Mikor én a tanyáról bekerültem a városi deákiskolába,
mindjárt az első órában megitattam az egereket. Úgy hullott a könnyem, hogy
szinte kopogott a padon.
- Mi baj, kisgyerek? - kérdezte tőlem a tanár úr.
- Eszembe jutott édes szülém - zokogtam keservesen.
No, lett erre olyan kacagás, hogy én azt még most is
hallom. Szégyenletemben aztán ki se mertem nyitni a számat, mikor a tanár úr
azt kérdezte:
- Mi a neved, fiam?
- Marci kisasszony - vihogta el magát egy nagy,
vállas, erős fiú a legutolsó padban. Vas Matyinak hívták, nemhiába hogy olyan
is volt, mint a vasék.
Attól fogva aztán rajtam veszett, énrajtam ez a név, s
megkeserítette az egész életemet. Mikor legelőször kihívtak felelni, Vas Matyi
megint elvihogta magát a hátam mögött:
- Marci kisasszony!
S arra én úgy megszégyelltem magam, hogy se bűt, se
bát nem tudtam mondani. Se akkor, se azután soha többet. Akárhogy tudtam a
leckét, ki nem tudtam a számat nyitni, mikor fölálltam. Mindig a fülembe
ütődött olyankor a Marci kisasszony. Olyankor is hallottam már, mikor
nem mondták.
Tanultam pedig én otthon annyit, hogy a házigazdám, a
nagyeszű Balla szabó már sokallotta is.
- Ugyan mi akarsz lenni azzal a sok tudománnyal? -
kérdezte tőlem, ahogy könyveimet nyalábolgattam a műhely sarkában.
- Szolgabíró, Balla bácsi.
- Hát hiszen az is szép mesterség - azt mondja. - De
te már olyan okos leszel, hogy azzal a nagy ésszel szabó is lehetnél. Látod,
akkor te varrhatnád Maconka tanár úrnak a szép kabátot, mellényt.
No, mire a szép ruha elkészült, akkorra otthon is lejárt
a becsület - Balla bácsi maga vitte haza a remeket. Ragyogott az ábrázata, mint
a nyári nap, mikor elment, de visszafelé úgy jött, mint a jeges eső.
- Tyű, olló meg a cérna - ráncolta össze a söprűforma
szemöldökét -, rossz hírt mondtak rólad, Márton deák. Nem lesz már belőled
szabó, de még szolgabíró se. Mért hagyod itthon az eszedet, mikor iskolába
mégy?
- Viszem én azt magammal, Balla bácsi, csak nem merem
előadni - törtem el megint a mécsest. S elsírtam-ríttam nagyeszű Ballának, hogy
milyen anyámasszony katonája vagyok én az iskolában.
Öreg gazdám megcsóválta a nagy szürke fejét.
- Ejnye, ejnye, szolgám, hogy előbb nem szóltál! Tudok
én orvosságot arrul is. Majd mindjárt lehozom a padlásról.
Azzal letette a tűt, cérnát, föltette a pápaszemét, és
fölkapaszkodott a padlásra. Vártam le szívszakadva: ugyan mit hoz az ijedtség
ellen ez a nagyeszű ember?
Nem hozott az egyebet, csak valami ködmönfélét a
karján. Csak úgy füstölt belőle a por, ahogy szétterítette az asztalon, s
megrázogatta gyöngéd szeretettel.
- Mit szólsz ehhez, deák úr?
- Csúnya jószág, látom.
- De szép volt ám ezelőtt negyven esztendővel! Volt
ennek prémgallérja is, míg a moly meg nem ette! Meg volt ez festve szép
sárgára, míg a penész ki nem szívta belőle a festéket! Tele volt ez selyemrozmaringgal,
míg az egér le nem rágta róla! Vadonatúj ködmön volt ez, mikor én akkora legény
voltam, mint te!
- Föl nem venném száz forintért - mondtam gyanakodva.
- Fölveszed biz ezt, édes öcsém, száz forint nélkül
is. Mert ez valóságos csudaködmön. Aki ezt hordozza, az testben-lélekben
százszor olyan erős lesz, mint azelőtt volt.
De olyan komolyan mondta az én Balla bátyám, hogy
eltátottam rá a számat.
- No, öcsém, ne tátogj, hanem bújj bele. Énbelőlem is
azért lett ilyen híres ember, mert ebben nevelkedtem.
Már akkor húzta is rám a rossz ködmönt. A király nem
adhatja olyan kevélyen a fiára a bársonypalástot.
- Hanem most már aztán tenyeredbe szedd ám a lábad,
hogy be ne csukják az orrod előtt az iskolakaput.
Gondolom, azért siettetett az öreg, hogy valahogy a
tükörbe ne nézzek. De hiszen elég tükör volt nekem az utca. Még az ismerős
kutyák is mind megugattak. Soha annyi jókedvű emberrel nem találkoztam, mint
akkor: mindenki a szemembe nevetett. Az iskola kapujában pedig Vas Matyi azzal
ugrott elém:
- Nini, gyerekek, Marci kisasszonyt új ruhába
öltöztették a tündérek!
„Ohó - gondoltam magamban -, mindjárt kipróbáljuk a
csudaködmönt!” S azzal derékon kaptam Vas Matyit, s úgy vágtam a földhöz, hogy
jobban se kellett. De még meg is gyömöszöltem a nagy mihasznát.
- Telik éntőlem még több is, hékám; szólj, ha elég nem
volt!
De nem szólt az semmit, hanem úgy kullogott be az
iskolába, mint a leforrázott farkas. Engem meg úgy vettek körül a többiek, mint
valami diadalmas hadvezért. Boldog volt, aki a gúnyám végigsimíthatta.
- Ejnye, de gyönyörű kis ködmön!
„Hátha még azt tudnátok róla, amit én tudok” -
gondoltam magamban. Nem féltem már a feleléstől se. Tudtam, hogy bátorságot ad
a ködmön.
De adott is ám! Mondtam már a leckét, mint a
vízfolyás, alig lehetett megállítani. Maconka tanár úr megforgatott
előre-hátra. Nem akarta elhinni, hogy én vagyok a Marci kisasszony.
Hazamenet nagyeszű Balla már a kisajtóban várakozott
rám.
- No, szolgám, hogy szolgált a csudaködmön? -
hunyorgatta ravaszul apró szemét. - Tett-e csudát?
- Tett bizony! - újságoltam örvendezve. - Nem vagyok
már Marci kisasszony.
Nem is lettem az soha többé. Még akkor se, mikor a
csudaködmönt lehámozta rólam Balla bácsi.
- Nincs már rá szükség, ne járj benne világ csúfjára -
ütögetett hátba nagy nevetve.
Nem is vettem rám többet, de most is üveges
szekrényben őrizgetem. Neki köszönhetem, hogy ember lett belőlem.