Volt egyszer
egy messzi földön híres király, s ennek volt egy igen-igen szép leánya, szebb
és büszkébb a virágnál. És elkövetkezett a leány férjhez menésének ideje. Így
hát érkeztek is hozzá a kérők, a legények, a világ minden sarkából egyre-másra.
De amint
kinyitotta száját a szerelemtől égő legény a király előtt, csak azon vette
észre magát, hogy őfelsége így szól hozzá:
- No, fiam
látod-e azt az almafát az udvaromon?
- Látom -
felelte a legény, de amikor odapillantott, megrémült attól, amit látott: az
udvaron egy hordó vastagságú és égig érő almafa.
- No, ha
látod, hát ide hallgass: annak a tetejében, valahol van a teteje, van három
aranyalma. Aki a leányomat kéri, hozza le nekem azokat az almákat onnan, s
hozzáadom.
Hát mit
gondoltok? Amikor a legény már éppen indult volna, hogy felmásszék, a király
egyszerre rámordult:
- Könnyen
felmásznál, te legény, ugyebár? De hát hogy derekas dolgot végezz, ezzel a
pohárral a kezedben másszál fel. Látod? Tele van borral. Nehogy az ördög arra
vigyen, hogy egy cseppet is kiloccsants belőle, amíg mászol felfelé, mert akkor
véged van. Isten irgalmazzon a fejednek. Megértetted?
-
Megértettem, felséges királyom.
És a király
fia, vagy a császár fia kezébe vette a poharat, és mászni kezdett felfelé.
Amint két-három ölnyire felmászott, máris az történt, hogy a pohár féloldalra
billent, a bor pedig: csepp, csepp, csepp!
- Lefelé, te
mamlasz, szállj le! - mordult rá őfelsége, és egy szempillantás alatt már
repült is a feje.
Ma is úgy,
holnap is úgy... száz meg száz ügyes legény pusztult el, halljátok-e, egy szál
leány miatt. De még jobban elkeseredett az ember, amikor az almafát körülvevő
udvar karókból álló kerítését látta, és minden karón egy-egy vitéznek a fejét.
Már-már ottveszett minden királynak meg császárnak a fia, akit halálba űzött a
házasuló kívánsága.
A szegény
leány pedig szinte-szinte örökre pártában maradt a király udvarában. Folyton az
ablaknál ült, és énekelt, és arra gondolt, hogy…
Mire is
gondolhatott... vágjatok ketté, akasszatok fel, nem vág az én eszem, hogy azt
megmondhatnám, sem ott nem jártam, hogy megkérdezzem.
Messzi
földre elment a híre a királyi udvarra borult szomorúságnak, még a legeldugottabb
völgyekben és a legfélreesőbb erdei tisztásokon is csak erről folyt a beszéd
gyermekek és öregek, legények és leányok, gazdagok és szegények, királyok és
pásztorok között egyaránt. Nem tudjátok, mit tart a közmondás? Ha akármilyen
semmiség történik egy faluban, kukoricakapáláskor mindenki arról beszél, hát
még ha a királyi udvarban történik valami?
És a sok
beszédből mi derül ki? Eljutott a hír egy juhász karámjához is. Volt ott két,
legénysorban levő testvér. Addig tanakodtak, míg egyszer csak azt mondja a
kisebbik testvér a nagyobbiknak:
- Na,
testvér, én is szerencsét próbálok a királyleánynál.
- Mit
beszélsz? Bolond vagy? Hiszen mentek oda már náladnál ügyesebbek, és csak azt
érték el, hogy lecsapták a fejüket, ugyan mire vihetnéd te is?
- Ami lesz,
az lesz! Én megyek. Vigyázz a juhocskáimra, testvér, mert ha élek, meghálálom;
ha pedig nem, akkor maradjanak neked.
Így szólt,
és útra készült. Eleget próbálta a bátyja visszatartani, ijesztgette, jóval,
rosszal megpróbálkozott. De hát nem olyan fából faragták!
Nem sokat
teketóriázott, hanem szaladt - a szüleihez.
Elbúcsúzott
tőlük, aztán mintha puskából lőtték volna ki, egyenesen a királyi udvarba.
- Felséges
királyom, hadd másszam fel én is az almafára.
- Másszál
fel hát, teringettét, de látod ott azokat a karókat?
- Látom.
