaj, háborgott erősen, hányta a tajtékot,
s olyan forgószél nyargalászott rajta, hogy csak úgy kavargott. A halász
megijedt; megállt a parton, aztán vonakodva, félősen rákezdte:
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj, kedves csuka, császárnő akar lenni a feleségem!
- No, csak menj haza szépen, máris az.
Az ember hazament; hát ott áll előtte egy
gyönyörűséges palota csiszolt márványkőből, alabástrom szobrokkal,
aranycirádákkal. A kapu előtt katonák meneteltek, pergett a dob, rárivallt a
trombita, harsogtak a kürtök. Odabent pedig úgy sürögtek-forogtak a bárók,
grófok, hercegek, mintha csak inasok volnának; hajbókolva tárták ki előtte a
színarany ajtót. A halász belépett: ott ült a felesége egyetlen aranytömbből
kifaragott trónusán, volt az vagy két méter; fején háromrőfnyi, briliánsokkal,
kárbunkulusokkal ékes korona; egyik kezében a jogar, a másikban az országalma,
mellette kétoldalt két sorban a válogatott testőrök, minden következő kisebb az
előtte állónál, a legelső kétméteres óriás, a legutolsó meg parányi törpe,
akkora, mint a kisujjam. S előtte fejedelmek és hercegek, seregestül. A halász
elámult:
- Asszony, hát császárnő lettél?
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász meg csak állt és nézte, aztán amikor már jól
megnézte, így szólt: - Szó, ami szó, asszony, ugyancsak takaros császárnő vagy!
A feleség azonban ráripakodott:
- Mit bámészkodol itt?! Császárnő vagyok, az igaz, de
most már pápa akarok lenni! Eredj a csukához, mondd meg neki!
- Asszony, asszony, mi minden nem akarsz te lenni? -
kérdezte megrökönyödve a férje. - Pápa nem lehetsz, pápa csak egyetlenegy van
az egész világon! Hogy is gondolsz ilyet?!
- Hallod-e, ember, ne vitatkozzál velem; kotródj
szaporán a csukához, mert nekem még a mai napon pápának kell lennem!
- Nem és nem - tiltakozott a halász -, én ezt meg nem
mondom neki, ez mégiscsak sok, pápának igazán nem tehet meg!
- Ne locsogj itt összevissza! - rivallt rá az asszony.
- Ha megtett császárnak, megtehet pápának is. Különben pedig jegyezd meg
magadnak: én vagyok a császárnő, te meg csak a férjem vagy, azt teszed, amit
mondok!
Mit volt mit tennie szegény halásznak? Egészen
elkeseredett, de azért elindult; hanem útközben úgy félt, hogy
össze-összekoccant a foga, s már-már úgy érezte, tüstént összerogy.
Egyszerre rettenetes szél kerekedett, fekete felhők
rohantak az égen, besötétedett, mintha már öreg este volna, nyögtek a lombok,
fölcsapott a víz, zúgott, mintha forrna, neki-nekirontott a partnak; tajtékzott
a sziklákon. messze vészjeleket adtak a hajók; mint a dióhéjat, ugráltatták,
táncoltatták őket a hegynagyságú hullámok. Csak a mennybolt közepén derengett
még egy tenyérnyi kékség, körös-körül azonban úgy vöröslött az ég, mint a
legvadabb viharban. A halász csüggedten megállt a parton, és reszketve
rákezdte:
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász -, pápa akar lenni!
- No, menj csak haza szépen, máris az.
Hazament a halász, nagy-nagy templomot talált a
kastély helyén s körülötte sok fényes palotát. Áttört a tömegen; hát odabent
ezer meg ezer gyertyaszál égett, s a nagy fényességben színarany ruhában ott
ült egy magasságos nagy trónuson az asszony, hármas aranykorona a fején,
körülötte a papság, kétoldalt meg szép sorjában gyertyák füzérben, a
legnagyobb, akár egy torony, a legkisebb, akár egy kicsi mécses. Császárok,
királyok hódoltat. előtte térdre borultak, úgy csókolták meg a cipője csücskét.
