Egyszer
mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult
hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.
- Szép
fekete hajam van - mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete
haja van.
- Bizony
szép - mondta a patak.
- És a
szemem is nagyon szép - folytatta Brunella.
Mi tagadás,
a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy
lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan
kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon
szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű
kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen
senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se
volt. Azt mondta:
- Ha
behunyom a szemem, nem látlak.
Mikor
Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan
mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és
ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan - gondolta Brunella -, miféle veszélyek?
Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” - jutott
eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a
széles piros szalag.
- Engem a
kígyók is szeretnek - mondta. - Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom
az erdőnek a hajam - szólt a patakhoz.
- Csak ne
menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.
- Engem
szeretnek - toppantott Brunella, és elindult.
A patak nem
szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:
- És én is
szeretem őket.
Sohasem
látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
Aztán,
mondom, eltévedt.
De nem félt.
- Ugye,
szerettek engem? - kérdezte a fákat.
- Szép
kislány vagy - mondták a fák.
Azon a
dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.
- Hrrr -
morgott a Tigris -, hogy merészelsz!
- Jaj, de
szép hangod van! - mondta Brunella, és közelebb lépett. - Nem morognál még
egyet?
A Tigris
meglepetésében teljesítette a kérést.
- Hrrr -
morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.
Aztán észbe
kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar
vele kukoricázni?!
- És az
arcod is olyan kedves - mondta erre Brunella. - Megsimogathatom?
A Tigris
tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom - Gyorsan belenézett egy
tócsába. - Igaz is, elég kedves arcom van.” - állapította meg elégedetten, és
mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott
utoljára.
- Kedves
kislány vagy - mondta -, megsimogathatsz.
Brunella
megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:
- Örülök,
hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.
A Tigris
boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva
Brunellára nézett.
- Mit
keresel itt, kislány?
- Eltévedtem
- mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom, abban a piros cserepes
házban.
- Tudom -
mondta a Tigris -, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.
Brunella a
Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.
Egy ligetnél
megálltak.
- Tovább nem
mehetek - mondta a Tigris -, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.
Brunella
elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna
foltot. Nicsak - gondolta -, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a
Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a
sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni
nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes
Barlangban.
De Brunella
akkor már csak pár lépésre volt.
A Medve nem
akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.
- Ne szaladj
el! - kiáltott utána Brunella. - Úgy szeretnék beszélgetni veled.
„Most már
mindegy” - gondolta a Medve, és megállt.
- Ne gyere
közelebb, mert megeszlek! - kiabált a kislányra.
- Jaj, de
vicces vagy! - nevetett Brunella. - Miért ijesztgetsz?
A Medve
elcsodálkozott.
- Hogy mersz
így beszélni velem?
- Ó, hát
mert szeretlek! - nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.
A Medve
vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.
- És miért
szeretsz?
- Csak -
mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.
- Igen -
mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép
kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.
Brunella
elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.
- Nem
bántott? - csodálkozott a Medve.
- Ó -
nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán
hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjek.
- Ha akarod
- mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.
- Az jó
lenne - felelte a kislány -, csak tudod, olyan éhes vagyok.
- A mézet
szereted? - kérdezte a Medve.
- Nagyon.
Mézet adjál - mondta Brunella.
A Medve
kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos
nagy termekkel.
- Ugye,
szép? - dicsekedett a Medve. - Rajtad kívül még senki sem látta.
- Gyönyörű!
- ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.
Ennél jobb
méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette
magát, a hasát degeszre tömte.
- Nem
kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok - mondta, amikor a Medve
hazafelé vitte a hátán.
A Medve
mosolygott. „Micsoda kedves kislány - gondolta -, lám, azzal törődik, hogy
nekem nehezebb.” Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se
kottyant, hogy a hátán ül.
- Na, tovább
nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz - mondta a
Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: -
Gyere el máskor is!
- Jó! -
kiáltott vissza Brunella.
Ebben a
pillanatban a nagy eukaliptuszfán - éppen az alól kiáltott vissza Brunella -
megszólalt egy dörmögő hang:
- Ki
merészeli zavarni a nyugalmamat?
- Hát te ki
vagy? - kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.
- Én a
Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok - dörmögött a hang -, és ha azonnal
nem hordod el magad, meglegyintelek a szárnyammal.
- Ó, de buta
vagy! - mondta csendesen Brunella. - Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és
lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad,
tudnád, hogy valaki szeret.
- Ugyan -
mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem
szerettük meg egymást.
- Talán nem
is járt erre senki - mondta Brunella.
- De igenis
- mondta a Pakuk madár -, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető.
De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.
- Na látod -
mondta Brunella -, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.
A Pakuk
madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb
helyett tényleg három kereket viselt.
- Hát, te
elég fura szerzet vagy - nevetett Brunella -, de a szíved biztos jó, téged
biztos nagyon lehet szeretni.
Ezzel
megsimogatta a Pakuk madarat.
A Pakuk
madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna
ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is
megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.
Kérlelte
Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett
indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele
az erdőszélig.
- Na, innen
már látszik a házatok - mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. - Ezt
őrizd meg. Emlékül.
Már majdnem
a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű
hang reccsent rá:
- Állj! Hogy
mersz a területemen mászkálni?
- Hát te ki
vagy? - csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.
Egy
torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára
célzott.
- Én a
vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.
- Dehogy lősz
- nevetett Brunella -, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is
gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó
embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.
- Igazán?
Látszik a szememen? - kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.
Brunella
rámosolygott, a vadász meg vissza.
- Ne
haragudj, hogy ijesztgettelek - mondta a vadász -, nem tudtam, hogy szeretsz.
- Ó, én
mindenkit szeretek - mondta a kislány -, s engem is szeret mindenki. A füvek, a
fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk
madár.
- Az nem
lehet igaz - mondta a vadász, és megszorította a puskáját. - Nem is láttál még
Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
- De igenis
láttam - mondta büszkén a kislány -, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a
hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam
emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a
Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.
- Ó! - mondta
halkan a vadász, és forgatta a szemét.
-
Megsimogatnál? - kérdezte tőle Brunella.
- Persze,
persze - sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. - És most már siess, mert
esteledik.
Elváltak. A
kislány a patakhoz ért.
- Szervusz,
patak - mondta -, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is
szeret mindenki.
Ekkor egy
lövés dördült.
- A Tigris -
mondta a patak.
Brunella
földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második
lövés.
- A Medve -
mondta a patak.
- Jaj, ne, nem
akarom! - kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.
- A
Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár - mondta a patak.
A kislány
térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett
a könnyeitől.
- Most már
sohasem láthatod magad bennem - mondta szomorúan a patak -, csak talán akkor,
ha behunyod a szemed.