A KÁTRÁNYEMBER



Hol volt, hol nem volt, egyszer nagy szárazság köszöntött a világra, az erek kiszáradtak, a patakok kiszáradtak, a folyók kiszáradtak, nem volt sehol semmi víz, összegyűltek hát az erdei vadak, hogy meghányják-vessék, mi a teendő. Ott volt az oroszlán, a medve, a farkas, a róka, a zsiráf, a majom, az elefánt, sőt még a nyúl is ott volt, egyszóval minden erdőlakó. Azon fáradoztak, törték, törték a fejüket, hogyan juthatnának vízhez.
Végül is úgy határoztak, hogy ásnak egy kutat, mindenki megígérte, hogy segíteni fog, mindenki, kivéve a nyulat, mert a nyúl mindig rettenetesen lusta, ingyenélő volt. A nyúl azt mondta, ő bizony nem fog ásni.
Így szóltak erre az állatok:
- Rendben van, ha nem segítesz ásni, nem kapsz egy csepp vizet sem.
A nyúl azonban csak nevetett, és szemtelenül így felelt:
- Nem baj, ássátok csak meg a kutat, szerzek én majd vizet magamnak, attól ne féljetek!
Keményen dolgoztak a vadak mind, mind - a nyulat kivéve. Mikor a kút már elég mély volt, megtelt vízzel, és mindannyian szomjukat oltották, aztán hazamentek.
Másnap reggel azonban mit látnak, ha nem a nyúl lábnyomát a kút körüli sárban, így tudták meg, hogy a nyúl ott járt éjnek idején, és meglopta a vizüket.
Elkezdtek hát gondolkozni, törték, törték a fejüket, hogyan tudnák megakadályozni, hogy a lusta nyúl szomját olthassa az ő vizükből, beszéltek és beszéltek és beszéltek, és végül el­határozták, hogy valakinek őriznie kell a kutat, de senki sem akart vállalkozni a dologra. Végül aztán megszólalt a medve:
- Majd én őrzöm a kutat első este. Feküdjetek csak le nyugodtan, majd megmutatom én ennek a lusta nyúlnak, hogy a mi vizünkből nem iszik!
A vadak nyugovóra tértek, a medve pedig leült a kút mellé.
Telt-múlt az idő, a nyúl egyszerre csak kióvakodott a hegyoldalon a bozótból, és észrevette, hogy a vén medve őrzi a kutat. Először nem is tudta, mi most a teendő, aztán gondolt egyet, leült, és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A vén medve fölfigyelt, fölemelte a fejét, és körülnézett:
- Honnan jön vajon ez a gyönyörű zene? - szólt.
A nyúl csak énekelt tovább:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A medve fölállt a hátsó lábára. A nyúl tovább énekelt. A medve táncolni kezdett, és lassan-lassan egyre messzebbre táncolt a kúttól, úgyhogy a nyúl bátran megközelíthette a kutat. Jót húzott a vízből, aztán ismét eltűnt a bozótban.
Másnap reggel a vadak újra csak nyúlnyomokat találtak a sárban. Kigúnyolták a morgós vén medvét. Azt mondták:
- Te aztán igazán megbízható őr vagy! Még a nyúl is túljár az eszeden!
A medve azonban így válaszolt:
- A nyúlnak nincs ehhez semmi köze. Itt ültem, éberen figyeltem-füleltem minden neszre, s akkor egyszerre a leggyönyörűbb zene ereszkedett alá az égből. Nem jöhetett máshonnan, csak az égből, mert amikor bebarangoltam a környéket, hogy megtudjam, honnan származik, sem­mit és senkit sem találtam. Ezalatt járhatott itt a nyúl, ekkor lophatta meg a vizünket.
- Akárhogy volt is - felelték a vadak -, nem bízhatjuk rád többé az őrködést. Legjobb lesz, ha ma éjszakára a majmot bízzuk meg. De aztán nagyon vigyázz ám, majom barátunk, nehogy a nyúl rászedjen!
- Azt szeretném csak látni! - hencegett a majom.
A vadak nyugovóra tértek, a majom pedig leült a kút mellé.
Alighogy besötétedett, és kigyúltak az égen a csillagok, a nyúl elősettenkedett a bozótból, és a kút felé kémlelt. Meglátta a majmot.
Leült hát a hegyoldalban, és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A majom belepislogott a kútba:
- Nem a kútból jön - állapította meg.
A nyúl csak énekelt tovább:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A majom most az égre emelte szemét.
- Nem a csillagok énekelnek - mondta.
A nyúl csak énekelt tovább.
A majom az erdő felé pillantott.
- Talán a levelek - szólt. - Akárhonnan jön is, gyönyörű zene, kár volna érte, ha nem használ­nám ki - s ezzel táncolni kezdett.
Lassan-lassan jó messze elbokázott a kúttól, úgyhogy a nyúl bátran odalopakodott a vízhez. Meg is tette. Jót húzott belőle, aztán szaladni kezdett, és elnyelte a bozót.
No, másnap reggel, mikor a vadak újra a kúthoz jöttek, ismét megtalálták a nyúl éjszakai nyomait. Csak hallottátok volna, hogy gúnyolták a majmot.
- Te sem vagy különb a medvénél. Nem ér a ti őrködéstek egy fabatkát sem! Mindkettőtöket alaposan rászedett a nyúl.
- Nem úgy van az! - felelte a majom. - A nyúlnak nincsen része ebben a dologban. Egyszerre gyönyörű zene szólalt meg az erdőben, s én odamentem, hogy megnézzem, ki muzsikál.