Amikor éppen
fel akar mászni, hát csodát lássatok! A királyleány félrehívta, egy hajtűt
nyomott a kezébe, és ezt súgta:
- Hej, te
vitéz, te vitéz, jól vigyázz, amint mászol felfelé, és hozd le nekem az
aranyalmákat. Hogy a bor ki ne ömöljék, tedd belé ezt a hajtűt a pohárba,
megalszik tőle, és nem lesz semmi bajod vele.
Miért
tehette ezt a királyleány, azon magam is csodálkozom, mert más, sokkal szebb és
sokkal híresebb legényeknek sem adta oda a hajtűjét. Úgy látszik, hirtelen
beleszeretett a juhászlegénybe.
Mászni
kezdett a legény felfelé. Mászott, mászott, egyre csak mászott. A lent levők
csak azt látták, hogy úgy iramodik felfelé, mint valami mókus. Hej, hej! Be
messze volt még az ég! Arcába vágott a szél, és nagy könnycseppek hullottak
szeméből a földre: csepp, csepp, csepp!
- Húzzátok
le, és csapjátok le a fejét! - kiáltotta a király. - Nem látjátok, hogy csepeg
a bor?
-
Könnycseppek azok, édesapám, nem bor! - sietett megmondani a leány. - Kóstolja
csak meg, és meglátja!
A király megkóstolta,
látta és elhitte; a juhászlegény pedig egyre csak fennebb, az almafa teteje
felé.
És ahány
könnycsepp esett a földre, annyiszor ingerült fel a király, és annyiszor
csendesedett le, mihelyt megkóstolta.
Mászott
felfelé a mi juhászlegényünk, addig mászott, míg elvesztek szeme elől a lent
levők. Végre elérkezett az almafa ágaihoz, és mászni kezdett az egyiken.
Fent, messze
fent, egy kalibához ért. Abban a kalibában egy vénséges vénasszony lakott,
akinek kétszáz tél nyomta a vállát. Szent Péntek asszony volt.
- Szent
Péntek asszonyanyám - kiáltotta, amint a kaliba elé ért -, az Isten megfizeti,
mondja meg nekem, merre tartsak, hogy a fa tetejébe érjek?
- Várjál
csak, fiam, amíg hazajövök a templomból, és akkor megmondom.
A
juhászlegény megvárta, a szent asszony pedig így szólt hozzá, amikor hazajött:
- Menj el,
fiam, az én nénémhez, Szent Szombat asszonyhoz, mert ő egy nappal nagyobb nálamnál,
és megmondja neked.
A
juhászlegény továbbment felfelé. Szent Szombat asszony is éppen a templomba
ment.
- Megmondom,
fiam, amikor visszajövök. Addig fogjad ezeket a kulcsokat. Minden szobába
bemehetsz velük, csak a legbelsőbe nem.
- Jól van,
asszonyanyám.
Amint
egyedül maradt a legény, nem volt semmi dolga. Kinyitotta az említett szoba
ajtaját, hát mit látott ott, apám? Imádkozzatok, hogy álmotokban meg ne
jelenjék. Egy három lánccal lekötözött sárkányt.
- Légy olyan
jó, te ifjú, adj egy pohár vizet, mert egyszer majd én is megkegyelmezek neked.
Inni adott
neki, s hát, csodát lássatok! Egyszerre lepattant az egyik lánc a sárkányról.
- Adj még
egyet, mert még egyszer megkegyelmezek majd neked.
Adott neki,
és a szörnyetegen csak egyetlen lánc maradt.
- Adjál még,
te ifjú, mert háromszor fogok megkegyelmezni neked.
Amint
odaadja azt a poharat is, lepattan a sárkányról az utolsó lánc, és ilyent
lássatok: odarohan a sárkány a Szent Szombat asszony leányához - mert
elfelejtettem mondani, hogy a szent asszonynak volt egy leánya, a hóna alá
kapja, és veszi az irányt - a pusztába, ahol a barlangja volt...
Na most
aztán! lesz hadd el hadd a szerencsétlen juhászlegénynek! Hej, ha ott
lehettetek volna, és láttátok volna a szent asszonyt, amikor hazament a
templomból! Olyan méregre lobbant, hogy megragadta a legényt, és egyszerre
zsupsz - le a földre vele.
De milyen
messze volt a föld! Amíg leért volna, a szent asszony mégiscsak szent asszony;
megszánta, és egy hópelyhet küldött utána, hogy olyan szép lassan szálljon le a
földre, mint a hópehely.
