A kis ködmön
Volt a
világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége
meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával
háztűznézni.
Mindjárt
kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a
pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó,
hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe
ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a
leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd
neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le
talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a
káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a
leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.
Már odafönt
nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:
- Ugyan,
anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a
pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.
Lement az
asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.
- Hát téged
mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?
- Hogyne
sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. -
Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta,
leült a lánya mellé, ő is rákezdte a sírást.
Nagyon
megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.
- Ejnye
szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová
vesztek.
Lement az
ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se
tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.
- Hát ti mit
sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!
- Jaj,
kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen
szomorú dolog jutott az eszünkbe!
Itt
elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült,
segített nekik a sírásban.
A kérő se
győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire
vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi
aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem
vágta magát, olyan jóízűt nevetett.
- No - azt
mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig
megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán
akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy
akarja.
Elindult a
legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment
aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás
diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:
- Hát kend,
atyafi, mit csinál azzal a dióval?
- Én bizony
nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy
se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz
forintot, aki valami módon felszállítaná.
- No hát
majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt
mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.
„No -
gondolta magában -, akadtam már egy bolondra.”
Megint ment,
mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De
sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol
be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója;
odamegy hozzá, megszólítja:
- Jó napot
adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?
- Fogadj
Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam,
nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé
milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig
azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is
abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá
tudná tenni.
- No, majd
világossá teszem én - mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon
két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény
megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.
„No -
gondolta magában -, akadtam már második bolondra is.”
Megint
mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy
kotló alá. Megszólítja a legény:
- Hát kend,
nénémasszony, mit csinál?
- Biz én,
öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha
szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom
aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz
forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek
velök.
- Én
megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá,
majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.
Az asszony
nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot.
Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.
„No, hála
Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot.”
Mihelyt
hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották.
Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy
kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon.
Még most is élnek, ha meg nem haltak.