A vadak csak nevették.
Most azonban újabb őrre lett volna szükségük, de senki sem akart vállalkozni. Sokat gondol­koztak a dolgon, törték, törték, törték a fejüket, mit is tegyenek. Végül a róka így szólt:
- Megmondom, mi a teendő. Csináljunk kátrányembert, és ültessük ide, hogy vigyázzon a vizünkre.
- Helyes, helyes! - egyeztek bele a vadak egyhangúlag.
Egész nap dolgoztak, serénykedtek, míg végre elkészült a kátrányember, és odaültették a kúthoz.
Este, mikor a nyúl kióvakodott a bozótból, észrevette a kátrányembert. Leült hát a domb­oldalon, és énekelni kezdett:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
A kátrányember nem hallott. A nyúl tovább énekelt:
Hoppszasza, csak rajta,
most jobbra, most balra,
csak rajta, csak rajta,
hoppszasza, hoppszasza.
De a kátrányember egy hangot se hallott. A nyúl közelebb jött, és tovább énekelt. A kátrány­ember nem hallott, nem beszélt. A nyúl még közelebb jött. A kátrányember néma maradt.
A nyúl odaért a kátrányemberhez, és így szólt:
- Ide figyelj! Eredj az utamból, hadd menjek a kúthoz, szomjas vagyok!
A kátrányember nem mozdult.
- Ha nem engedsz, megütlek a mellső lábammal - mondta a nyúl.
A kátrányember az ujját sem mozdította.
A nyúl ütésre lendítette a mellső lábát, és akkorát csapott a kátrányemberre, amekkorát csak tudott. De a jobb mellső lába úgy beleragadt a kátrányember testébe, hogy többé nem tudta kihúzni.
- Engedd el a mellső lábamat, mert úgy megcsaplak a másikkal, hogy még! - kiáltotta a nyúl.
A kátrányember meg se moccant.
Erre a nyúl megütötte a bal mellső lábával, de ez is beleragadt a kátrányember testébe.
- Most aztán elég! - kiáltotta dühösen a nyúl. - Ha nem engeded el a lábamat, úgy megváglak, hogy még!
A kátrányember meg se rezzent.
Erre a nyúl belerúgott, amekkorát csak tudott a jobb hátsó lábával, de ez is beleragadt.
- Engedd el, engedd el! - üvöltötte a nyúl most már kétségbeesve. - Úgy beléd rúgok a másik lábammal, hogy még!
A kátrányember szoborként állt ott.
A nyúl belerúgott a bal lábával, ez is mélyen benne maradt a kátrányember testében.
- Ha el nem engedsz - sipította eszeveszetten a nyúl -, nyomban felöklellek a fejemmel. - Ezzel belevágta a fejét, és most már végképp foglyul ejtette őt a mozdulatlan kátrányember.
Félájultan találtak rá másnap reggel a vadak.
Hallottátok volna, hogy kinevették!
- Hahaha! Kedves nyúl uram! Most aztán igazán kíváncsiak vagyunk, lopkodod-e még a vizünket! Ráfektetünk egy fatörzsre, és levágjuk a fejedet.
- Ó, ennek igazán örülök - ravaszkodott a nyúl. - Mindig arra vágytam, hogy levágják a feje­met. Így szívesebben halok meg, mint bármi más módon.
- No, akkor nem vágjuk le a fejedet - mondták a vadak. - Nem ölünk meg úgy, ahogy szeret­néd. Inkább lelövünk.
- Az még jobb - válaszolta a nyúl -, éppen kérni akartalak erre benneteket. Kérlek, lőjetek le!
- Nem, nem lövünk le mégsem - mondták a vadak. Gondolkoztak, törték, törték, törték a fejüket, hogyan is végezzenek vele.
- Majd én megmondom, mit tegyünk vele - mondta végül a medve. - Zárjuk ketrecbe, és etessük, etessük, etessük, ameddig el nem zsírosodik, és olyan kövér nem lesz, mint egy labda, akkor aztán fogjuk meg, dobjuk föl jó magasra, hogy lezuhanjon és szétrepedjen.
- Ó, nagyon kérlek, ne! - jajdult föl a nyúl. - Csak ezt ne tegyétek velem! Mindig attól féltem, hogy így fogok meghalni. Ó, kérlek, találjatok ki bármit, csak ezt ne!
- No, akkor pedig éppen ez lesz a legjobb! - kiáltottak a vadak egyhangúlag.
Bezárták hát a nyulat egy ketrecbe, hordani kezdték neki a jobbnál jobb falatokat: süteményt, lepényeket, cukorkát, mindenféle ízletes eledelt. Lassan-lassan a nyúl kerekre hízott, mint egy labda. Ekkor aztán felvitték a nyulat a hegyoldalhoz, megragadta az oroszlán, megragadta a róka, megragadta a medve, megragadta a majom, aztán lendíteni kezdték előre-hátra, s közben így énekeltek:
Először jó pénzért,
másodszor a vízért,
harmadszor, hogy felkészülj,
negyedszer, hogy most... repülj!
Azzal aztán hórukk! - fölröpítették a magasba. A nyúl azonban talpra esett, jót nevetett, és így felelt nekik:
Hopp! A nevem Molly. Hopp!
Megkaptok ha megfogtok.
Élni, futni csuda jó,
ki lesz a fogó?
És már futott is nagy vidáman, és eltűnt a bozótban.