És halljátok
csak. Nem feledkezett meg róla az Isten. Éppen annak a sárkánynak az udvarába
esett, amelyik a szent asszony leányát elrabolta volt.
A szörnyeteg
mihelyt megpillantotta, el akarta pusztítani.
- Azt
ígérted, te sárkány, hogy egyszer megbocsátasz nekem. Így állasz szavadnak?
- Igazad
van. Megbocsátok neked. De itt ne maradj.
A
juhászlegény azt mondta, hogy el is megy, de nem úgy tett. Amikor másnap a
sárkány vadászni ment, fogta a legény a lányt... és illa berek, nádak, erek.
Ekkor
egyszerre nyeríteni kezdett a szörnyeteg lova.
- Hó, hó,
paripám, te vad oroszlán! Nincs mit egyél; nincs mit igyál?
- De van mit
egyem, s van mit igyam, hanem odalett a feleséged, mert elrabolta a
juhászlegény.
- Van-e időm
enni s inni?
- Hohó!
Bőven van, édes gazdám!
Evett, ivott
a sárkány, megnyergelte lovát, és a menekülők után eredt. El is fogta a
legényt. Amikor megragadta a haját, hogy a földhöz teremtse, kérlelni kezdte a
legény:
- Azt
ígérted, te sárkány, hogy másodszor is megbocsátasz nekem. Állj hát szavadnak.
- Igazad
van! Megbocsátok, de többé a kezembe ne kerülj aztán!
Másodszor is
ismét megszökteti a juhászlegény a leányt, és ismét megbocsát neki a sárkány.
- Hej,
mitévők legyünk, te vitéz - tanakodott vele egy nap a Szent Szombat asszony
leánykája. - Úgy látszik, sohasem szabadulunk már innen.
- Ismét
megszökünk, ami lesz, az lesz!
- Nem úgy,
nem, hanem ide hallgass, mit hallottam én: a tenger posványában él egy
irtóztató csúf boszorkány, gonosz, mint a tűz lángja. Annak van egy kancája, és
aki azt három esztendeig őrzi, egy csikót kap érte, az a csikó pedig csupa tűz
és láng, még a sárkánykölyöknél is tüzesebb. Menj el oda, te vitéz, őrizd azt a
kancát. Nem kell, hogy sokáig ott üljél, mert a vén boszorkánynál csak egyetlen
éjszaka egy esztendő.
El is ment,
és megtalálta a vén boszorkányt.
- Jó napot,
öreganyám!
- Neked is,
te vitéz! De hát mi szél fújt errefelé?
- Azért
jöttem, hogy szolgának szegődjem kendhez. Megfogad?
-
Megfogadlak, hogyne fogadnálak meg - mondta a világcsúf boszorkány. - De hát
nem kár a te fejedért, hogy karóba kerüljön? Nézd csak, mi van itt.
Amint
odanézett a juhászlegény, megborzongott. Akárcsak a király almáskertjének a
kerítésén.
A kanca
istállója karókkal volt körülkerítve, és minden karón egy emberfő.
Egy ember
még ott támolygott fej nélkül, és folyton azt kiáltotta: fej... fej... fej!
- Ahogy
Isten akarja, úgy lesz, öreganyám. Beszegődöm.
A boszorkány
megfogadta szolgának, és enni adott neki. De amíg ő ebédelt, kiment a vén
boszorkány az istállóba, és ütni kezdte a kanca hátát:
- Arra ne
vigyen az ördög, csúf gebéje, hogy a juhászlegénnyel jöjj haza, mert lehúzom a
bőrödet.
- Nem jövök,
nem! Belebújok a legsűrűbb tövisbokorba, hogy senki se tudjon kihúzni onnan.
És elindul a
juhászlegény a kancát legeltetni a dombon. Útközben lám csak, egy farkas. „Bár
sohasem tettem semmi rosszat - gondolja magában -, megölöm ezt a farkast. Talán
a juhokat mentem meg ezáltal.”
- Ne ölj
meg, te vitéz - kiáltotta neki az ordas -, mert sok jót teszek veled.
Megkegyelmezett
neki.
Odább egy
sas. Letörött szárnnyal. Meg akarja ölni.
- Ne ölj
meg; inkább kösd be a szárnyamat, mert én is sok jót teszek veled.
