Én ugyan még
sose láttam királyt új ruhában, de el tudom képzelni, milyen kényesen sétálgat
olyankor, úgy napszállat felé a háza előtt. Körülbelül úgy, mint Piros Palkó a
körösi nagyutcában, ahogy a cudar téli időben igyekszik kifelé a vasúthoz.
Fején
vidrabőr sapka, selyembélésű, lábán bélelt csizma, csupa muzsika-csikorgású, rajta
prémes bunda, de olyan ám, hogy a prémjét tavaly ilyenkor még farkas hordta
bundának. No, de ez még nem nagy sor. Meleg sapkája, bélelt csizmája, prémes
bundája akárki fiának lehet. De kinek van olyan levele, amilyent Piros Palkó
szorongat a prémes bunda zsebében?
„Gyere ki,
Palkó pajtás, szombaton estére az irtási majorba. Csengős szánkóval várunk az
állomásnál mind a hárman: Marci, Muki, Misike. Lesz olyan dáridó, hogy még a
Bodri is mákos rétest eszik. Csapunk olyan varjúvadászatot a nyárfásban, hogy
belesüketül hét falu.”
Ha nekem
ilyen levelet küldene valaki, ott is szaladnék, ahol nem kergetnének, csakhogy
minél előbb odaérjek. Bizony Piros Palkó szaporázta ám a lépést, nem is állt
volna meg egy vak lóért. Esze-lelke ott járt már az irtási majorban, szinte
lőtte is már a varjút, mikor egyszerre csak hangot hall a feje fölött:
- Miau,
miau, miau!
Föltekint
Piros Palkó, hát egy istenadta szegény kis cica gubbaszkodik a feje fölött a
háztető szélén, az esőfogó csatornában. Ő tudta, a jámbor, hogy került oda,
hanem azt már ő sem tudta, merre van a gyere le. Leugrani nem mert, fölfelé
menni nem tudott a süppedős hóban. Didergett az árva, borzas szőrinek minden
szála reszketett, ahogy keservesen miákolt. Nyilván az édesanyját hívta. Az is
lehet, hogy Palkóhoz folyamodott a maga nyelvén:
- Az Isten
is megáld, kedves pajtikám, ha megszabadítasz!
Föl is
villant a Palkó gyereknek a szeme, ahogy a cirmost megpillantotta. Ezért már
érdemes megállni, ha még olyan siethetnékje van is. Leguggolt az útfélre,
belemarkolt a hóba, és sebtiben olyan kemény hógolyót gyúrt össze, hogy akár
Bécset meg lehetett volna vele ostromolni.
- Sicc te! -
süvöltött a szegény cicusra, s úgy fültövön találta bombázni a megriadt kis
jószágot, hogy annak egyszerre elment a kedve a miákolástól. Lekapta a fejét a
csatorna mögé, tán föl se emeli, míg az eső ki nem önti onnan.
- Ezt látták
volna az irtási varjúvadászok! - kevélykedett Palkó, hanem egyben nekiiramodott
az útnak is, mert a vasparipa már nagyon nyerítgetett odabent az állomás udvarán.
El is indult mindjárt, ahogy Palkó beugrott a vonatba, bizonyosan csak őrá
várakozott.
Mert mit is
mondanának az irtási varjak, ha Palkó nélkül esnék meg holnap a nagy vadászat!
Egymaga volt
Palkó a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredett a bőrdíványon.
Azazhogy volt még ott egy igen hatalmas úr is: a hideg. Mikor Palkó ki akart
bújni a prémes bundából, a hideg nem engedte levetkőzni.
Inkább még a
gallérját is fölgyűrette vele, csak a közül nézett volna ki Palkó a havas
világba, ha az ablak be nem lett volna fagyva. De bizony szőtt arra a tél olyan
gyönyörű virágos függönyt, hogy a körösi takácsok álmukban se csinálnak olyant.
Hanem
itt-ott le volt kapargatva a jég az ablakból. Valami unatkozó utas mulathatta
magát vele, hogy körme hegyével olyan macskaformát rajzolt a befagyott ablakra.
Még bajusza is volt neki, öt szál az egyik felől, három szál az ábrázata másik
oldalán. A farka akkorát kunkorodott, mint egy sós kifli. Az egyik szeme már
befagyott, hanem a másik még éppen elegendő nagy volt arra, hogy ki lehessen
rajta látni a fehér mezőkre, a nyargaló sürgönykarókra, a világos ablakú
őrházakra.
Egy darabig
ezzel töltötte az időt Palkó, hanem aztán elunta a mulatságot, hátradűlt a
sarokban.
- Miau,
miau, miau! - hallatszik egyszerre a nagy csendességben. Palkó összerezzent, s
körültekintett a kocsiban. Nyoma se volt ott macskának sehol se. Éppen csak a
jégmacska hunyorgatott a fél szemével az ablakon.
- Miau, miau
- hallatszott megint -, én beszélek, a jégmacska.
- Hát élsz
te? - kérdezte Palkó csodálkozva.
- Majd
mindjárt meglátod, mennyire élek! - nevetett a macska, s abban a percben
akkorára felágaskodott, mint az oroszlán. Csillogott-villogott minden szőre
szála, csattogott-pattogott a farka, akár a karikás ostor.
- Ejnye,
cicuskám - hízelgett neki Palkó -, ha tudtam volna, hogy összekerülök veled,
hoztam volna neked a zsebemben egy kis déli maradékot. Nagyon szeretem ám én az
ilyen takaros kis jószágot, amilyen te vagy!
- Láttam az
elébb, mennyire szereted! Úgy szereted, hogy hógolyóval traktálod! - prüszkölt
a jégmacska, s a csészényi szeme akkorát villámlott, hogy Palkó az ajtónak
szaladt ijedtében. De sehogy se találta a kilincset, pedig a jégmacska már a
körmét mutogatta. Hirtelen lebukott a pad alá, de a macska ott is rátalált, s csúfolódva
vicsorgatta rá a fogát.
- Sose
bántom többet a macskákat! - nyöszörgött Palkó.
- Azt jól
teszed, fiacskám - nevetett valaki a háta mögött -, hanem azért mégiscsak
ébredj fel, mert mindjárt ott leszünk az irtási majornál. Csengős szánkóval
várnak a pajtásaid, idehallik a csengése.
Palkó
fölnyitotta a szemét; a kalauz állt mögötte, keltegette nehéz álmából. Az
ablakra nézett: csupa harmat volt az. Leolvadt róla a jégmacska régen, nyoma se
volt már neki.
Mire
kidörzsölte a szeméből az álmot, megállt a gőzös. Ahogy leugrott róla, a kalauz
nevetve kiáltott utána:
- Sok
szerencsét a varjúvadászathoz!
Én bizony
meg nem tudom mondani, hogy esett Piros Palkónak másnap a varjúvadászat. Hanem
hogy világéletében sohase bántja többet a macskákat, arra akármelyiketekkel
fogadok egy lyukas krajcárban!