- Asszony - szólt az ember, mikor végre odaért elébe
-, hát pápa lettél.
- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.
A halász megállt előtte, és jól megnézte magának; de
az olyan volt, mintha a fényességes napba nézett volna. Mikor már eleget nézte,
azt mondta:
- Szó, ami szó, anyjuk, ugyancsak takaros pápa vagy!
De az asszony csak ült mereven, mint a faszent, meg se
rebbent, meg se moccant.
- Most aztán nyughass már - mondta az ember -, pápa
vagy, ennél több úgysem lehetsz már!
- Ezen majd még gondolkodom - felelte az asszony.
Azzal aludni mentek. De a halászné, ha már pápa volt
is, csak nem nyughatott, csak nem is alhatott. Míg az ura békében szendergett
az aznapi sok lótás-futás után, ő a szemét sem hunyta le, hanem csak dobálta
magát egyik oldaláról másik oldalára egyre azon rágódott; mi lehetne még. De
hiába, semmit nem tudott kitalálni. Közben megvirradt; világosodni kezdett az
ég, sötétkékből halványkék lett a színe, az alja meg aranyossárga; aztán
egyszerre megjelent a láthatár alján a kelő nap lángvörös korongjának a
csücske. Lassan, méltóságteljesen emelkedett mind följebb és följebb a sugárzó
égitest egyszerre csak teljes pompájában fölragyogott, elvált a földtől, és
elindult diadalmas égi útjára.
A halászné fölült az ágyában, s úgy nézte a napkeltét,
mint akit megbabonáztak.
- Hej - sóhajtotta -, most már nincs más vágyam, csak
az, hogy én engedjem fel az égre a napot meg a holdat!
Jól oldalba bökte az urát a könyökével.
- Ember, ébredj, öltözz gyorsan, szaladj a csukához!
Én akarok lenni az Úristen!
A halász még egészen bódult volt az álomtól, mégis úgy
megijedt, hogy azon nyomban kiesett az ágyból. Azt hitte, rosszul hallott; a
szemét dörgölve kérdezte:
- Mit beszélsz, anyjuk?
- Azt hogy én akarok lenni az Úristen, én akarom
fölengedni a napot meg a holdat az égre!
Közben olyan komiszul mérte végig az urát, hogy annak
a torkán akadt a tiltakozás.
- Ne mamlaszkodjál! - sürgette a halászné. - Ugorjál
mert baj lesz!
Szegény ember térdre esett előtte, összetette a kezét
úgy könyörgött neki.
- Jaj, anyjuk, ezt mát igazán nem teheti meg a csuka!
Kérlek, szállj magadba, érd be a pápaságoddal!
Az asszony kiugrott az ágyból, elkezdett föl-le
szaladgálni a teremben, haját tépte, tombolt, esztelen dühében vadul visítozta:
- Nem bírom ki! Nem bírom ki! Takarodj!
Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a
tengerhez, mint akit hét ördög kerget.
Odakint olyan vihar dühöngött, hogy a jámbort majd
leverte a lábáról. Házakat döntött össze, fákat csavart ki, meglódított egy-egy
mázsás sziklát, s irtózatos robajjal belegörgette a tengerbe. Az ég
szurokfekete volt; villámlott, mennydörgött szüntelenül. A tenger meg úgy
harsogott óriási tajtékos hullámaival, hogy szegény halász majdnem megsüketült.
Megállni nem tudott, mert az orkán elsodorta volna; lehasalt hát a víz szélén,
és vacogó foggal elrebegte a mondókáját:
Tiki-toka-terelő,
csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. |
- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.
- Jaj - nyögte a halász - ő akar lenni az Úristen!
- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az
asszony a halászkunyhóban.
Azóta is ott ülnek.