A
juhászlegény bekötözi a sas szárnyát.
A legelőhöz
közel, lám, egy istenes nagy hal... vergődik a szárazon. „Ezt aztán megölöm,
mert nagyon éhes vagyok.”
- Ne ölj
meg, te vitéz. Inkább fogj egy karót, és taszíts vissza a vízbe, mert nem bánod
meg.
Visszadobta
a vízbe.
A kanca
legelni kezd, a legény pedig keményen ül a hátán, hogy el ne aludjék. De hogy s
hogy nem, egy kissé elszenderül, és másnap arra ébred, hogy egy tövisbokron
lovagol, a kanca pedig sehol.
- Hej! Ez
kellett még nekem!
Siránkozik,
jajgat veszettül.
Amint a
fáknak és a köveknek panaszkodik, arra gondol: „Én is jót tettem egy
farkassal.” És hipp-hopp, előtte terem a ragadozó állat:
- Mi bajod
van, te vitéz?
-
Elvesztettem a kancát, és elpusztítja a vén boszorkány a fejemet.
- Ülj csak
veszteg, mert egy tövisbokor bozótjában van. Tüstént összehívok minden farkast,
üvölteni kezdünk, és kiugratjuk onnan.
El is hozta.
A kanca azon az éjjel három csikót ellett, és a juhászlegény, hogy hozzá menjenek,
a farkas tanítása szerint így hívogatta őket: - Mocsi, mocsi, mocsi! Te
boszorkány három csikós kancája!
Felült a
kancára, és hazavitte az istállóba. Az öregasszony enni adott neki, és
lefektette. Aztán az istállóba ment, és félholtra verte a kancát:
- Ma éjjel
jobban rejtezz el, különben agyonütlek, te vén gebe!
Másnap ismét
kimegy a dombra. Amint azon töpreng, hogy mit tegyen, s hogy tegyen, hogy el ne
veszítse a lovat, hát ismét megcsapja egy álomszellő, és... reggel ébred fel: a
kanca sehol, a juhász meg egy faágon lovagol.
Na most
aztán! Ki mondhatná el azt a keserűséget, ami a lelkét emésztette? Szegény feje
ott fog állani a karó hegyén, a királyleány pedig hiába adta neki a hajtűt.
Várhatja szegényke, míg a világ s még egy nap.
Látjátok-e,
éppen most sarkallta őt is a szerelem a kedvese után, akiért elhagyta a juhait,
elhagyta a testvéreit, elhagyta apját, és elhagyta az édesanyját... igaz, hogy
csak juhászlegény volt, de hát nem volt-e neki is szíve? Aztán meg, mit tehet
az ember, ha szerelmes? Tudjátok, hogy mondja a nóta?
Hogyha szeret a kedvesed,
Tűzben ég akkor a szíved;
Ha elhagyott a kedvesed,
Fáj a szíved, majd megreped;
Ha kedvesed után vágyol,
Hull a könnyed, mint a zápor...
Tűzben ég akkor a szíved;
Ha elhagyott a kedvesed,
Fáj a szíved, majd megreped;
Ha kedvesed után vágyol,
Hull a könnyed, mint a zápor...
No, ugye,
kedves fiaim, mindjárt erőt vesz rajtatok is a sírás? Haha!
Ördög vigye
a fiatalságot. Nahát, inkább törüljétek meg a szemeteket, és hallgassatok ide,
az öregapóra...
Amint ott
állt, és sírdogált a juhászlegény, a sasra gondolt, és egyszeriben krákogást
hall a feje fölött:
- Mi bajod
van, te vitéz?
-
Elvesztettem a kancát.
- Ne félj
semmit. Látod-e ott azokat a felhőket meg azt a ködöt?
- Látom.
- No, ha
látod, ott van a vén boszorkány kancája. Most szövetkezem a sasokkal, jól
megcsipkedjük, aztán visszaadjuk neked.
És amikor
elkezdték a sasok a szárnyakat suhogtatni meg krákogásukkal a felhőket
szaggatni, a juhászlegény is elkezdte:
- Mocsi,
mocsi, mocsi! Te boszorkány hat csikós kancája!
Hazaviszi,
beköti az istállóba, eszik és lefekszik.
Az ördöngös
dühös vénasszony pedig jól megforgatja az ördög motolláját, aztán kirohan az
istállóba, alaposan megrakja a kancát, hogy szinte eltöri a keresztcsontját, és
veszettül ezt kiáltja:
- Ha ma
éjjel is vele jössz haza, téged öllek meg helyette.
Mikor a
harmadik éjjel is kimegy a dombra, a hitvány vén gebe ismét elbújik, a
juhászlegény pedig arra ébred reggel, hogy sehol sincs, ő meg egy hangyaboly
tetején kuporog törökösen.
Rágondol a
halra, és íme - előtte terem, és azt mondja neki:
- Hej, te
vitéz, te vitéz, a vén boszorkány kancája egy nádszálba bújt bele a tenger
fenekén. Ne félj semmit, mert idehozom neked.
Amikor aztán
a tenger hullámai emelkedni meg háborogni kezdtek, a juhászlegény is elkezdte:
- Mocsi, mocsi, mocsi! Te boszorkány kilenc csikós kancája! - Mert ennyi
csikója volt most.
Megérkezik a
ló, felül a hátára, hát útközben egyszer csak azt hallja a juhászlegény, hogy a
kanca megszólal:
- Te vitéz,
te vitéz! Te elpusztítottál volna engemet, de én mégis javadat akarom. Hallgasd
meg a tanácsomat, mert hasznodra válik.
- Miféle
tanácsodat?
- Ide
hallgass: a boszorkány kiveszi nyolc csikónak a szívét és az egészet beleteszi
a kilencedikbe, ezt aztán kicsapja a szemétdombra. Az a nyolc, amelyiknek
nincs szíve, szép, pajkos lesz, a kilencedik pedig, amelyikben benne van a
többi szíve is, kicsi és vézna marad. Te ne válassz magadnak mást, csak azt a
szemétdombon levőt, mert sok hasznodra válik.
A
juhászlegény megköszöni a kanca jó tanácsát, és elmennek haza.
Amint a
boszorkány megpillantja, azt sem tudja, mit csináljon: ordít, átkozódik, tépi a
haját, veri a fejét a falba, aztán lecsendesedik egy kicsit, és kimegy az
istállóba, levágja a kanca fejét, kiveszi a nyolc csikó szívét, és
megcsutakolja őket, éppen úgy, ahogy a kanca elmondta a legénynek. Aztán bemegy
a kunyhóba:
- Gyere, te
fiú, hadd adjam ki a béredet, mert igaz szolgám voltál. - És beviszi az
istállóba, megmutatja neki a nyolc csikót. - Válaszd ki, amelyiket akarod.
- Jól van,
de - mondta a juhászlegény -, én tudom, hogy a kanca kilencet csikózott. Hol
van még egy?
- Ott, a
szemétdombon, kedves fiam, mert semmi hasznát nem lehet venni.
- Hadd
lássam csak én is.
- Miért
látnád? Inkább válassz egy jót, hogy hasznát vehesd.
- Úgy? -
mondja a legény dacosan. - Tudja meg, hogy üres kézzel megyek el innen, és
mindenkinek elmondom, hogy kend milyen jómadár. - És elindul a juhászlegény.
A boszorkány
utánaered.
- Ejnye,
fiam, vidd el hát! De aztán meg ne bánd!
Így beszélt
az asszony, de szinte kihasadt a méregtől.
Volt öröme a
legénynek! Felmegy a szemétdombra, lehúzza a lovacskát, megtakarítja, megsimogatja,
és derékszíját a nyakára kötve, maga után húzza. És íme, mi történik? Egyszer
csak azon veszi észre magát, hogy a csikó egyenesen a szemébe néz, és így szól
hozzá:
- Mit
vonszolsz így engem, édes gazdám, mint valami tövisbokrot, nyakamon megkötve?
Hát kutya vagyok én? Tiszta szégyen ez így. Nyergelj meg, és aztán jól megülj!
- De hiszen
kicsi vagy.
- Kicsi,
kicsi, de majd meglátod, mit tudok.
Megnyergelte,
és úgy repült vele, mint a szél meg a gondolat, egészen a sárkány udvaráig. Az
most is éppen vadászni volt. A juhászlegény fogta a Szent Szombat asszony
leányát, maga mellé ültette a nyeregbe, és elrepült vele messzire. Akkor -
egyszerre csak erősen nyerít a sárkány lova…
- Hó, hó,
paripám, vad oroszlán! Nincs mit egyél, nincs mit igyál?
- De van mit
egyem, s van mit igyam, hanem megszökött a gazdasszony a juhászlegénnyel.
- Van-e időm
enni s inni?
- Még
nyergelni sincs.
Amint ezt
meghallotta, gyorsan felszökött a sárkány a lóra, és hanyatt-homlok elvágtatott
a juhászlegény után. De a legény úgy ment, mint a szélvész. Amikor már jó
sokáig vágtatott, hogy utolérje, hát egyszer csak égetni kezdi a legény hátát a
szörnyeteg lovának a tüze. Mihelyt ezt észrevette, ütni kezdte a lovát, hogy
még jobban szaladjon.
- Ne üss
engem, édes gazdám - kiáltotta a lova -, mert beszélek a bátyámmal, hogy
mentsen meg minket.
És egyszer
csak odakiált a kicsi ló a sárkány lovának:
- Bátyám,
édes bátyám, rázkódjál meg, ahogy a felhők megrázkódnak.
És mihelyt a
sárkány lova meghallotta az öccse nyerítését, egyszeriben úgy földhöz vágta a
sárkányt, hogy mind széjjelment.
Aztán
leszállt a lováról a juhászlegény, és a sárkány lovát is magához vette. Az
egyik lóra felültette a szent asszony leányát, a másikra maga ült fel.
Hát aztán eddig megvolt, ahogy volt; de hogy álljon most a király szeme elé, és hogy legyen meg a királyleány nélkül?
Úgy látszik,
a sárkány lova rájött, hogy min töri a fejét, mert egyszerre csak egyet
nyerített, és így szólt hozzá:
- Ne félj
semmit, édes gazdám, mert én elviszlek a Szent Szombat asszony házához. Egyszer
már odavezérelt volt engem a balszerencse. Csak jól fogóddzál meg, nehogy
elszédülj.
Hát,
öregapám, még jóformán ki sem szólt a száján, máris mind a két ló felrepült a
magas égbe, a szent asszony házához.
- Nézze,
öreganyám - mondotta a juhászlegény -, visszahoztam a leányát. Gondolom, hogy
most megbocsátja, amit tettem, és megmutatja az utat az almafa teteje felé.
- Erre
indulj, kedves fiam - mondotta Szent Szombat asszony, és sírt örömében, hogy
visszajött a leánya. - Folytonosan csak felfelé másszál, és eredj csak, eredj,
mert rábukkansz a Szent Demeter házára. Ő egy nappal nagyobb nálamnál.
Bizonyosan tudja, és megmondja neked. De kedves fiam, amikor majd lemész a
földre, gyere el, hadd adjam hozzád a lányomat, mert már nem sokáig tarthatja
el az almafa.
Mászik a
juhászlegény felfelé, egyre magasabbra.
- Szent
Demeter - mondja, amint megpillant egy őszülő szakállú öregembert -, légy olyan
jó, mutasd meg nekem, merre van a hegye ennek az almafának, amelyen mind mászom
fölfelé, egyre csak mászom, annyi tenger idő óta.
- Erre
indulj, fiam - mondta a szent szelíd hangon -, és mássz csak felfele három
kerek napig, mert az almafa hegye ott van a Szent Arkangyal házában. Eredj, és
mindenképpen azon légy, hogy senki meg ne lássa, amikor eléred az almákat, mert
különben nem tudod, ki az a Szent Arkangyal. Hej... hej... innen látogat le a
földre, hogy elvegye annyi sok embernek az életét. Lám csak, most is
hetedhétországon túl jár, hogy egy hatalmas király életét vegye el, aki éppen
lakomázik most, és még csak nem is álmodja, hogy mi vár reá! Ezért hát menj, és
jól vigyázz magadra.
Ment,
mendegélt, és amikor már éppen úgy vélte, hogy a fa tetejébe ért, bejutott egy
házba - palotába, apám, nem egyébbe, kristálypalotába. Nem hiszitek? Járjatok
utána.
- Bizonyosan
ez a Szent Arkangyal háza - mondta a juhászlegény, amint azt látta, hogy az
almafa hegyébe ért. - Ej-haj! Nicsak, ott vannak az almák is. - És amint ezt
kimondotta, le is szakítja őket, és a kebelébe dugja. Aztán uzsgyé, lefelé a
juhászlegény.
Több sem
kellett, mert egyszeriben megrázkódott az almafa, de meg az egész föld is vele
együtt - és egy rémítő csattanás a Szent Arkangyal fülébe is eljutott, aki
éppen útra készülődött hazafelé. Amint megsejtette, hogy milyen kár érte, a
szélnél is sebesebben repült a szent az almafa tetejére, és onnan a
juhászlegény után.
A legény már
közel volt a Szent Demeter kunyhójához. Amint meglátta a Szent Arkangyalt,
reszketni kezdett, de az almákat nem vette ki a kebeléből.
- Bocsáss
meg, szent atyám, és ne vedd el az almákat, mert - Uramisten, milyen nagyon vár
engem a király, de még inkább az ő szép leánya!
- Jól van,
fiam, vedd úgy, hogy neked ajándékoztam, és járj szerencsével, mivelhogy szépen
kértél.
Látjátok-e,
szent volt a szent, mégpedig olyan, aki sohasem szokott megbocsátani, de a
juhászlegény láttán még az ő szíve is meglágyult.
A
juhászlegény elmegy lefelé, a szent pedig a fa tetején levő házába, hogy egy
kicsit szundítson a féloldalán, aztán másfelé induljon, és másoknak az életét
vegye el.
A juhászlegény benéz Szent Demeterhez, hogy elbúcsúzzék tőle, és könnyes szemmel mond neki köszönetet; benéz Szent Szombat asszonyhoz, ahol magához veszi a leányt és a két lovat; benéz Szent Péntek asszonyhoz is, aztán egyre lejjebb, egyre lejjebb, egyre közelebb a király palotájához. Itt, amíg a lent levők meg nem látták, útnak engedi a szent asszony leányát - lovastul, mindenestül, hogy szálljon le egy berekbe a palotán túl, és ott várja meg. A vitéz pedig lóháton, ő tudja, hogy s hogy nem, leereszkedik a fa törzsén.
- Itt van,
felséges királyom, a pohár, nem ömlött ki belőle; itt vannak az aranyalmák is.
- Ez már
csoda dolog! - mondja a király és szeretettel nézi az almákat, de a
juhászlegényt is, akit már nem juhászlegénynek tekintett, hanem valami
látomásnak.
Ámuldozik a
király, ámuldozik a leánya, ámuldozik a királyné, ámuldozik az egész udvar is,
amint azt látják, hogy végbevitte, amire vállalkozott, főleg azért, mert már
azt gondolták, hogy elpusztult annyi tenger idő alatt. De kinek volt most
legnagyobb az öröme? Ugye, hogy nem találjátok ki?
- Most pedig
adja nekem a leányát, felséges királyom, mert úgy egyeztünk volt meg.
Odaadja,
hiszen mire várhatott volna még?
A legény
fogja a leányt, felülteti a lóra maga mellé, és elrepül, apám, mint a szél,
egyenesen abba a berekbe, ahová Szent Szombat leánya leesett a lovával. Magához
veszi ezt a leányt is, és mindnyájan elmennek a bátyjáékhoz.
Ott a másik
csoda: a bátyja három esztendő óta miséztetett az öccse lelki üdvéért, aki
elment, hogy elpusztítsa magát a királyi udvarban.
Amikor
meglátta a juhász, a bátyja, dörzsölni kezdte nagyon a szemét: mind azt hitte,
hogy álmodik. Aztán sírva fakadt, és csak sírt, sírt szegény! Milyen régóta élt
abban a hitben, hogy ott szárad a feje a karó hegyén a királyi udvarban!
- Mit
csináltál, öcsém, és hol jártál, hogy híredet sem hallottam olyan sokáig? -
kérdezi, amikor végre elnyomja a sírását.
A király
veje pedig elsorolja tövirül hegyire, hogy mi minden viszontagságon ment
keresztül, merre vándorolt, amióta a szerelem hajtani kezdte. A végén azt
mondja:
- Mit
szaporítsam a szót, bátyám? Gondját viselte a juhaimnak? Nézze, én is elhoztam
kendnek a feleségét.
És odaadja a
bátyjának a Szent Szombat asszony leányát.
Ha láttátok
volna, milyen öröme volt a bátyjának!
Aztán
mindnyájan elmentek a király őfelségéhez, és csaptak, hej, apám, két
lakodalmat, de még milyent, hogy a messze földön híre ment annak!
Hej, én is
elmentem a lakodalomba, s ott pedig: mit is csinálhattam? Rogyásig ettem-ittam.